Főkép Lassan-lassan telítődöm az ókori Rómával. Az utóbbi pár évben annyi fontos könyv jelent meg erről a témáról, hogy egy darabig nem kívánok újabb információt befogadni.

Természetesen nem a manapság divatos történelmi regényekre gondolok, melyeknek szerzői modern barbárokként gátlástalanul portyáznak a régi köztársaság és császárság városaiban, s jobbára megrekednek a középszerűség szintjén.
Efféle divathullámot már átéltem az ősi Egyiptom kapcsán – ezért biztos vagyok benne, hamarosan elcsitul ez a felfokozott érdeklődés, s a hajdani világbirodalom ismét a történészek, no meg megszállott érdeklődők kedvencévé válik.
 
Appianos kilóg ebből a divatkörből, lévén az i. sz. II. században élt, s származása ellenére (görögnek született) huszonnégy kötetben megírta a rómaiak addigi történetét. Bár az idők során pár kötet elveszett, vagy csak töredékesen maradt ránk, műve ennek ellenére kikerülhetetlen forrásmű.
 
Egyrészt mivel a hasonló témában utazó korábbi szerzőkhöz képest egészen más elképzelés szerint rendszerezi a történelmet. Nem időrendben halad, hanem területenként, így például végigtárgyalja Hispánia meghódítását, vagy a kelta háborúkat. Ettől az elvtől csak a birodalom egészére kiható polgárháborúk esetében tér el.

Mindezt olyan alapossággal teszi, hogy az egyszeri halandó elsőre képtelen megjegyezni a menet közben felsorolt iszonyat mennyiségű törzset, a fontosabbnak ítélt emberek neveiről már nem is szólva.
 
Letaglózó alkotás, aminek az értékéből csak keveset von le, hogy Appianos nem kezelte kritikusan a rendelkezésére álló forrásokat (értelemszerűen korábbi szerzők műveiből dolgozott melyeket saját elképzelése szerint használt fel, vagyis nem puszta másolásról van szó), ezért időnként előfordulnak logikátlanságok a szövegben.
 
Azt mindenesetre nem vethetjük Appianos szemére, hogy elfogult lenne kenyéradó hazájával (császári hivatalnok volt a birodalomban) szemben, hiszen míg a köztársaság korabeli hadviselést (főként a legyőzöttekkel való bánásmódot) példaértékűnek tartja, a császárságot megelőző polgárháborúkat és a cézárok korabeli szokásokat megkritizálja, ha úgy látja jónak.
 
Kimondottan sajnálom, hogy az előszóban említett legutolsó könyv a mai napig nem került elő, hiszen ez korának római hadseregéről szólt (bár a mai napig nem bizonyított, hogy valóban megírta, s nem csupán tervről van szó).
 
Az olvasottak értelmezését segíti az utószó és az „Appianos és Róma” című tanulmány, valamint a több mint száz oldalas jegyzet!
 
Elismerem, ez nem egy könnyed, vasárnap délutáni olvasmány, de Appianos stílusa (köszönhetően a fordítók munkájának) van annyira élvezetes, hogy kárpótol a terjedelem okozta kényelmetlenségért (tény, villamoson még nem láttam senki kezében). Erősen javallott minden ókorkedvelő számára.
 
Kapcsolódó írások:Héródianos: A Római Birodalom története Marcus Aurelius halálától
Adrian Goldsworthy: A római hadsereg története
Az etruszkok és a rómaiak
Hartwin Brandt: Az ókor alkonya
Havas László – Hegyi W. György – Szabó Edit: Római történelem