FőképEgy jó vers négy sorában egy egész filozófia elfér. Omar Khajjám kétszázkilencvenhárom rubáíjában az iszlám világ leggazdagabb korszakának szellemisége tárul az olvasó elé.

Ezeket a négysorosokat már sokan próbálták lefordítani, de csak keveseknek sikerült hűségesen átadniuk e tömörségében nagyszerű műfajt.
A mostani kiadás igyekezett az eredeti perzsa formához ragaszkodni, sikere pedig szembetűnő: a rúbáí forma kötöttségeivel szembeszegülő játékos szabadság és életigenlés átfénylik a magyarra ültetett verseken.

Majdnem háromszáz négysorost foglal magába a verseskötet, ami elég szerteágazó gondolatvilágot ígér.
Még ha olykor egymásnak is mondanak ellent, szerencsére a versek egységes összképet adnak arról, hogyan elmélkedett Khajjám az életről, hogyan gyönyörködött, kesergett, hogyan kereste az élvezeteket, hogy a halál tudatával hogyan birkózott meg.

Első szerelmüket megélő tinik és tisztesen megőszült öregek is találhatnak maguknak olyan rubáít, aminek olvastán bölcs megértéssel bólogathatnak, mert szerzőjük élményei úgy csapódtak le bennük, hogy a tapasztalás szívenütő ereje nem csorbult a formába öntés során.

Ilyen alapélményekről például a hetvenkilencedik négysorosában olvashatunk:
„Ha rózsa az arc, nem nyúlhat hozzá senki, / csak úgy, ha a szívét a sors tövissel sebzi. / A fésü is, lám, száz fogra hasad, mielőtt / a szép csigafürtöt simítgatni kezdi.”

Akad az embert, a teremtést és Allahot is áhítattal dicsőítő négysoros a kötet lapjain, de a legszembetűnőbbek Khajjám borivásról szóló rúbáíjai. A bor ugyanis mindig többletjelentést nyer a perzsa polihisztor verseiben a szúfizmus nevű vallási irányzat hatására.
A szúfik hitük szerint a bor által nyert részegséget az Allahtól és Allahról nyert tudás részegségével azonosítják, így számukra a mámor közvetlen istenbizonyíték.

Hogy Khajjám mennyit tartott az iszlám hittételeiből, arról folynak még viták, de tudós munkásságával kiegészülve borszeretete egy világibb, szinte reneszánsz emberképet sugall.

Százegyedik rubáíja egyszerre a kor emberének pellengérre állítása és a költő haszontalansága feletti merengés:
„A képmutató önmegtartóztatóknak, / a lelket a testtől különválasztóknak / taréj fejemen mától a boroskorsó – / nyakazzanak le érte, vagy vegyék bóknak!”

Az élet szenvedélyes imádásán és a mának mértéktartó, horatiusi tiszteletén azonban túlmutatnak a hallállal szembenéző, a világi dolgok értéktelenségével foglalkozó gondolatai.
Mégis tetten érhetőek verseiben a szúfi miszticizmus és az iszlám hitelvei közti feszültségek: hol a túlvilághit, hol pedig a hitetlenség kerül túlsúlyba, és mégsem tud dönteni, hogy a pillanatnak vagy az örökkévalóságnak éljen.

Ezekről a kételyekről százhetvenegyedik rubáíjában így ír:
„Midőn, a halál prédája, már fel se kelek, / mély útra, kopasztott szárnyas, nem égre kelek; / egyszer agyagomból kupa légyen – ha a jó / bor illata ér, ki tudja, életre kelek.”

Talán ebből a néhány versből is megmutathattam valamit a majd’ háromszáz négysoros egymást kiegészítő ellentéteiből, a közvetlen életet ünneplő és a hívságokkal szemben tartózkodó Omar Khajjám költészetéből. Csak azt sajnálom, hogy versein keresztül pusztán az egyik oldalát ismerhetjük meg életének.

Másik felét, a matematikai és csillagászati kutatásokat végző, korát megelőző és nemzetközi vitákat kavaró tudományos munkásságát egyedül az értő közönség méltathatja alaposabban – egy olyan irodalomszeretőnek, mint nekem, meg kell elégednem a költészet gyönyörével.

Khajjám mindkét nagy területen, a tudományokban és a művészetekben is kimagasló volt; ennyit mindenképpen érdemes tudnunk az arab középkor egyik meghatározó személyiségéről.