Sven Hassel: Lánctalpak
Írta: Galgóczi Tamás | 2009. 01. 13.
A Kárhozottak Légiója 1953-as megjelenésekor annyira kilógott az akkoriban népszerű háborús regények közül (akár nyugati, akár keleti szerző neve szerepelt a borítón), mint mondjuk a bakterházbéli Bendegúz a vasárnapi kisiskolások közül. A váratlan siker eredményeként azóta jó pár könyv napvilágot látott a hányatott sorsú büntetőzászlóaljról, amelyet a hadvezetés pillanatnyi szeszélye szerint dobált egyik frontról a másikra.
Az eddig megjelent tizenhárom regény alapján visszatekintve már látszik, mennyit változott a szerző stílusa (úgymond „megtanult” írni), a visszaemlékezéseket hogyan váltják fel a kerekebb, ám hangulatukban némileg mást képviselő kötetetek. Egyvalami nem változott csupán, a borzalmak továbbra is elemi erővel bugyognak fel az oldalakon. A Lánctalpak másodiként látott napvilágot az életműben, ezért itt még a visszaemlékezések dominálnak. Éppen ezért nem is beszélhetünk összefüggő cselekményről, inkább csak foszlányokról, amelyek helyszínei között egyaránt megtalálható a hátország és a keleti front. Megismerjük Légiós csatlakozásának hiteles történetét, valamint Heide előéletére is fény derül. Felderítések, előrenyomulások és visszavonulások keverednek véres zűrzavarban – egyszóval minden megvan, amiért szeretjük Hassel műveit.
Azért a teljesség kedvéért jó tudni, hogy akik a valós életben huzamosabb ideig túlélték a büntetőszolgálatot, előbb-utóbb visszakerültek a rendes hadseregbe, és ott harcoltak tovább. Ez persze nem csökkenti Hassel regényeinek erejét, azokat egyszerűen muszáj elolvasni. Egyébként ebből a regényből film is készült, igaz, meglehetősen vegyes érzelmeket kiváltva a nézőkből (de mit is várhatunk az amerikaiaktól?). Azt sem szabad elfelejteni, hogy Hassel könyvei regények, nem pedig háborús naplók – vagyis a képzelet termékei, amelyek alapjául a személyesen átélt borzalmak szolgálnak (mintha bizonyos események filmszerűen megmaradtak volna az emlékezetében). A legfontosabb mégis a háborúellenes hangvétel – Sven Hassel nem dicsőíti és nem misztifikálja túl az öldöklést. Talán ezért is olyan sikeres világszerte.
A szerző életrajza
Az eddig megjelent tizenhárom regény alapján visszatekintve már látszik, mennyit változott a szerző stílusa (úgymond „megtanult” írni), a visszaemlékezéseket hogyan váltják fel a kerekebb, ám hangulatukban némileg mást képviselő kötetetek. Egyvalami nem változott csupán, a borzalmak továbbra is elemi erővel bugyognak fel az oldalakon. A Lánctalpak másodiként látott napvilágot az életműben, ezért itt még a visszaemlékezések dominálnak. Éppen ezért nem is beszélhetünk összefüggő cselekményről, inkább csak foszlányokról, amelyek helyszínei között egyaránt megtalálható a hátország és a keleti front. Megismerjük Légiós csatlakozásának hiteles történetét, valamint Heide előéletére is fény derül. Felderítések, előrenyomulások és visszavonulások keverednek véres zűrzavarban – egyszóval minden megvan, amiért szeretjük Hassel műveit.
Azért a teljesség kedvéért jó tudni, hogy akik a valós életben huzamosabb ideig túlélték a büntetőszolgálatot, előbb-utóbb visszakerültek a rendes hadseregbe, és ott harcoltak tovább. Ez persze nem csökkenti Hassel regényeinek erejét, azokat egyszerűen muszáj elolvasni. Egyébként ebből a regényből film is készült, igaz, meglehetősen vegyes érzelmeket kiváltva a nézőkből (de mit is várhatunk az amerikaiaktól?). Azt sem szabad elfelejteni, hogy Hassel könyvei regények, nem pedig háborús naplók – vagyis a képzelet termékei, amelyek alapjául a személyesen átélt borzalmak szolgálnak (mintha bizonyos események filmszerűen megmaradtak volna az emlékezetében). A legfontosabb mégis a háborúellenes hangvétel – Sven Hassel nem dicsőíti és nem misztifikálja túl az öldöklést. Talán ezért is olyan sikeres világszerte.
A szerző életrajza