Esterházy Péter: A szív segédigéi

Miféle meghatározhatatlan műfajú írás az, amelynek számozatlan lapjain - kettő kivételével - gyászkeretbe foglalt, a lábnál kommentárokkal kiegészített, nem is mindenhol összefüggő szövegrészletek kapnak helyet? Miféle perverz írói szándék rakhatott össze ekképp saját és kölcsönvett szövegeket?

Amikor 1985-ben először megjelent A szív segédigéi, még sokkal inkább érdekelt a szöveg szövegiessége, az egyenesen az arcunkba tolt intertextualitás, a teremtett, tehát mesterkélt szószövet, mint a trükkökkel - most már láthatóan nem is oly jól - leplezett mondanivaló: a halál kimondhatatlansága. Hiszen a halál, jellegénél fogva, maga a nemlét. A puszta tagadás. Annak tagadása, ami volt, létezett, de immár egész egyszerűen csak megfoghatatlan, felfoghatatlan hiány. Hiányérzet - a saját létünknek egy eleddig integráns részét képező másik lét hiányának érzete. Ami százszorosan fáj, ha ez az élet, mely megszűnt, eltűnt, nincs már, önnön létünk eredeztetőjéé: az édesanyánké.

Mert erről szól A szív segédigéi. Az édesanya elvesztéséről, amit Esterházy a haldoklás, a temetés és az előtoluló emlékek által mutat be kifinomult művészi távolságtartással. És a distancia: a groteszkség, a naturalizmus, a kölcsönvételek nélkül manapság nem lenne, nem lehetne hiteles a mélyen átélt fájdalom kifejezése.

A szív segédigéit olvasva rájöhetünk, mitől is szép a szépirodalom. És rá kell jönnünk arra is, hogy a szóterek szépsége valamiképp hasonlatos a halálhoz: szavakba nem önthető minőség, ami az egymásból kibomló és harmonizáló részletek alkotta egész alaptulajdonsága, ám inkább körülhatárolt, de be nem töltött (akár transzcendentálisnak is mondható) érzet, mintsem pozitív jelenlét.