FőképMintha a címet igyekezne igazolni, a kötethez írt bevezetőjében Elke Heidenreich megingathatatlan feminista álláspontból intéz támadást a véleménye szerint egyre kevesebbet olvasó férfitársadalom ellen, a nőket pedig a könyvek megmentőjeként, sőt - a romantikus és egyéb szívet megszólító történetek iránt állandó keresletet teremetve - egyenesen az irodalom megváltóiként és fenntartóiként mutatja be.

Való igaz, hogy a tizenkilencedik századi kölcsönkönyvtárak előfizetőiként és kielégíthetetlen étvágyú regényfogyasztóként a nők rengeteget tettek a nyomtatott irodalomért, és nélkülük, lehet, ténylegesen nem vagy legalábbis nem olyan lenne a szavak művészete, mint amilyennek ma ismerjük, ámde enyhén szólva is szűklátókörű a Németországban íróként, újságíróként, kritikusként és librettistaként ismert hölgy megközelítése.

Mert sci-fit például főként a férfiak fogyasztanak, és a bulvármagazinokat és -napilapokat sem ők tartják fenn (hacsak nem közvetve). Egyszóval sok időnek kell még eltelnie, amíg a Heidenreichhez hasonló, harcos írónők megenyhülnek az irányunkban, és valóban békés megértésben élhetünk velük.

Ám ez a kötet nem róla szól, hiába jelent meg már vagy másféltucat könyve, hanem az olvasó nőkről. Akik ugye veszélyesek.

Veszélyesek, mert a könyvben vigaszra, intimitásra, erőre lelnek; elvonulhatnak tőlünk, vissza a saját kis világukba, ami sokszor sokkal gyönyörűségesebb mint az általunk, férfiak által számukra felépített anyagi világ (gondoljunk csak Karinthy Capilláriájára).

És veszélyesek, mert gyönyörűek. Elmélyültségükben pedig még szebbek, és sokszor egyenesen ellenállhatatlanok, és - ahogy Anselm Feuerbach Paolója és Francescája, a Dante örök történetében szereplő szerelmesek esetében is - akár a pokolra is juttathatják szerelmüket s önmagukat.

A kötetbe beválogatott és tematikusan rendszerezett képek pedig többségükben szintén szemet gyönyörködtetőek, de minden esetben elgondolkoztatóak. Különösen a fejezetekhez és az egyes képekhez mellékelt ismertetőkkel együtt, melyek az irodalmi és filozófiai háttérrel egyaránt rendelkező Stefan Bollman alaposságát és hozzáértését dicsérik.

Azt azonban nehéz eldöntenem, hogy a könyvet elsősorban művészeti albumként, avagy inkább kultúrtörténeti dokumentumként forgassam-e, de talán nem is ez a legfontosabb kérdés, hiszen az efféle megközelítés túlságosan is férfiúra vall.
Érdemesebb talán elfeledni a prekoncepciókat, és - akár egy nő - egyszerűen csak elmélyedni a képek és szavak csodájában.