FőképVáradi Z. Ferenc saját életregénye, az 1944-45-ös borzalmas évekről szóló Szökőév hűen, néha túlságosan is részletesen adja vissza a teljes magyar huszadik század szörnyűségeit.

A történet a 18 éves korában munkaszolgálatra kötelezett szegedi fiatalemberről szól, akinek szinte az iskolapadból kell bevonulnia.
Arról a körülmények hatására idejekorán felnőtté vált fiúról, aki Zsiga barátjával folyamatosan megszökött a különböző munkatáborokból, még az után is, ha olykor rossz irányba indultak, és némi körbe-körbe gyaloglás után az eredeti munkatáborba jutottak vissza.

A fiatalember a különböző viszontagságok után viszonylag sértetlenül ért haza, ahol szembesülnie kellett a mindaddig nem is sejtett otthoni borzalmakkal: édesanyja élve ugyan, de csontsoványan, megtörve tért haza az elhurcolásból, édesapja és bátyja viszont nem élte túl a háborút. Mint ahogy nagyon sok barátja és ismerőse sem.

Az író megmenekülésének története nemcsak a barátságról, a tisztességes emberekről, a jó döntésekről szól, hanem az aljas árulókról, a munkatáborokról és a betegségekről is, melyeket mi, az ifjabb generációk még elképzelni is csak nehezen tudunk.
A könyv hűen emlékezik meg mindazokról az emberekről, akik ottmaradtak a borzalmak helyszínein.

Váradi Z. Ferenc 1956-ban disszidált, s azóta is távol él Magyarországtól. Mint ahogy a könyv végén leírja, ha lehetne egy gomb, amivel kitörölhetné a náci és a kommunista idők borzalmait, akkor biztosan megtenné, de mivel ilyen gomb nem létezik, az emlékek (foszlányai) tovább kísér(t)ik...