Főkép

Ha bárki úgy vélné, hogy a kalózdivat csupán ezredvégi hóbort a filmiparban, akkor bizony alaposan téved. Elvégre Blood kapitány már 1935-ben szelte a mozivásznak végtelenjét, hogy a korábbi és későbbi hasonló alkotásokról ne is beszéljek. Az meg ugyebár köztudomású, hogy a kalóztörténetek már jóval a Lumiére testvérek felbukkanása előtt szerepeltek a kalandregények között, gondolok itt például Stevenson klasszikus meséjére (A Kincses-sziget).

Úgy tűnik Hergé is vonzódott a tengereken portyázó, kíméletet nem ismerő kalózokhoz, mivel a Tintin sorozat egyik legjobb kalandja is hozzájuk köthető.

A történet felvezetése annyira egyszerű, hogy szinte már zseniális: Tintin a bolhapiacon bóklászik, és meglát egy hajómodellt. Azonnal Haddock kapitányra gondol, akit az előző kaland (A titokzatos csillag) során ismert meg, és megveszi a kishajót. Pár pillanattal később már két úriember licitál egymásra, céljuk a modell megszerzése, s szemlátomást nagyon komolyan veszik az ügyet. Később természetesen kiderül, miféle összefüggés van a kalózok, Haddock kapitány és a hajómodell között.

A történet ezúttal túlnő a füzet terjedelmén, s a folytatás (Vörös Rackham kincse) is bővelkedik kalandokban.

A kötet lapozgatása közben lehetetlen nem észrevenni, mennyire ügyesen kerüli ki Hergé az erőszak és a vér ábrázolását. Nézzük csak meg a részletesen lerajzolt kalóztámadást, aminek egyik következménye a megtámadott hajó legénységének szinte teljes legyilkolása. Ennek megfelelően a fedélzet hamar megtelik halottakkal, de a vér diszkréten hiányzik róluk, illetve a szanaszét heverő tengerészek arcvonásai sem fájdalmat, hanem inkább meglepődést vagy fáradtságot sugallnak. Azt kell mondjam, kimondottan elegáns megoldás (és ettől függetlenül, a kortárs képregényekben gyakorta előforduló véres naturalizmus nélkül is valóságosnak hat).

Vagy ott a másik kikerülhetetlen, mégis kényes téma, ami nem más, mint az alkohol. Bár az előző részben Haddock kapitány mint azt antialkoholista liga vezetője mutatkozik be, itt bizony csúnyán elázik a történet közepén. Ezt az önmagából kivetkőzött állapotot Hergé humorosan ábrázolja, amihez képest Tintin józansága végig kellő ellenpontot jelent - az erkölcsi ítélet mindazonáltal egy percig sem kétséges.

A teljesség kedvéért megjegyzem, ez az epizód majd húsz évvel korábban már megjelent magyarul, értelemszerűen más fordításban és kiadásban. Az összehasonlításból a mostani kiadvány kerül ki győztesen, köszönhetően a jobb papírminőségnek és az élénkebb színeknek. Luca Anna fordítása jó, Haddock kapitány káromkodásai pedig sokkal ízesebbre sikerültek, mint korábban.

Egy apróság azonban lerontja az összhatást: ez nem más mint a nyolcadik oldal hatodik képkockája. Az 1989-es kiadásnál itt egyértelműen szerepel a hajó neve, ellenben a 2008-as verziónál a felirat helye üresen marad.
Ezek után persze csodálkozik az olvasó, mi alapján mondja Tintin, hogy a hajót Unikornisnak hívták. Az egész azért is érthetetlen, mivel van, ahol a mostani kiadás nem fukarkodik a feliratokkal (gondolok itt a huszonnegyedik oldal utolsó két kockájára - ez meg az előző kiadásból hiányzott).

De ezek tényleg csak apróságok. Az Unikornis titka remek Tintin kaland, és a mai napig szórakoztató darab - kicsiknek és nagyoknak egyaránt.