Széchenyi Zsigmond: Nahar
Írta: Galgóczi Tamás | 2008. 11. 29.
Afrika volt Széchenyi Zsigmond kedvenc kontinense, ezért amikor tehette, mindig oda utazott vadászni.
1937-ben azonban nála nagyobb hatalmak (ez alatt a feleségét kell értenünk) nyomására változott a megszokott program, és jóval keletebbre, az akkor angol uralom alatt álló indiai szubkontinensre hajóztak kettesben.
Széchenyi persze titokban, az írógépe mellett nem győz morgolódni, és felsorolja az összes ellenérvét.
Ha nincs megfelelő maharadzsa ismerőse az embernek, akkor esélye sincs nahart (Indiában így hívják a tigrist) lőni. Ha viszont van ilyen vendéglátója, akkor szó sem lehet a számára kedves cserkelésről, magányos vadászatról.
A korábban ott jártak veszélymentes körvadászatokról számoltak be, amelyeket rendre társasági eseményként kezelt vacsorák követnek.
Márpedig Széchenyi éppen az efféle kötöttségek elől bujdokolt az afrikai szavannákra, hogy meghitt tábortűz mellett, a vadon éjszakai neszeitől övezve elmélkedjen hajdani és majdani vadászatokon.
Bánatára ilyen időtöltésben nem volt része, ugyanis Indiába érve valóra váltak előzetes félelmei.
A maharadzsák vendégeként szóba sem kerül a magányos vadászat lehetősége, ellenben helyi szokás szerinti alaposan megszervezett, népes hajtósereg közreműködésével végrehajtott veszélymentes „lövöldözés” eredményként tesz szert az áhított trófeákra.
Vadászsikerei ellenére (hat tigris, három párduc, négy medve) sem kedvelte meg Indiát. A helyi zene és tánc elálmosította, a pompa és nyomor váltakozásai zavarba ejtették, a kontinensnyi távolságok, a meleggel kiegészítve tűrőképességét tették próbára.
Mindezen „viszontagságok” ellenére a tőle megszokott humorral, szenvedéllyel és alapossággal mesél az ország történelméről, társadalmi viszonyairól, kultúrájáról és mindennapi életéről - s nem utolsó sorban saját élményeiről.
Ha nem ismerném korábbi könyveit, azt hihetném, félresikerült útikönyvet olvasok - pedig nem, csak a hatalmas országban eltöltött négy hónap volt ilyen hatással Széchenyire. Úgy hajózik hazafelé, hogy továbbra sem ismeri a szubkontinenst, ráadásul az itt élő embereket sem érti - bár függetlenségi vágyukat nagyon is jól érzi.
Soha többé nem tért vissza, ráadásul hazafelé elintézte, hogy egy rövidke kalandra megálljanak Afrikában.
1937-ben azonban nála nagyobb hatalmak (ez alatt a feleségét kell értenünk) nyomására változott a megszokott program, és jóval keletebbre, az akkor angol uralom alatt álló indiai szubkontinensre hajóztak kettesben.
Széchenyi persze titokban, az írógépe mellett nem győz morgolódni, és felsorolja az összes ellenérvét.
Ha nincs megfelelő maharadzsa ismerőse az embernek, akkor esélye sincs nahart (Indiában így hívják a tigrist) lőni. Ha viszont van ilyen vendéglátója, akkor szó sem lehet a számára kedves cserkelésről, magányos vadászatról.
A korábban ott jártak veszélymentes körvadászatokról számoltak be, amelyeket rendre társasági eseményként kezelt vacsorák követnek.
Márpedig Széchenyi éppen az efféle kötöttségek elől bujdokolt az afrikai szavannákra, hogy meghitt tábortűz mellett, a vadon éjszakai neszeitől övezve elmélkedjen hajdani és majdani vadászatokon.
Bánatára ilyen időtöltésben nem volt része, ugyanis Indiába érve valóra váltak előzetes félelmei.
A maharadzsák vendégeként szóba sem kerül a magányos vadászat lehetősége, ellenben helyi szokás szerinti alaposan megszervezett, népes hajtósereg közreműködésével végrehajtott veszélymentes „lövöldözés” eredményként tesz szert az áhított trófeákra.
Vadászsikerei ellenére (hat tigris, három párduc, négy medve) sem kedvelte meg Indiát. A helyi zene és tánc elálmosította, a pompa és nyomor váltakozásai zavarba ejtették, a kontinensnyi távolságok, a meleggel kiegészítve tűrőképességét tették próbára.
Mindezen „viszontagságok” ellenére a tőle megszokott humorral, szenvedéllyel és alapossággal mesél az ország történelméről, társadalmi viszonyairól, kultúrájáról és mindennapi életéről - s nem utolsó sorban saját élményeiről.
Ha nem ismerném korábbi könyveit, azt hihetném, félresikerült útikönyvet olvasok - pedig nem, csak a hatalmas országban eltöltött négy hónap volt ilyen hatással Széchenyire. Úgy hajózik hazafelé, hogy továbbra sem ismeri a szubkontinenst, ráadásul az itt élő embereket sem érti - bár függetlenségi vágyukat nagyon is jól érzi.
Soha többé nem tért vissza, ráadásul hazafelé elintézte, hogy egy rövidke kalandra megálljanak Afrikában.