FőképA konzul felesége

– Komolyan mondom – motyogta Lucius Claudius, orrát egy tekercsbe dugva –, ha az ember végigolvassa a Napi Közleményeket, azt hiheti, hogy Sertorius egy vásott kamasz fiú, az általa szított hispániai lázadás pedig ártalmatlan csíny. Mikor fogják már fel a konzulok a helyzet súlyosságát? Mikor cselekednek végre?
Megköszörültem a torkom.
Lucius Claudius letette a pergament, és felvonta bozontos, vörös szemöldökét.
– Gordianus! Herculesre, te aztán siettél! Ülj le!
Körbenéztem és egy széket kerestem, aztán rájöttem, kinek a házában vagyok. Lucius Claudius kertjében a vendégeknek nem kellett az ülőalkalmatosságokkal bajlódniuk; egyszerűen csak le kellett ülniük, mert egy rabszolga éppen a kellő időben csúsztatott alájuk egy széket. Kiléptem arra a napfényes pontra, ahol Lucius sütkérezett, és behajtottam a térdem. Nem is kellett csalódnom, mert rögvest egy szék fogta fel a súlyomat. Nem is láttam a segítségemre siető rabszolgát.
– Innál valamit, Gordianus? Én forró levessel kényeztetem magam. Túl korán van még a borhoz, még a vizezett változatához is.
– A dél már nem olyan korai időpont, Lucius. Azoknak legalábbis biztosan nem, akik hajnalban kelnek.
– Hajnalban? – Lucius elfintorodott a kellemetlen gondolatra. – Akkor innál egy kupa bort? Netalán harapnál is hozzá valami?
Felemeltem a kezem, hogy visszautasítsam az ajánlatot, de hirtelen egy ezüst kupát nyomtak az ujjaim közé, amelybe egy szépséges rabszolgalány nyomban töltött is némi falernumi bort. Egy kis háromlábú asztal jelent meg a bal oldalamon, amelyen egy táncoló nimfákkal televésett, olajbogyókkal, datolyával és mandulával megrakott ezüst tálca díszelgett.
– Beleolvasnál a Közleményekbe? A sportról szóló hírekkel már végeztem. – Lucius a tekercsek felé intett a kezével, amelyek a mellette álló asztalon halmozódtak fel. – A Fehérek állítólag már felkészültek a rohamra. Új harciszekerek, új lovak. Alaposan meg fogják nehezíteni a Vörösök dolgát a holnapi versenyen.
Nevetés szakadt ki belőlem.
– Micsoda életet élsz te, Lucius Claudius! Délben kelsz, aztán itt csücsülsz a kertedben, és a Napi Közlemények számodra lemásolt példányát olvasgatod.
Lucius most csak az egyik szemöldökét emelte fel.
– Csak józanul gondolkodom. Ki akar könyökkel utat törni magának a Forumon, hogy aztán idegen fejek között próbáljon meg ellátni hunyorogva és a szemét düllesztgetve a táblán kifüggesztett napi hírekig? Vagy ami még rosszabb: valami bohócot hallgatni, ahogy felolvassa az eseményeket, és közbeszúrja a saját – szellemesnek vélt – megjegyzéseit?
– De hát ez a lényege a Napi Közleményeknek! – ellenkeztem. – Ez egy társadalmi esemény. Az ember kiszakad a Forum sürgés-forgásából, összegyűlik más emberekkel együtt valamelyik hirdetőtábla előtt, és megvitatja az ott kifüggesztett hírek közül azokat, amelyek éppen a legjobban érdeklik – háborús események, házasságok és születések, harciszekér-versenyek, különös ómenek. Sok ember számára ez a nap fénypontja: amikor át lehet böngészni a Közleményeket, és politikáról vagy lovakról lehet eszmét cserélni más polgárokkal. Ez a városi polgárok sajátos élvezete.
Lucius megborzongott.
– Hát én nem kérek belőle, köszönöm! Ez sokkal inkább ínyemre való. Leküldtem néhány rabszolgát a Forumra egy órával a kifüggesztés előtt. Amint a Közlemények felkerülnek, az egyikük felolvassa az első szótól az utolsóig, a másik pedig viasztáblákra vési a szöveget egy íróvesszővel. Aztán hazasietnek, és átmásolják az egészet pergamenre. Így mire felkelek az ágyamból, már itt vár rám a Közlemények számomra elkészített változata, amelyen jóformán még meg sem száradt a tinta. Egy kényelmes szék, egy ilyen verőfényes kis zug a kertben, egy kiadós tál leves, és kezemben a Napi Közlemények legfrissebb hírei… Én mondom, Gordianus, nincs ennél civilizáltabb módja egy nap elkezdésének!
Egy mandulát gyömöszöltem a számba.
– Számomra inkább kívülálló viselkedésnek tűnik, sőt különcködésnek. Elég ha csak a pergamen árát vesszük!
– Ha viasztáblákra hunyorgok, hamar megfájdul a szemem. – Lucius belekortyolt a levesébe. – Egyébiránt nem azért hívtalak ide, hogy az egyéni szokásaimat bíráld, Gordianus. Mutatnom kell neked valamit a mai Közleményekben.
– Mit? Valami hírt a lázadó római hadvezérről, aki rettegésben tartja Hispániát?
– Quintus Sertorius! – Lucius megemelte terebélyes testét. – Lassan az egész ibér félsziget az ő irányítása alatt lesz! A helybeliek gyűlölik Rómát, de imádják Sertoriust! Vajon a mi két drágalátos konzulunk miért nem küld katonai erősítést a provincia kormányzójának? Decimus Brutus, akármennyire szeretnivaló vén könyvmoly, nem harcra termett, annyi bizonyos. El sem tudom képzelni, hogy egy hadjárat élére álljon. De a másik konzul, Lepidus, tapasztalt háborús veterán. Annak idején Sulla mellett harcolt a polgárháborúban. Hogy ülhetnek ezek ketten a hátsó felükön ilyen nyugodtan, miközben Sertorius létrehozza a saját királyságát Hispániában?
– Ez mind benne van a Napi Közleményekben? – kérdeztem.
– Már hogy lenne? – fortyant fel Lucius. – Újfent csak a hivatalos kormányzati irányvonal van benne: a helyzetet ellenőrizzük, riadalomra semmi ok. Még a szekérhajtók szemérmetlenül nagy nyereményeiről is többet lehet olvasni, mint Hispániáról. De mi mást is várhatnánk? A Közlemények Róma vezetésének szócsöve. Deci feltehetőleg maga diktálja a háborúkról szóló tudósítások minden szavát.
– Deci?
– Decimus Brutus, a konzul. Ki más? – Lucius, mint oly sok más, régi patrícius kapcsolatokkal rendelkező előkelőség, előszeretettel használta mások első nevét, sőt olykor becézte is rangos polgártársait, mint minden hatalommal rendelkező személy. – Eltereled a figyelmemet, Gordianus. Nem azért hívtalak ide, hogy Sertoriusról társalogjunk. Decimus Brutusról lehet, de Sertoriusról nem. Tessék, olvasd el ezt.
Felékszerezett keze ide-oda matatott a tekercsek között, aztán átnyújtotta nekem az egyiket.
– Társasági pletykák? – kérdeztem hitetlenkedve. – „A” fia eljegyezte „B” lányát… „C” vendégül látta „D”-t a vidéki villájában… „E” még őrzi egy tojásos sodó receptjét abból az időből, amikor Romulus a nőstényfarkas csecsén csüngött. – Felmordultam. – Ez mind roppant érdekes, de még mindig nem értem…
Lucius előredőlt, és ujjaival megbökte a tekercs egyik pontját.
– Azt a részt olvasd. Hangosan.
– „A könyvmoly holnap kidugja a fejét. Könnyű préda lesz a fecskének, ám a fogolymadár éhen marad. Ahogy a csillagszemű Szapphó mondta: Figyeld a sugallatot! A tőr hamarabb lesújt a villámnál. Annál csak a nyíl gyorsabb. A végén úgyis Venus győzedelmeskedik!”
Lucius hátradőlt, és keresztbe fonta húsos karját.
– Te tudod ezt értelmezni?
– Azt hiszem, ezt hívják álhírnek: egy pletyka, amit kódolva írtak le. Nincsenek benne rendes nevek, csak utalások, amelyeket kizárólag a beavatottak értenek. Mivel Venust is említik, gyanítom, hogy ez a hír egy tiltott szerelmi viszonyról szól. De szerintem akkor sem ismerném az említettek nevét, ha rendesen kiírnák őket. Te bizonyára többet sejtesz erről, mint én, Lucius.
– Bizonyára. Attól tartok, tudom, kikről van szó, legalábbis részben. Ezért kértem, hogy gyere ide, Gordianus. Egy jó barátomnak szüksége van a segítségedre.
Felvontam az egyik szemöldököm. Lucius gazdag és nagyhatalmú barátai már korábban is jövedelmező megbízatásokat biztosítottak számomra, egyúttal jelentős veszélybe is sodortak.
– Miféle barátról van szó, Lucius?
Felemelte az egyik ujját. A kertbe gyűlt rabszolgák egy-kettőre visszahúzódtak a házba.
– Halkan, Gordianus! Óvatosan! Olvasd el még egyszer azt a hírt.
– „A könyvmoly…”
– Kit neveztem az imént könyvmolynak?
Szaporábban pislogtam.
– Decimus Brutust, a konzult.
Lucius bólintott.
– Folytasd.
– „A könyvmoly holnap kidugja a fejét…”
– Deci holnap kimerészkedik a Circus Maximusba, hogy a konzuli páholyból megtekintse a harciszekér-versenyt.
– „Könnyű préda lesz a fecskének…”
– Ebből magad is levonhatod a következtetést… kiváltképp, ha elolvasod a későbbi utalást a tőrökre és a nyilakra!
Megint a homlokomat ráncoltam.
– Úgy véled, hogy merényletet terveznek a konzul ellen? A Napi Közlemények egyik álhíre alapján ilyen messzemenő következtetéseket vonsz le? Elhamarkodottan cselekszel, Lucius.
– Nem én gondolom ezt, hanem Deci. Az a szegény fajankó teljesen fel van dúlva: egy órával ezelőtt idejött, és felzavart az álmomból. Kétségbeesetten szeretett volna tanácsot kapni tőlem. Feltűnés nélkül, mihamarabb a dolog végére kell járnia. Mondtam neki, hogy tudom, ki az ő embere: Gordianus, a Nyomozó.
– Én? – Feldúltan néztem a két ujjam közé biggyesztett olajbogyóra. – Mivel a Közlemények az államvezetés hírközlője, Decimus Brutusnak, a konzulnak kell a legjobban tudnia, honnan származik ez a bejegyzés, és mi a valódi jelentése. Először is: ki írta?
– Éppen ez a probléma.
– Nem értem.
– Látod azt a részt, ahol „Szapphó tanácsát” idézik?
– Igen.
– Gordianus, szerinted ki írja és szerkeszti a Közleményeket?
Vállat vontam.
– Ezen még soha nem gondolkodtam.
– Akkor majd én megmondom. A politikával és a hadviseléssel kapcsolatos anyagokat a konzulok mondják tollba, a saját hivatalos állásfoglalásukat is belefogalmazva. A szárazabb anyagokat – kereskedelemmel kapcsolatos számokat, állattenyésztési adatokat és hasonlókat – a hivatalnokok állítják össze a cenzor irodájában. A sporthíreket a Circus Maximus irányításával megbízott magiszterek teszik közzé. A furcsa villámokról, üstökösökről, szokatlan formájú zöldségekről és egyéb ómenekről szóló részeket a látnokok szerkesztik meg. De mit gondolsz, ki felügyeli a társasági híreket, a frigyeket és születéseket, a rangos rendezvényeket, vagyis a te szavaiddal élve az álhíreket?
– Egy Szapphó nevű nő?
– Az csak egy utalás az ősi leszboszi költőnőre. Végtére is a konzul felesége maga is ír verseket.
– Decimus Brutus felesége?
– Ezt az anyagot ő írta. – Lucius előredőlt, és lehalkította a hangját. – Deci úgy hiszi, hogy a felesége meg akarja ölni.

– A feleségem…
A konzul hangosan megköszörülte a torkát. Egyik kezével idegesen végigsimított ezüstös haján, miközben fel-alá járkált jókora irodájában, egyik iratrekesz-szekrénytől a másikig. Ujjaival időnként a pergamenekről lógó címkéket babrálta. Alexandria könyvtárán kívül sehol a világon nem láttam még annyi könyvet egy helyen, még Cicero házában sem.
A konzul háza a Forum közelében állt, egy rövid sétára Lucius Claudius otthonától. Azonnal beengedtek, mert Lucius értesítette őket látogatási szándékomról. Decimus Brutus elbocsátott egy titkárcsoportot, és betessékelt a személyes dolgozószobájába. Mellőzte a formaságokat. Le sem tagadhatta volna leküzdhetetlen idegességét.
– A feleségem…
Újfent krákogni kezdett. Úgy tűnt, hogy Decimus Brutus, a rómaiak legmagasabb rangú magisztere, aki olyan hatásos szónoklatokat tartott kampányai során a Forumon, és olyan lenyűgöző beszédeket adott elő a bíróságokon, most képtelen megszólalni.
– Kétségkívül gyönyörű asszony – ismertem el, mert megpillantottam a konzul feleségének képmását a falnak azon a részén, amit nem foglaltak el könyvrekeszek. Az enkausztikus technikával készült kép kicsi volt, mégis uralta az egész helyiséget. Egy feltűnően szép nő nézett vissza rám a képről. Dús, gesztenyebarna haját gyöngyberakásos tűkkel rögzítették, és több gyöngysorral ékesítették. A fülében és a nyakán is gyöngyök díszlettek. Ékszereinek szemérmes egyszerűsége éles kontrasztot alkotott zöld szemének csillogásával, amely kihívó, dölyfös, és szinte ragadozókra jellemzően vad volt.
Decimus Brutus közelebb lépett a festményhez. Felemelte az állát, és hunyorgott. Arcával olyan közel hajolt a képhez, hogy az orra szinte súrolta a viaszt.
– Igen, gyönyörű – motyogta. – A művész még egy szeletkéjét sem tudta megragadni a valódi szépségének. Ezért is vettem feleségül… no meg azért, hogy fiút szüljön nekem. Sempronia mindkettőt megadta nekem: a szépségét és a fiút is. De azt tudod, hogy ő miért választott engem?
A konzul zavaróan közel jött hozzám, és belenézett a szemembe. Ha másról lett volna szó, egy ilyen fokú közelséget már megfélemlítőnek éreztem volna, ám a rövidlátó konzul egyszerűen csak az arckifejezésemet fürkészte.
Felsóhajtott.
– Sempronia a könyveim miatt jött hozzám. Tudom, hogy képtelenségnek tűnik… egy nő, aki olvas!… De tényleg így történt: addig nem adta nekem a kezét, amíg meg nem mutattam neki ezt a szobát, és csak utána döntött. Minden kötetet elolvasott már ebből a könyvtárból… többet, mint én magam! Sőt maga is ír…, verseket és hasonlókat. Igaz, a versei az én ízlésemnek kissé… túlfűtöttek.
Ismét megköszörülte a torkát.
– Ebből is kitűnik, hogy Sempronia nem olyan, mint a többi asszony. Néha azt gondolom, hogy az istenek férfilelket adtak neki. Férfi módra olvas. Férfi módra társalog. Megvan a maga cifra baráti társasága: költők, drámaírók, kétes hírű nőszemélyek. Amikor Sempronia elhívja őket magához, csak úgy ömlik a szellemesség a szájából. Még gondolkodni is tud. Legalábbis véleménye van, méghozzá mindenről – a művészetről, az építészetről, sőt még a politikáról is! Ráadásul a legkevésbé sem röstelli magát emiatt! Amikor a társaság ott van körülötte, még lanton is játszik, és be kell, hogy valljam, jobban, mint a legjobban képzett rabszolgánk. Sőt, táncol is a barátainak! – Eltorzult az arca. – Mondtam neki, hogy nem helyénvaló az ilyen viselkedés, és egyáltalán nem méltó egy konzul feleségéhez. Folyton azt feleli, hogy amikor táncol, az istenek és istennők a testrészein keresztül beszélnek, és a barátai értik a mozdulatok nyelvét, ellentétben velem. Olyan sokszor marakodunk, hogy már szinte feladtam a küzdelmet.
Brutus felsóhajtott.
– Azt el kell ismernem, hogy jó anyja a gyerekének. Példásan felnevelte a kis Decimust. Ráadásul fiatal kora ellenére a konzul feleségeként rá háruló hivatalos kötelességeket is maradéktalanul teljesíti. Soha nem hozott szégyenbe a nyilvánosság előtt. Ezeket a… hóbortjait… itthonra tartogatja. De…
Mintha kiszáradt volna a torka. Szinte a mellkasáig nyúlt meg az álla.
– Ha jól tudom, az egyik feladata az, hogy átnézze a Napi Közleményekben megjelenő társasági híreket – igyekeztem továbbvinni a témát.
A konzul bólintott. Egy darabig még Sempronia arcképét fürkészte, aztán hátat fordított neki.
– Lucius elmondta neked, hogy mitől vagyok ilyen ideges?
– Csak nagy vonalakban.
– Akkor majd én beavatlak a részletekbe. Meg kell értened, Nyomozó, hogy ez a téma… rendkívül kellemetlen. Luciustól úgy értesültem, hogy te tudod tartani a szádat. Ha tévednék, és kiderül, hogy alaptalanok a félelmeim, az egész Forum az én ostobaságomon fog nevetni. Ha viszont igazam van…, ha igaz, amire gyanakszom…, még kevésbé válna javamra egy botrány.
– Értem, konzul.
Egészen közel lépett, és valamelyest elégedettebb ábrázattal nézett bele az arcomba.
– Hát akkor… hol is kezdjem? Azt hiszem, legjobb, ha azzal az átkozott szekérhajtóval kezdem.
– Szekérhajtóval?
– Dioclesszel. Hallottál róla?
Bólintottam.
– A Vörösök egyik büszkesége.
– Tudom is én! Nem követem a sporteseményeket. De azt hallottam, hogy Diocles meglehetősen híres. No és gazdag is, még Rosciusnál, a színésznél is gazdagabb. Felháborító, hogy a versenyzők és a csepűrágók manapság még a szenátoroknál is gazdagabbak lehetnek! Az őseink kitérnének a hitükből!
Kételkedtem benne, hogy az én őseim ugyanúgy kitérnének a hitükből, mint Decimus Brutus ősei, de azért bólintottam, és megpróbáltam visszaterelni a szót találkozásunk témájához.
– Ez a Diocles…
– A feleségem szoros baráti köréhez tartozik. Vagyis… több mint barát.
– Ezt gyanítod, konzul? Vagy biztosan tudod?
– A szemem még a helyén van! – Rájött, milyen ironikus, hogy megbízható szemtanúként állítja be gyengén látó szemét, ezért felsóhajtott. – Nem kaptam őket rajta, ha erre gondolsz. Nincs bizonyítékom. De valahányszor idejött a kis baráti kör, valahányszor itt henyéltek a heverőkön, verseket szavalva, ők mindig az egyik sarokban kötöttek ki kettesben. Suttogtak… nevetgéltek… – A konzul a fogát csikorgatta. – Nem hagyom, hogy bolondot csináljon belőlem, és a saját házamban szarvazzon fel! Amikor legutóbb itt volt, olyan dühös lettem, hogy… jelenetet rendeztem. Kikergettem az összes léhűtőt a házból, és megmondtam Semproniának, hogy Diocles soha többé nem teheti be ide a lábát. Tiltakozott, mire azt is hozzátettem, hogy nem is beszélhet vele többet. Én vagyok az ura. Hatalmamban áll megszabni, kivel társaloghat, és kivel nem! Ezt Sempronia is tudja. Miért nem képes egyszerűen meghajolni az akaratom előtt? Neki mindig vitatkoznia kell! Úgy rivallt rám, mint egy hárpia… még soha nem hallottam ilyen szavakat egy nő szájából! Ez is azt bizonyítja, már ha egyáltalán bizonyítani kell, hogy illetlen kapcsolatot tartott fenn azzal a férfival. Végül az egész baráti körét kénytelen voltam kitiltani a házból, neki pedig megparancsoltam, hogy maradjon itthon, sőt még a hivatalos teendőit sem láthatja el. Ha valahova szólítja a kötelesség, mondja azt, hogy „a konzul felesége sajnálja, de a betegség megakadályozza”. Ez így megy már egy hónapja. A házamban olyan fokú a feszültség…
– De azért van egy hivatalos feladata, amit nem hanyagol el.
– Igen, tollba mondja a Napi Közlemények társasági híreit. Ehhez nem kell elhagynia a házat. Idejönnek a szenátorok feleségei – a tiszteletre méltó vendégeket mindig szívesen látjuk –, és tőlük értesül minden szaftos hírről, ami érdekelheti. Ha engem kérdezel, a társasági rovat szörnyen unalmas, még a sporthíreknél is unalmasabb. Én éppen csak rápillantok, hogy lássam, helyesen írták-e le a családok nevét. Ezt Sempronia is tudja. Ezért döntött úgy, hogy titkosítva küldi el az üzenetét a szeretőjének a Közleményeken keresztül.
Decimus Brutus ránézett a felesége képmására, és előre-hátra mozgatta az állkapcsát.
– A „könyvmoly” szóra figyeltem fel. Amikor összeházasodtunk, ezt a becenevet adta nekem: „az én jó öreg könyvmolyom”. Gondolom, most is így hív a hátam mögött, és közben jókat derül a szekérhajtóval meg a hasonszőrű barátaival!
– Ki lenne az a „Szapphó”?
– Őt szokták néha így hívni a barátai.
– Miből következtetsz arra, hogy a szöveg Dioclesnek szól?
– Habár nem nagyon érdekel a sport, azért egy-két dolgot én is tudok arról a szekérhajtóról… többet is, mint szeretnék! A lovát Fecskének hívják. Hogy is kezdődik az üzenet? „A könyvmoly holnap kidugja a fejét. Könnyű préda lesz a fecskének…” Holnap nyilvános megjelenésem lesz a Circus Maximusban, a versenyeken.
– A feleséged is megy?
– Semproniának a házban kell maradnia. Nem hagyhatom, hogy közönség előtt szemezzen a szekérhajtóval!
– Nem viszel magaddal testőröket?
– Akkora tömegben ki tudja, hányféle „baleset” érhet? A Forumon vagy a Szenátus Házában jól érzem magam, de a Circus Maximus Diocles területe. Ismer minden rejtett zugot, minden búvóhelyet. Ráadásul… köztudott, hogy nem jó a látásom. Kétségkívül sebezhetőbb vagyok más férfiaknál. Ezzel Sempronia is tisztában van, és nyilvánvalóan Diocles is.
– Hadd bizonyosodjak meg róla, hogy értem, amit mondasz, konzul: szerinted ez a hír egy titkos üzenet, amit a feleséged küldött Dioclesnek, a témája pedig egy ellened kitervelt merénylet… Jóllehet, egyéb bizonyítékod nincs, mégis felkérsz engem, hogy igazoljam az állításodat.
– Biztosíthatlak róla, hogy neked is meg fogja érni.
– De miért fordultál hozzám, konzul? Egy magadfajta embernek saját ügynökei vannak, akik között bizonyára akad egy olyan nyomozó, aki ügyesen ki tudja deríteni az igazságot a szövetségesekről és az ellenségekről.
Decimus Brutus vonakodva bólintott.
– Akkor miért nem bízod meg a saját nyomozódat?
– Igen, volt egy ilyen ügynököm. Scorpusnak hívták. Nem sokkal azután, hogy kitiltottam Dioclest a házamból, elküldtem Scorpust, hogy nyomozzon a szekérhajtó és a feleségem után.
– Mit derített ki?
– Nem tudom. Néhány napja eltűnt.
– Eltűnt?
– Csak tegnap találtuk meg. A Tiberisből halászták ki a holttestét, a folyó lentebbi szakaszán. Semmiféle nyomra nem bukkantunk. Azt mondják, biztosan beleesett a vízbe, és megfulladt. Módfelett különös.
– Miért?
– Scorpus kiváló úszó volt.

Amikor elhagytam a konzul házát, egy lista volt a kezemben azokról, akik Decimus Brutus feleségének szűk baráti körébe tartoznak, valamint egy ezüsttel teli erszény, amely a fizetségem felét tartalmazta. Azt ígérte, hogy a maradékot akkor kapom meg, ha ő is maradéktalanul elégedett lesz. Ha a gyanúja beigazolódik, és nekem nem sikerül előállítanom a bűnösöket, soha nem kapom kézhez. Elvégre a halottak nem fizetnek.
A nap hátralévő részében és az éjszaka folyamán is igyekeztem mindent kideríteni a konzul feleségéről és a szekérhajtóról. Noha elsősorban a barátom, Lucius Claudius forgott a gazdagok és hatalmasok körében, azért nekem is megvoltak a magam kapcsolatai. Úgy döntöttem, hogy Sempronia társaságával kapcsolatosan a legtöbbet a seniai fürdőben tudhatom meg. Egy ilyen szorosan összekovácsolódott csapat nyilván együtt látogatja a fürdőt, párok vagy kisebb csoportok formájában, és a bejáratnál különválik a két nem, hiszen külön van a férfiak és külön a nők fürdője. A masszázs alatt és a forró gőzben megered a nyelv, és a másik nem távolléte még inkább őszinteségre sarkall. Amit a testgyúrók, a masszőrök, a vízhordók és a törölközőhordó fiúk nem hallanak, azt nem is érdemes hallani.
Sempronia és Diocles szeretők voltak? Talán igen, talán nem. Ha hinni lehet a fürdőben szerzett értesüléseimnek, amelyek csupán másodkézből érkező pletykaként jutottak el hozzám Sempronia köreitől, Diocles híres volt éles nyelvéről, Semproniának pedig mindig ki volt hegyezve a füle a csípős megjegyzésekre. Lehet, hogy a viszonyuk semmi másról nem szólt, mint az eldugott sarkokban való sutyorgásról és nevetgélésről. A konzul felesége aszerint válogatta meg a barátait, férfiakat és nőket egyaránt, hogy mennyire szórakoztatóak, mennyire nyújtanak kellemes látványt, illetve mennyire ösztökélik őt gondolkodásra. Senki sem állította róla, hogy a szenvedélyek rabja lenne; az önfeledtség, amellyel táncolt vagy a verseit szavalta, szintén a személyisége része volt, annak a vasakaratú lánynak az egyik arca, aki egy konzul feleségének rangjáig küzdötte fel magát, és az összes könyvet elolvasta a konzul könyvtárából.
A konzul elleni merénylettel kapcsolatban egy fél szó sem ütötte meg a fülemet. Sempronia baráti köre sajnálta, hogy az asszony nem hagyhatja el a házat, ám a fürdő alkalmazottai inkább kissé mulatságosnak találták a helyzetet, semmint felháborítónak. Sempronia barátai egy ártalmatlan, totyogó öregembernek tartották Decimus Brutust. Játékosan viccelődtek azon, vajon meddig fog tartani Semproniának, hogy megtörje a vén könyvmoly akaratát, és ismét belecsobbanjon a társasági életbe.
Egy felfedezés azonban meglepett. Ha hinni lehetett a fürdőben dolgozóknak, Sertorius, a Hispániában tartózkodó lázadó hadvezér sokkal gyakoribb beszédtéma volt Sempronia köreiben, mint a konzul, a felesége vagy a szekérhajtó. Barátomhoz, Lucius Claudiushoz hasonlóan ők is úgy hitték, hogy Sertorius el akarja szakítani a hispániai provinciákat Rómától, és királyként akar uralkodni felettük. Luciusszal ellentétben viszont Sempronia barátai, szigorúan csak a saját zárt köreikben, lelkesedtek Sertoriusért és a felkelésért.
Decimus Brutus javíthatatlanul léha embereknek festette le Sempronia barátait, akiknek egyáltalán nem számít a látszat, és akik túl naivak a politikához. Megpróbáltam elképzelni, mi tetszik ezeknek a kontároknak egy olyan lázadóban, mint Sertorius. Lehet, hogy csak megbabonázta őket a reménytelen felkelést körüllengő, keserédes dicsfény?
A fürdőtől a Circus Maximus felé mentem tovább, pontosabban a versenypályák közelében lévő tavernák, bordélyházak és játékbarlangok irányába. Ha kellett, fizettem kenőpénzt, de általában elég volt kiejtenem a számon Diocles nevét, és máris beavattak néhány érdekességbe. A sportrajongók között makacsul tartotta magát a nézet, hogy a szekérhajtó a fiatal atlétákhoz vonzódik, amióta az eszét tudja. Újabban egy núbiai akrobata csavarta el a fejét, aki a versenyek között szórakoztatta a közönséget, és a mendemondák szerint a versenyek után Dioclest is elszórakoztatta a hálószobájában. Természetesen meglehet, hogy ez a pletyka is csak egy másik, még bűnösebb viszony elfedésére szolgált. El tudtam képzelni, hogy Diocles maga is művészien zsonglőrködik a szeretőivel.
Ha Sempronia körét Sertorius tartotta lázban, akkor a cirkusz közönségét, amely annyira irtózott a politikától, a másnapi verseny. Volt egy olyan érzésem, hogy néhányan a megkérdezettek közül titkolnak valamit. A lovakról szóló társalgás, a kockák csörgése és a reszelős röhögés közepette, amit csak a „Venus!” felkiáltások szakítottak meg a szerencse elősegítése érdekében, valami feszültséget észleltem a levegőben, sőt valami kifejezetten fenyegetőt. Lehet, hogy minden megmérettetés előtt ugyanígy pattanásig feszültek az idegek, de az sem lehetetlen, hogy addigra már túl sok bort vedeltem, és túl sok vad karattyolást hallgattam végig, ezért képtelen voltam tisztán látni. Mégsem tudtam elhessegetni az érzést, hogy valami nem helyénvaló dolog készülődik a Circus Maximus környékén.
Már kukorékoltak a kakasok, amikor elhagytam a cirkusz környékét, átvánszorogtam Rómán, és felvonszoltam magam az Esquilinus-dombra. Bethesda megvárt. Felcsillant a szeme, amikor meglátta az ezüsttel teli erszényt, amelyet kissé leapasztottak az addigi kiadásaim. Ettől függetlenül kitépte a kezemből, és berakta a kiürült otthoni pénzes ládába.

Pár órával később ismét a konzul dolgozószobájában találtam magam. A túl sok bortól és a túl kevés alvástól sajgott a fejem. Megígértem neki, hogy egy órával az első verseny kezdete előtt megtartom neki a beszámolómat a nyomozás jelenlegi állásáról.
Mindent elmondtam neki, amit kiderítettem. A fürdő alkalmazottainak és a tavernák részeg vendégeinek megjegyzései utólag teljesen jelentéktelennek hangzottak, de Decimus Brutus némán hallgatta végig, és komoran bólintott, miután befejeztem. Megint a felesége képmására sandított.
– Ezek szerint semmi! Scorpus vízbe fúlt, a Nyomozó pedig nem jutott semmire. Mégis túljártál az eszemen, Sempronia?
A festmény nem válaszolt.
– Még nem fejeztem be, konzul – szólaltam meg ismét. – Ma én is elmegyek a versenyre. Nyitva tartom a szemem és a fülem. Lehet, hogy…
– Igen, igen, ahogy gondolod.
Decimus Brutus egy erőtlen intéssel jelezte, hogy elmehetek, ám közben egy pillanatra sem vette le haragvó tekintetét Sempronia képmásáról.
Egy rabszolga kísért ki a konzul dolgozószobájából. Az átriumban egy kisebb csoport keresztezte az utunkat. Megálltunk, és hagytuk, hogy a nők továbblibbenjenek. Az úrnőjüket vezették át a ház egyik részéből a másikba. A fejek között megpillantottam egy gesztenyebarna, gyöngyökkel ékesített hajkoronát. Aztán egy zöld szempár nézett rám, taps hallatszott, és az egész menet megállt.
Sempronia előrelépett. Decimus Brutus igazat beszélt: a festmény meg sem közelítette az asszony valódi szépségét. Magasabb volt, mint amire számítottam, és bár vastag anyagból készült ruhát viselt, alkata elegánsan karcsú volt. Hosszú keze és kecses nyaka is erről árulkodott. Fennhéjázó, kihívó mosolyt villantott felém, pontosan azt, amit a festő olyan találóan megörökített.
– Te új vagy itt. A férjem emberei közé tartozol? – kérdezte.
– Én… én csak üzleteltem a férjeddel.
Tetőtől-talpig végigmért.
– Karikás a szemed. Úgy festesz, mint aki egész éjjel le sem hunyta a szemét. A férfiak néha bajba kerülnek, ha túl sokat éjszakáznak… és olyasmibe ütik az orrukat, amibe nem kéne.
Valami felvillant a szemében. Sarokba akart szorítani? Csukva kellett volna tartanom a számat, de képtelen voltam rá.
– Mint Scorpus? Ő is bajba került, ha jól tudom.
Úgy tett, mintha zavarba jött volna.
– Scorpus? Ó igen, a férjem kotnyeles besúgója. Scorpus vízbe fulladt.
– Tudom.
– Furcsa. Úgy úszott, mint egy delfin.
– Igen, hallottam.
– Bárkivel megtörténhet.
Felsóhajtott. Lekonyult arcáról a mosoly. Némi együttérzés csillant fel a szemében, és az arcára kiülő kifejezéstől a vér is megfagyott az ereimben. Mintha azt mondta volna magában: Egészen kellemes fickó vagy! Kár lenne, ha meg kéne öletnem téged!
Sempronia csatlakozott a kíséretéhez, engem pedig kivezettek az ajtón.

Mire odaértünk a Circus Maximushoz, Róma lakossága folyamként áramlott a Palatinus- és az Aventinus-dombok közötti hosszú, keskeny völgyben. Átverekedtem magam az ételeket és csecsebecséket árusító bódék előtt összegyűlt tömegen, és miután jó néhány ember lábára ráhágtam, és sok mindenkit megütöttem a könyökömmel, elérkeztem ahhoz a bejárathoz, ahova igyekeztem. A stadion területén már megtelt a lelátó emberekkel. Sokan fehérbe vagy vörösbe öltöztek, mások kisebb fehér vagy vörös zászlókat lengettek, hogy megmutassák, kinek szurkolnak. Végigfuttattam a tekintetem a megnyújtott ovális formájú stadionon, és szinte beleszédültem a vörös és fehér tébolyult kavalkádjába – olyan volt, mint temérdek vércsepp a hótakarón.
A nézők már alig várták, hogy megkezdődjön a verseny, ezért tapsoltak, dobogtak a lábukkal, és olykor énekeltek vagy szavaltak valamit. Az egyik tábor gyakran kiabálta, hogy „Diocles vörös! Vörös ruhás Diocles! Villámlik, amerre mész!”, mire a másik így válaszolt: „Fehéré a győzelem! Nem kétli ezt senki sem!”
Aztán egy magas hang hasított bele a morajba.
– Gordianus! Itt vagyok! – Megpillantottam Lucius Claudiust. Az egyik folyosó mellett ült, és egy üres széken heverő párnát ütögetett az egyik kezével. – Gyere, Gordianus! Megkaptam reggel az üzenetedet, és szót fogadtam: foglaltam neked egy helyet. Jobb, mint legutóbb, nem igaz? Nincs túl magasan, sem túl alacsonyan, és pompás kilátást nyújt a célvonalra!
Ami számomra még fontosabb volt: a konzuli páholy sem volt messze, valamivel lejjebb, a jobb kezünk felől. Miközben leültem, egy őszülő fejet pillantottam meg a zártkörű páholy bejáratánál. Decimus Brutus és a konzultársa, Lepidus érkeztek meg a kíséretükkel. Legalább a cirkuszig épségben eljutott. A fanatikusok versikéit üdvrivalgás szakította félbe. A két konzul megfordult, és integetett a tömegnek.
– Szegény Deci! – szólalt meg Lucius. – Azt hiszi, őt éltetik. Pedig valójában csak annak örülnek, hogy megérkezett, mert így végre elkezdődhet a verseny!
Trombitaszó harsant, és egyre csak fokozódott az ujjongás, amikor elkezdődött a látványos felvonulás. Istenek és istennők szobrait vitték végig a versenypályán szekerekre állítva, élükön a szétterjesztett szárnyú Victoriával, a győzelem istennőjével. Amerre Venus – a szerencsejátékosok és a szeretők kedvence – elhaladt, érmék záporoztak a nézőtér felé, amelyeket az istennő papjai szedtek fel a földről. Az isteni felvonulást a trónján ülő Jupiter hatalmas, aranyozott képmása zárta, amelyet egy akkora szekérre kellett helyezni, amekkorát csak húsz ember volt képes húzni.
Ezután következtek a szekérhajtók, akik a megmérettetésre készültek. Lassan járták körbe a pályáknak azon részeit, amelyeket a saját csapatuk vörös vagy fehér színével díszítettek fel. A lelátón ülők java része elérhetetlen eszményképnek látta a sportolókat. Mindegyik versenyzőhöz írtak egy-egy versikét, sőt a legjobb lovakhoz is. Olyan hangosan szavalták ezeket a költeményeket, hogy szinte belesüketültem.
Bár soha nem hajlottam a szerencsejátékra, és nem is rajongtam különösebben a versenyekért, még én is hallottam Dioclesről, a Vörösök leghíresebbjéről. Könnyű volt felismerni szokatlanul széles válláról, az állát borító durva sörtéről és a hátára omló koromfekete hajzuhatagról. Miközben elhaladt előttünk, és vigyorogva integetett a tömegnek, Decimus Brutus arckifejezését próbáltam meg kifürkészni, de a konzul fejét csak hátulról láttam. Vajon Diocles mosolya tényleg gúnyossá vált, amikor szekerével elhajtott a konzuli páholy előtt, vagy csak képzelődtem?
Véget ért a felvonulás. Megtisztították a pályát. Az első négy szekérhajtó elfoglalta a helyét a cirkusz északi végében elhelyezett indító csapóajtóknál. Két Fehér szekér állt rajthoz két Vörös szekérrel, és mindkét oldal vezetőjét egy követő segítette hátulról, a sebesség és az irány szabályozásával.
– Kaptál versenykártyát?
Lucius felemelt egy fatáblát. A közönség egy része legyezőnek használta, ezért a vörös-fehér kockás stadion hemzsegett a rovarokként izgő-mozgó kártyáktól.
– Nem? – kérdezte Lucius. – Mindegy, használhatod az enyémet. Nézzük csak… a nap első versenye… – A kártyán feltüntették az összes versenyzőt, a színével és a négyfős csapat legjobb lovának nevével együtt. – A vezető Vörös: Musclosus, aki Ajaxot hajtja… az aztán a csodás paripa! A követő Vörös: Epaphroditus, aki az ötéves Leopárdot hajtja. Ezt a nevet most hallom először. Ami a Fehéreket illeti: Thallus irányítja Sejtelmet, társa, Teres pedig Hópelyhet. Milyen ostoba név egy lónak, még ha olyan hófehér is! Nem így gondolod, Gordianus? Inkább neveznék így egy ölebet… Herculesre, ez már a rajtot jelző trombita lenne?
A négy szekér előbukkant a csapóajtó mögül, és rákanyarodott a versenypályára. Miután átlépték a fehér vonalat, ádáz küzdelmet folytattak azért, hogy melyikük kerüljön a belső pályára. Hatalmas porfelhőket kavartak. Miközben szoros versenyben megkerülték a póznát, és visszafordultak, ostorok surrogó és csattogó hangját sodorta a szél. A Vörösök vezettek, mert a követő Epaphroditus sikeresen megakadályozta a vezető Fehéret abban, hogy szabad utat biztosítson a társának. A követő Fehér ráadásul rossz ívben üldözte, ezért nem tudott előrébb jutni. Hét kör alatt azonban még nagyon sok minden történhetett.
Lucius fel-alá ugrált a párnáján. A körülöttünk ülő nézők fogadásokat kötöttek az eredményre.
– Szerintem Hópehely fog győzni! – kiáltotta egy férfi, aki Luciusszal átellenben ült a folyosó túloldalán.
Egy férfi jó pár sorral lejjebb visszafordult, és elordította magát:
– A követő Fehér? Meghibbantál?! Tíz az egy ellenében fogadok veled, hogy Hópehely veszíteni fog. Mennyi?
Ilyesfajta szerencsejátékokat űztek a rómaiak a versenyeken: beléjük hasított valami megérzés, és a pillanat hatása alatt fogadást kötöttek egy közelben ülő ismeretlennel. Luciusra mosolyogtam, aki szintén hajlamos volt az ilyen elkapkodott fogadásokra, és erről gyakran viccelődtünk egymás között.
– Beszállsz ebbe a fogadásba, Lucius?
– Ó… dehogy – felelte, és lenézett a versenypályára. Még hallottam, ahogy az orra alatt hozzáteszi: – Gyerünk, Ajax! Szedd a lábad!
Csakhogy Ajax nem győzött, és az oly becsmérelt Hópehely sem. Az utolsó körre Gyanú, a vezető Fehér tört az élre, pedig nem segített neki a követő Fehér, ugyanis leghátul maradt. Mindenkit megdöbbentett a fordulat. Még a Vörösök rajongói is éltették a bámulatos mutatványt előadó szekérhajtót és lovat, hiszen Fortuna nyilván az ő oldalukra állt.
– Jó, hogy nem fogadtál Ajaxra – közöltem Luciusszal.
Ő válaszként csak mordult egyet, és a versenykártyáját nézegette.
Miközben egyik verseny követte a másikat, számomra úgy tűnt, Lucius még soha nem rajongott ennyire a lovakért. Izgatottan szökkent fel minden rajtot jelző trombitaszóra, diadalittasan kurjongatott, valahányszor az egyik kedvence célba ért, de még gyakrabban lógatta az orrát, amikor a lova veszített. Ennek ellenére senkivel sem kötött fogadást a körülöttünk ülők közül. Többször is megfordította a versenykártyáját, és egy krétával számokat írt fel rá. Közben egyre csak motyogott, és rázta a fejét.
Nagyrészt barátom fészkelődése kötötte le a figyelmemet, valamint Decimus Brutus mozdulatlan alakja. Egyetlen rezzenés nélkül ült konzultársa mellett a páholyban. Annyira megdermedt, hogy már-már azt hittem, elaludt. Amilyen rossz volt a szeme, nem csoda, hogy hamar elveszítette az érdeklődését a versenyek iránt. Úgy gondoltam, egyetlen orgyilkos sem vetemedne arra, hogy fényes nappal támadjon meg egy konzult, akit több tucat testőr és több ezer szemtanú vesz körül. Mégis motoszkált bennem valami nyugtalanság, és folyton a tisztességtelen szándék jeleit kerestem a sokaságban.
Lévén, hogy ilyen aggályok kavarogtak a fejemben, amely ráadásul még mindig fájt az este fogyasztott bortól, csupán felületesen tudtam figyelni a versenyre. Amikor bejelentették a győzteseket, mindössze fél füllel hallottam a névsort: Villám, Suhanó Nyíl, Csillagszem…
Végül sor került az utolsó versenyre, amelyben Diocles is megmérette magát. Miközben a rajthely csapóajtajához vezette szekerét, a tömeg egyre hangosabban éltette.
Lovait bámulatosan szép vörös szerszám ékesítette. Fecskét, a legjobb lovát egy arany tollforgós sisak különböztette meg más lovaktól. Sárgásbarna jószág volt, káprázatos horpasszal. Maga Diocles is tetőtől-talpig vörösbe öltözött, csak a nyaklánca volt fehér. Összehúztam a szemem.
– Lucius, Diocles miért visel magán valami fehéret? – kérdeztem.
– Viselne?
– Nézd meg a nyakát. A te szemed is jó éles…
– Gyöngyök – jelentette ki Lucius. – Gyöngysornak látszik. Túl drága ahhoz, hogy egy szekérhajtó megengedhesse magának.
Bólintottam. A nyitó felvonuláson nem viselte a nyakláncot. Pont olyasfajta tárgy volt, amit a szekérhajtók a verseny kezdete előtt vettek fel babonából, hogy szerencsét hozzon nekik. Az ilyesmit általában a szeretőjüktől kapták ajándékba…
Decimus Brutus még mindig sóbálvánnyá merevedve ült a páholyában. Az ő látása biztosan túl gyenge volt ahhoz, hogy észrevegye a nyakláncot.
Megfújták a trombitákat, és a szekerek meglódultak. Diocles azonnal átvette a vezetést. A tömeg őrjöngött. Diocles nagy kedvenc volt, még a Fehérek körében is. Meg is tudtam érteni. Lenyűgöző volt figyelni őt versenyzés közben. Egyszer sem használta az ostorát, amely mindvégig ott volt az övébe dugva, a vészhelyzet esetére fenntartott tőrrel együtt. Valami mágia járta át Diocles tagjait azon a napon. A férfit és a lovat pontosan ugyanaz az akarat fűtötte; a kocsi nem egy szerkezet volt, hanem szinte egy élőlény, az emberi irányításából és a ló gyorsaságából létrejött teremtmény. A közönség szinte elviselhetetlen hangorkánja kísérte minden körét, amelyekkel fokozatosan nőtt az előnye a többiekhez képest. Amikor átszáguldott a célvonalon, már egyetlen néző sem ült a helyén. A nők sírtak, a férfiak hangtalanul kiáltoztak, mert a sok üvöltés már megnémította őket.
– Elképesztő! – lelkendezett Lucius.
– Igen – feleltem, aztán hirtelen valami szörnyű gyanú hasított belém. Az égből pont egy olyan sugallat hatolt a fejembe, amilyenre a szerencsejátékosok vágynak kockáztatás előtt. – Diocles káprázatos versenyző. Kár, hogy részt vett egy ilyen mocskos csalásban.
– Tessék? Mit mondasz? – tette kezét a füléhez Lucius, mert a zsivajban nem hallott semmit.
– Dioclesnek megvan mindene: ügyesség, vagyon, a közönség imádata. Nem szorul rá, hogy csaljon. – Megcsóváltam a fejem. – Csakis a szerelem vehette rá, hogy cselszövővé váljon.
– Cselszövő? Miről beszélsz, Gordianus? Mit látsz?
– Látom a gyöngysort a nyakában… nézd, éppen felnyúl, hogy megérintse a diadalkör alatt. Nagyon szeretheti azt a nőt. Ezt még könnyű lenne megérteni, de… Hogy hagyhatta, hogy ilyen aljas módon felhasználja?
– Cselszövés? Deci? Deci veszélyben van?
Lucius lenézett a konzuli páholyra. Még Decimus Brutus, a hízelgésre soha nem hajó politikus is állva tapsolt Dioclesnek, a többi nézővel együtt.
– Azt hiszem, Decimus Brutus barátodnak nem kell az életét féltenie. Hacsak bele nem hal a megaláztatásba.
– Mi a fenéről beszélsz, Gordianus?
– Áruld el, Lucius, miért nem fogadtál egyszer sem ezen a napon? És miféle számokat firkáltál a versenykártyád hátuljára?
Vörhenyes arca most még jobban lángba borult.
– Hát ha mindenképpen tudni akarod, Gordianus… Attól tartok, hogy… Nagyon sok pénzt veszítettem a mai napon.
– Az hogy lehet?
– Valami… valami szokatlan dolog történt. Egy fogadókör alakult… tekintélyes, tiszteletre méltó emberekből.
– Előre rögzítettétek a fogadásokat?
– Minden versenyre tettem valamennyit. Ésszerű megoldásnak tűnt. Ha ismered a lovakat, és idejekorán fogadsz a legjobb csapatra… hideg fejjel… nem pedig a verseny hevében…
– Ezek szerint többször is vesztettél ma, és többet vesztettél, mint amennyit nyertél.
– A szerencse forgandó.
Megráztam a fejem.
– Hányan vannak még abban a „fogadókörben”?
Lucius vállat vont.
– Minden ismerősöm. Azaz mindenki, aki számít. Csak a legjobb emberek… már ha érted, mire célzok.
– A leggazdagabbak. Erre célzol. Vajon mennyi pénz üti a markát azoknak, akik azt a fogadókört megszervezték? És vajon mennyit kell majd kifizetniük?
– Nem értem, mire célozgatsz, Gordianus.
– Lucius, nézd meg a versenykártyádat. Az összes nyertest megjelölted krétával. Olvasd fel őket nekem… ne a színt vagy a hajtót, csak a lovak nevét.
– Sugallat… ez az első verseny eredménye. Aztán Villám… Suhanó Nyíl… Sasszem… Arany Tőr… Fogoly… Ó! Herculesre! Gordianus, ez nem lehet igaz… az a hír a Közleményekben…
Emlékezetből idéztem:
– „A könyvmoly holnap kidugja a fejét. Könnyű préda lesz a fecskének, ám a fogolymadár éhen marad. Ahogy a csillagszemű Szapphó mondta: Figyeld a sugallatot! A tőr hamarabb lesújt a villámnál. Annál csak a nyíl gyorsabb. A végén úgyis Venus győzedelmeskedik!” A szövegben felsorolja a lovak nevét… akik megnyerték a mai futamokat!
– De hát hogy lehetséges ez?
– Én csak annyit tudok, hogy ehhez Fortunának az égvilágon semmi köze sincsen.

A kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:Interjú Steven Saylorral

A szerző életrajza