Főkép1
A pincér kisurrant, hogy elintézzen egy gyors telefont, és ragyogó tekintettel tért vissza a Lúd és Iborka fogadó kávézójába: úgy, mint aki most tudta meg, hogy tétjét a sokat fizető győztesre tette. Arra vágyott, hogy örömét megossza valakivel, és az egyetlen lehetséges személy, akit bizalmába avathatott, az ajtó melletti asztalnál üldögélő hölgy volt, aki egy kis adag gines tonik mellett egy spirituális témájú könyv olvasgatásával ütötte el az időt. A pincér úgy döntött, vele tudatja a jó hírt. – Nem tudom, érdekli-e, asszonyom – szólalt meg érzelmektől remegő hangon –, hogy Whistler Anyja megnyerte a Tölgyest.
Az asszony felpillantott, és tágra nyílt szemmel, sötét, lélekteli pillantással mérte végig a pincért, ahogyan egy frissen materializálódott ektoplazmára tekintett volna.
– A micsodát?
– A Tölgyest, asszonyom.
– És a Tölgyes, az micsoda?
A pincér hihetetlennek gondolta volna, hogy akad Angliában olyan ember, aki fölteszi ezt a kérdést, de már korábban megállapította, hogy ez a hölgy amerikai hölgy, és azt is jól tudta, hogy az amerikai hölgyek gyakorta nincsenek tisztában az élet alapvető tényeivel. Egyszer az egyik ilyen azt kérdezte tőle: vajon a futballban mit fogadnak el jobb fedezetnek.
– Ez egy éves lóverseny, négyéves vagy fiatalabb kancacsikók számára, hölgyem. Már úgy értve, hogy évenként egyszer rendezik meg, és hímnemű lovak nem állhatnak rajthoz. Epsomban tartják, a derby előtti napon, amelyről bizonyára hallott már.
– Igen, hallottam a derbyről. Az a nagy lóverseny ideát, ugye?
– Igen, hölgyem. Olykor klasszikusnak is mondják. A Tölgyest egy nappal előtte futják, habár évekkel ezelőtt utána szokták. Úgy értem – magyarázta a pincér, remélve, hogy mondókája nem túlságosan zavaros –, hogy korábban a derby utáni napon rendezték, de most megváltoztatták.
– És ezt a Tölgyes nevezetű versenyt Whistler anyja nyerte meg?
– Úgy van, asszonyom. Két lóhosszal. Öt ficcsem volt rajta.
– Értem. Ez örvendetes, ugye? Hozna nekem még egy gin-tonikot?
– Természetesen, hölgyem. Whistler Anyja – mondta a pincér elragadtatottan –, micsoda gyönyörűség!
Kiment. A nő tovább olvasott. Csönd ereszkedett a kávézóra.
A Lúd és Iborka főbb jellemzőiben alig különbözik a többi vendéglátó helytől, amelyek Anglia országútjai mentén sorjáznak, s a szigetország lakosságát megóvják a szomjhaláltól. Odabent a szokásos templomi félhomály uralkodott, a kandalló fölött a szokásos képek függtek: az Űzött szarvas meg a Hugenotta búcsúja, a szokásos italos és szószos palackok sorakoztak, és az egészet a hagyományos, ózondús, elegyes fűszerekből, erőlevesből, főtt burgonyából, pincérekből és érett sajtból összetevődő illat lengte be.
Ezt a júniusi délutánt egy mozzanat különböztette meg a többitől, egy dolog kölcsönzött neki egy bizonyos vonást, ami a többiből hiányzott, éspedig a pincér által megszólított nő jelenléte. Az angol útmenti vendégfogadók kávézójában az ember rendszerint csak egy-egy rántottát fogyasztó helyi gazdán vagy illetlen történeteken csemegéző kereskedelmi utazókon legeltetheti szemét, a Lúd és Iborka azonban egy rendkívül tetszetős nézegetnivalót vonzott magához a tengeren túlról, és a hölgy hihetetlen mértékben emelte a hely színvonalát.
A hölgy megjelenésének volt egy jellemzője, amely azonnal fölkeltette a közérdeklődést, és meglepett füttyentést csalt az ajkakra: a gazdagság légköre, amely körülvette. Megmutatkozott a gyűrűiben, a kalapjában, a harisnyájában, a cipőjében, az ezüstrókaprém keppben, valamint a Jacques Fath által kreált sportkosztümben is, amely rajongva ölelte körül hullámzó alakját. Íme, mondhatta az ember magában, ha megpillantotta őt: íme a nő, akinek zsákszám áll otthon a jóból, akinek szenvedést legföljebb a szelvényvagdosástól előállt izomláz okoz; egy nő, akinek neve hallatán az adóhivatal vérszopó piócái is megemelik szutykos kalapjukat, és még a lélegzetvételük is tiszteletet fejez ki.
És nem is tévedett volna az ember. A hölgy épp olyan gazdag volt, mint amilyennek látszott. Kétszer ment férjhez, mindkétszer egy-egy multimilliomoshoz, ennélfogva anyagilag oly szilárd alapokon nyugodott, amilyent asszony csak kívánhat.
Pályafutása mesébe illő volt – az a fajta életút, amilyenekről Horatio Alger írta regényeit, s amelyek biztatást nyújtanak az érvényesülni vágyó fiatal leányoknak, bebizonyítva, hogy az ember sosem tudhatja, mit tartogat számára a végzet a sarkon túl. Ohióban született Rosalinda Banks néven, a chillicothe-i Banksek gyermekeként, nem rendelkezvén földi javakkal, kivéve a csinos arcot, a gyönyörű alakot és némi érzéket a szabad vers iránt; így érkezett Greenwich Village-be, hogy megtalálja szerencséjét, és pillanatok alatt meg is találta. Egy műtermi estélyen ismerte meg és bűvölte el Clifton Bessemert, a rotációspapír-mágnást, és szinte mérhetetlenül rövid idő múlva a felesége lett.
Meg is özvegyült, mivel Clifton Bessemer egy éjszaka megpróbált a gépkocsijával keresztülhajtani egy teherautón, ahelyett, hogy kikerülte volna; két év múlva Párizsban megismerkedett és összeházasodott az A. B. Spottsworth nevű milliomos sportemberrel és Afrika-vadásszal, majd szinte azonnal ismét özvegyi sorba jutott.
Nézeteltérés támadt közte és az egyik vadászzsákmányul kiszemelt kenyai oroszlán között, ez okozta, hogy A. B. Spottsworth bejutott a lapok halálozási rovatába. Úgy gondolta, hogy az oroszlán kimúlt, az oroszlán pedig úgy, hogy nem. Ennek eredményeként, amikor lábát az állat nyakára támasztotta, miközben MacHizick kapitány, a Fehér Vadász, aki társa volt az expedícióban, a fényképfelvételhez készülődött, meglehetősen kellemetlen hercehurca vette kezdetét; mivel pedig MacHizick kapitánynak le kellett tennie a fényképezőgépet, majd percekig tartott, míg puskáját, majd a bele való lőszert megkereste, a golyó, amely nem tévesztett célt, későn érkezett ahhoz, hogy gyakorlati haszna legyen. Nem maradt más hátra, mint összeszedni a darabkákat, és a milliomos sportember mérhetetlen vagyonát átutalni özvegyének, hogy tegye a Clifton Bessemertől örökölt körülbelül tizenhatmillió dollár mellé.
Ez volt tehát Mrs. Spottsworth, az asszony, akinek lelke van, valamint hozzávetőleg negyvenkétmillió dollárja a dunnacihák között. Hogy tisztázzunk még néhány apróbb, esetleg megvilágításra szoruló kérdést, a hölgy Rowcester Abbeybe tartott éppen, Rowcester kilencedik grófjának házánál vendégeskedni; a Lúd és Iborkánál azért állt meg, mert szerette volna lábát kinyújtóztatni, és megsétáltatni pekingi palotapincsijét, Pomonát. Spirituális témájú könyvet azért olvasott, mert az utóbbi időben szerfölött foglalkoztatta a paranormális jelenségek kutatása. Azért viselt Jacques Fath-féle sportkosztümöt, mert szerette Jacques Fath sportkosztümjeit. Gines tonikot pedig azért ivott, mert éppen langymeleg este volt, és olyankor a gines tonik az, ami telibe talál.
A pincér visszatért az elixírrel, és ott folytatta, ahol abbahagyta.
– Harminchárom az egyhez hozott, hölgyem.
Mrs. Spottsworth fölemelte sugárzó tekintetét.
– Tessék?
– Annyiról indult, mármint.
– Kiről beszél?
– Erről a csikóról, amelyik megnyerte a Tölgyest.
– Tehát visszajutottunk hozzá? – sóhajtott Mrs. Spottsworth. Éppen igen érdekfeszítő kinyilatkoztatásokat olvasott a szellemvilágból, és ez a földhözragadt téma kellemetlenül érintette.
A pincér megérezte a lelkesedés hiányát. Ez kissé rosszul esett neki. Ünnepek ünnepnapja lévén szívesebben vette volna olyanok társaságát, akiknek sportemberi vér zubog az ereiben.
– Nem kedveli a lósportot, hölgyem?
Mrs. Spottsworth meghányta-vetette a kérdést.
– Nem kimondottan. Az első férjem bolondult érte, de én mindig úgy éreztem, hogy nagyon távol áll a spiritualitástól. Csupa tét, meg hely, meg befutó, meg totalizatőr, meg még valami, amit a férjem bundázásnak nevezett... Ezek nem segítenek az ember felsőbb énjének fejlesztésében. Olykor fölteszek egy lepedőt, épp csak a játék kedvéért, de ez a legtöbb. Igazán sohasem érintett meg.
– Egy lepedőt, hölgyem?
– Ezer dollárt.
– Hűha! – szólt a pincér szent borzadállyal. – Erre mondják, hogy az ingét is fölteszi. Sőt ha rólam van szó, nemcsak az ingemet, hanem a zoknimat, de még a gatyamadzagomat is. Mázlijuk van a bukmékereknek, hogy kegyed ma nem járt Epsomban, és nem fogadott Whistler Anyjára.
Eltávozott, Mrs. Spottsworth pedig tovább olvasott.
Ezután mintegy tíz percen keresztül nem történt kiemelkedő fontosságú esemény a Lúd és Iborka kávézójában, mindössze annyi, hogy a pincér lecsapott egy legyet a szalvétájával, Mrs. Spottsworth pedig megitta a gines tonikot. Ezután egy erőteljes kéz kivágta az ajtót, és egy keménykötésű, szögletes, tagbaszakadt, viharvert külsejű, negyvenes férfi lépett be. Átható kék szeme, vörös arca volt, kerek feje már kopaszodott; és azt a jellegzetes kis sörtebajuszt viselte, amely feltűnő gyakorisággal figyelhető meg a brit birodalom peremvidékein. Oly bőségesen tenyészik a Fehér Ember terhét hordozó gyarmati tisztviselők felső ajkán, hogy jogos törekvés lenne szabadalmat váltani reá. Az embernek óhatatlanul is a költő jut eszébe, aki így dalolt: „Szabad-e Delhiből betörnöm jellegzetes kis sörtebajusszal?”
Talán a bajusz eredményezte az újonnan jött egzotikus megjelenését. Attól hatott úgy, mint aki csak tévedésből vetődött az angol kávézóba. Aki látta, úgy gondolta volna, hogy természetes előfordulási helye Pago Pago, ott is a Fekete Mike bárja, ahol ő a társaság lelke, habár többnyire persze szafárin tartózkodik, hogy bántalmazza az állatvilág azon képviselőit, amelyek útjába kerülnek. Olyan ember benyomását keltette, aki nemegyszer nézett farkasszemet felbőszült rinocérosszal, mígnem a fenevad ájultan hanyatlott a földre.
És valóban úgy van: akárcsak a Mrs. Spottswortht illető, mélyreható személyiségelemzés esetében, az olvasónak ezúttal is tökéletesen igaza van. Ez a sörtebajuszú egyén, a talpig férfi, a vadon embere nem volt más, mint MacHizick kapitány, akiről percekkel ezelőtt esett szó, a sajnálatosan kellemetlen epizód kapcsán, amelynek végkimeneteleként A. B. Spottsworth az örök vadászmezőkre távozott; a sanghaji Gyöngyöző Kút útjának bármely járókelője vagy a Hosszú Bár közönsége egyaránt tanúsította volna, hogy Bwana MacHizick több rinocéroszt küldött padlóra, mint ahányat az átlagember élete során megfenyeget.
Az adott pillanatban azonban nem annyira a négylábú teremtmények foglalkoztatták, gondolatai inkább valami olyan körül jártak, ami be van hűtve, és korsóban szervírozzák. Az este, mint mondtuk, meleg volt, és ő sok-sok mérföldet vezetett idáig – az epsomi versenypályától, ahonnan közvetlenül a Tölgyes nevezetű verseny lezárulta után indult el, eddig a csöndes kis korcsmáig Southmoltonshire-ben.
– Sört! – mennydörögte; hangja hallatán Mrs. Spottsworth riadt sikkantással kiejtette kezéből a könyvet, és szeme kidülledt üregéből, ahol pedig megvolt a helye.
Az adott körülmények között teljesen érthető is, hogy a hölgy szeme kifelé törekedjék, mert legelső gondolata az volt, hogy a szellemvilág érdekes megnyilvánulásának tanúja: olyasféle jelenségé, mint amilyenekről éppen olvasott. Ettől pedig bármely asszony szeme hajlamos lenne nyugtalankodni.
Ha szembenézünk a tényekkel, a MacHizick kapitányhoz hasonló vadászokról leszögezhetjük: lényegi vonásuk az, hogy vadásznak. Ezért tehát az ember azt várná el tőlük, hogy maradjanak veszteg a választott vadászterületükön és környékén. Ha az ember Kenyában, Malájföldön, Borneóban vagy Indiában találkozik velük, nincs meglepve. – Üdv, MacHizick kapitány – köszön rájuk az ember –, hogy megy a cserkészés? – Mire ő azt feleli, hogy a cserkészés kapitális.
Ha viszont egy angol vidéki kocsmában látja őt az ember, sok ezer mérföldre természetes élőhelyétől, hát megbocsátható, ha egy pillanatra fölmerül benne a gyanú, hogy nem is ő az a maga testi valójában, csupán a szelleme vagy fantazmája tért be ide, a szellemek és fantazmák rendes szokása szerint, hogy valamivel elüsse az időt.
– Nyikk! – kiáltott fel Mrs. Spottsworth jól látható riadalomban. Élénken érdeklődvén a paranormális jelenségek iránt, mindig szeretett volna kísértetet látni, de az ember szereti maga megválasztani a helyet és az időpontot az ilyesmihez. Nem örvendetes, ha rémalakok nyomulnak be, miközben az ember a frissítő gines tonikját fogyasztja.
A kapitány szemében, a Lúd és Iborka kávézójában uralkodó hangulatvilágítás jóvoltából, Mrs. Spottsworth, amíg hangot nem adott, csupán egy homályos nőalak volt, aki szíverősítőt vesz magához az útra. Amint megpillantotta a hölgyet, automatikusan megpödörte bajuszát; megrögzött szokása volt ez, valahányszor nőnemű lény jelenlétét észlelte, de a látványt nem azonosította. Most, hogy tekintetét a hölgyre irányította, tetőtől talpig megremegett, mint egy lámpalázas, ifjú víziló, ha életében először szembetalálja magát a Fehér Vadásszal.
– Az árgyélusát, aki áldója van! – kiáltott fel, és csak állt, az asszonyt bámulva. – Mrs. Spottsworth! Millió töltény és puskatus! Hát arra aztán végképp nem számítottam, hogy épp magával futok itt össze. Azt hittem, Amerikában van.
Mrs. Spottsworth visszanyerte önuralmát.
– Egy hete repültem át, látogatóba – közölte.
– Ó, értem. Ez mindent megmagyaráz. Furcsálltam, hogy itt találom, mert emlékeztem rá, hogy azt mondta, Kaliforniában lakik, vagy hol.
– Igen, van egy házam Pasadenában. Van egy Carmelben is, egy New Yorkban, egy másik Floridában, egy pedig odafent Maine-ben.
– Összesen öt?
– Hat. Az oregonit kifelejtettem.
– Hat? – A kapitány elmélázott. – Hát igen – szólalt meg azután –, megnyugtató, ha az embernek fedél van a feje fölött.
– Úgy van. Bár az ember idővel rá tud unni a régi helyekre, és valami újra vágyik. Fontolgatom, hogy esetleg megveszem ezt a házat, Rowcester Abbeyt, ahova most megyek. New Yorkban ismerkedtem meg Lord Rowcester nénjével, aki épp Jamaicából utazott hazafelé, és azt állította, hogy az öccse esetleg hajlandó lenne eladni. De maga mit keres Angliában, kapitány? Először nem is akartam hinni a szememnek.
– Ó, én csak arra gondoltam, hogy megnézem magamnak az óhazát, hölgyem. Régóta nem volt részem vakációban, és ugyebár ismerjük a régi közmondást: Aki mindig csak dolgozik, sosem pihen, annak izés lesz a hogyhívjákja. Elképesztő, mekkora változások voltak itt, mióta legutóbb itt jártam. Nincsenek már henye gazdagok, ha érti, mire gondolok. Mindenki dolgozik. Mindenkinek van valamilyen állása.
– Úgy van; hát nem különös? Lord Rowcester nénje, Lady Carmoyle azt meséli, hogy a férje, Sir Roderick Carmoyle vevőszolgálatos a Harrige’s nagyáruházban. Miközben ő a tizedik báró, vagy ilyesmi.
– Bámulatos, ugyebár? Tubby Frobisher és a tartományi kormányzó nem fogja elhinni, amikor majd elmesélem.
– Kicsoda?
– Két cimborám Kuala Lumpurban. Meg fognak döbbenni. De nekem tetszik ez – jelentette ki a kapitány határozottan. – Ez így helyes. Ez az egyenes ütő.
– Tessék?
– Krikettkifejezés, hölgyem. A krikettben az ember vagy egyenes ütővel játszik, vagy... vagy, nevezzük nevén a dolgot, nem játszik egyenes ütővel, már ha érti, mire gondolok.
– Azt hiszem. De megtenné, hogy helyet foglal?
– Köszönettel, ha megengedi, de csak egy percre. Az emberiség ádáz ellenségének nyomát követem.
A figyelmes szemlélő az asztalhoz telepedő MacHizick kapitány viselkedésében némi zavar jeleit fedezhette volna fel, és ezt talán azzal magyarázta volna, hogy legutóbbi találkozásuk alkalmával épp az asszony férjének maradványait szortírozta, hogy azután majd elvitesse Nairobiba. Csakhogy a valóságban nem a kínos eset emléke okozta a kapitány feszélyezettségét. Mélyebb gyökerei voltak annak.
Szerelmes volt ebbe az asszonyba. Szerette attól a pillanattól fogva, amikor belépett az életébe. És milyen jól emlékezett arra a pillanatra. A táborra az ernyőakácok alatt. A ködarabokkal borított sziklapárkányra. A kődarabokkal felduzzasztott folyóra. A távolban bömbölő vén oroszlánra, Szimbára, meg Tembóra, az elefántra, aki a magas fűben vacakolt valamivel; emlékezett arra is, amikor A. B. Spottsworth begördült, a vezető mellett egy lovaglónadrágba bújt égi látomással. – A feleségem – mutatta be A. B. Spottsworth a kíséretében megjelent csodalényt, aki egyesítette magában Kleopátrát és Szép Helénát; amikor pedig MacHizick kapitány így felelt a bemutatásra: – Ó, a memsahib –, és udvarias köszöntéssel fogadta az asszonyt – Kiai ju ti ni ma paj –, az olyan volt, mintha nagy erejű áramütés érte volna. Érezte, hogy ez Az.
Kultúrember lévén szerelmének nem adott hangot, de azóta is ott lángolt benne rendületlenül a hatalmas, néma szenvedély, amely akkorára nőtt, hogy néha, miközben a hiénák dalát hallgatva bámulta a Kilimandzsáró havát, a határára jutott annak, hogy verset írjon.
Most meg itt van megint, és szebb, mint valaha. MacHizick kapitány úgy érezte, hogy valaki egy nagydobot dönget a közelben, de az a saját szívverése volt.
Legutóbbi szavait Mrs. Spottsworth értetlenséggel fogadta.
– Az emberiség ádáz ellenségének nyomát követi? – ismételte.
– Egy gaz bukmékert üldözök. Egy alacsonyrendű véglényt, akinek a lelke olyan fekete, mint a körme alja. Órákon át a nyomában voltam. El is kaptam volna – folytatta a kapitány, és rosszkedvűen kortyolt a sörből –, de valami elromlott a nyavalyás kocsimban. Itt javítják éppen, az utca végén lévő garázsban.
– De miért üldözi azt a bukmékert? – tudakolta Mrs. Spottsworth. Úgy érezte, erős férfi számára léha időtöltés az ilyesmi.
MacHizick kapitány arca elsötétült. Az asszony kérdése védtelen idegvégződésre tapintott.
– Piszkos játékot űzött velem az az aljadék. Pedig egész becsületesnek nézett ki. Rozmárbajszú figura, a bal szemén kötés. Tisztakezű Kandi Perkins néven mutatkozott be. „Tegye meg tétjét kedve szerint, tisztelt sportember – azt mondja. – Kockázat nélkül nincs siker – azt mondja. – Tessék csak, tessék. Tétre, helyre, befutóra. Folyton, folyvást. Katonák és gyerekek a felét fizetik! – Úgyhogy megtettem a tétemet, duplázva.
– Duplázva?
– A duplázás, drága hölgyem, azt jelenti, hogy az ember fogad egy lóra valamelyik futamban, és ha az a ló nyer, az egész nyereményt átteszi egy másik lóra egy másik futamban.
– Ó, azt Amerikában páros tétnek nevezzük.
– Könnyű belátni, hogy ha mindkét tipp bejön, főúri summa üti az ember markát. Amióta Londonba jöttem, elég tájékozott népek között mozgok; legutóbb például azt a tanácsot kaptam, hogy a mai versenyen igen jó duplázási lehetőség Csilli-Villi és Whistler Anyja.
Ez a név megpendített egy húrt.
– Ez a pincér azt mondta, hogy Whistler Anyja győzött.
– Az előző futamot pedig Csilli-Villi nyerte meg. Egy ötöst tettem rá, száz a hathoz, a Tölgyesben pedig az egészet átraktam Whistler Anyjára. Amikor átment a célvonalon...
– Harminchármat az egyhez fizetett, azt mesélte a pincér. Teremtőm! Maga nagyot aratott ma.
MacHizick kapitány kiitta sörét. Ha ember képes úgy sörözni, mint egy elgyötört lélek, akkor az ő volt.
– Egyértelmű, hogy nagyot arathattam volna – mondta, és sötéten összevonta szemöldökét. – Kolosszális összeg, háromezer font, két shilling és hat penny járt volna, plusz az eredeti ötösöm, amelyet a fickó pénztárosának adtam át: kockás öltönyös pasas, neki is rozmárbajusza van. No de mi történt? Ez a gyalázatos bukméker simán meglógott előlem. Beugrott a kocsijába, én meg utána. Végig a nyomában maradtam, tekeregve-kanyarogva az országúton, nekem úgy tűnik, hogy egy örökkévalóságon át. És pont amikor már elcsíphettem volna, elromlott a kocsim. De elkapom még a gazembert! Elkapom azt a csótányt! És ha elkaptam, puszta kézzel kifordítom a belsejét, aztán lecsavarom a fejét, és föletetem vele. Utána pedig...
MacHizick kapitány elhallgatott. Hirtelen ráébredt, hogy monopolizálta a beszélgetést. Végül is mit érdekelhetik ezt a nőt az ő képzelgései?
– De most már ne rólam beszélgessünk – mondta. – Unalmas téma. Hogy ment a sora az utóbbi években, drága hölgyem? Remélem, jól. Mindenesetre remekül néz ki. És a férje hogy van? Ó, bocsánat.
– Nem tesz semmit. Úgy érti, hogy férjhez mentem-e újra? Nem, nem mentem férjhez, bár Clifton és Alexis folyton erre unszol. Nagyon kedvesen viselkednek ebben a kérdésben. Nyitottan, megértéssel.
– Clifton? Alexis?
– Mr. Bessemer és Mr. Spottsworth, a két előző férjem. Időnként a betűtábla segítségével fölveszem velük a kapcsolatot. Gondolom – kuncogott Mrs. Spottsworth enyhe zavarban –, furcsállja, hogy hiszek az olyasmiben, mint a betűtábla.
– Furcsállom?
– Az amerikai barátaim közül nagyon sokan botorságnak tartják az ilyesmit.
MacHizick kapitány harciasan felhorkant.
– Szeretnék egyszer ott lenni, és megmondani nekik a magamét! Ha tényleg ennyire fogyatékos az értelmük, csak pislogni tudnának. Nem, hölgyem. Annyi különös dolgot láttam már a rejtelmek árnyékvilágában, ahol élek, hogy én már nem furcsállok semmit. Láttam az Ahura-Mazda ösvényét járó mezítlábas zarándokokat izzó parázson lépkedni. Láttam a levegőbe feldobott köteleket, amelyeken kisfiúk tömegei másztak fel a magasba. Láttam szöges ágyon alvó fakírokat is.
– Tényleg?
– Biztosítom felőle. És gondolja meg, jóformán csak hírből ismerem az álmatlanságot. Úgyhogy engem ugyan nem fog rajtakapni, hogy kinevetek valakit, mert hisz a betűtáblában.
Mrs. Spottsworth gyengéd tekintettel nézett reá. Arra gondolt: milyen együttérző és megértő ez az ember.
– Rendkívüli mértékben érdekelnek a spiritiszta kutatások. Büszkén jelentem ki: tagja vagyok az elkötelezettek maroknyi csapatának, akik azon fáradoznak, hogy föllebbenjen a fátyol. Nagyon remélem, hogy Rowcester Abbey falai között módomban lesz lebilincselően érdekes spirituális magnyilvánulások tanúja lenni. Azt hallom, hogy ez az egyik legöregebb ház egész Angliában.
– Akkor bizony számíthat egy-két kísértetre – bólogatott MacHizick kapitány. – Ezekben az angol vidéki házakban bandákba verődnek. Mit szólna még egy gin-tonikhoz?
– Nem. Most már indulnom kell. Pomona kint ül a kocsiban, és utálja, ha magára hagyom.
– Nem maradna még egy kicsit, csak egy pohárka erejéig?
– Sajnos nem lehet. Muszáj továbbmennem. El sem tudom mondani, milyen öröm volt találkozni magával, kapitány.
– Ez a találkozás nekem is bearanyozta a napomat, hölgyem – szólt MacHizick kapitány rekedten, mély felindulásban. Kint álltak már a szabadban, és itt jobban láthatta az alkonyi napsütésben fürdő autó mellett álló asszonyt. Milyen szép, gondolta, milyen csodálatos, mennyire... Ejnye, ejnye, MacHizick, korholta magát szigorúan, ez nem vezet jóra. Uralkodj magadon, MacHizick, uralkodj magadon!
– Mondja, kapitány, meglátogatna egyszer, ha majd visszatértem Londonba? A Savoyban fogok megszállni.
– Boldogan, hölgyem, boldogan – felelte MacHizick kapitány. De nem őszintén mondta.
Mert mi értelme lenne? Mi jó származnék abból, ha felújítaná az ismeretséget? Csak megforgatná szívében a tőrt, más haszna nem lenne. Jobb lenne, sokkal jobb, ha összeszorítaná a fogát, és itt helyben kiseperné magából az egészet. Az egyszerű vadász, akinek földi javai alig vannak, nem forgolódhat gazdag özvegyek környékén. Hiszen Kuala-Lumpurban, az Angol-Maláj Klubban épp elégszer hallotta Tubby Frobisher és a tartományi kormányzó szájából az effélék kárhoztatását. – Közönséges hozományvadász az a fickó, cimbora – mondogatták, ha gazdag nővel egybekelő ismerősről beszélgettek az elefánthajcsár koktél mellett. – Egy senkiházi dzsigoló, öregem, semmi több. Olyat az ember nem csinál, hát nincs igazam? Az a fráter kigolyózta magát, barátocskám.
És igazuk is volt. Olyat az ember nem csinál. Az ördögbe is, az embernek vannak elvei. „Meni pan kong bann rotfai” – ebben minden benne van.
MacHizick kapitány összeszedte magát, és végiglépdelt az úton, hogy lássa, hol tartanak a kocsijával.
 
A Kiadó engedélyével.

 A szerző életrajza