FőképMásodik fejezet

Lise Adams, ahogy a kis, vidéki felszállópálya felé hajtott augusztus 34-én délután, egyszerre érezte magát elveszettnek és szabadnak.
Olyan érzés volt, amit még magának sem tudott volna megindokolni. „Talán az időjárás” – gondolta. A késő augusztus Equatoria partvidéke mentén óhatatlanul forró volt, gyakran elviselhetetlen volt a hőség, de aznap a tenger felől gyöngéden fújt a szél és az ég azt az indigókék színt öltötte föl, amit Lise már régóta az Újvilággal társított a fejében. Ez a szín sötétebb és igazibb, mint a Föld beszennyezett pasztellszín ege. Habár az idő már hetek óta jó volt, kellemes, de semmi extra. Szabad, jutott Lise eszébe, igen, abszolúte: a házasság a háta mögött, friss a még nem jogerős bontóperi ítélet, egy esztelenség érvénytelenítve... és előtte a férfi, aki az egyik tényező volt ebben az érvénytelenítésben. Sőt, annál sokkal több. Jövő, aminek nincs köze a múltjához, egy fájdalmas kérdés a megválaszolás szélén.
És elveszett, csaknem szó szerint: korábban csak párszor járt erre. Port Magellántól délre, ahol lakást bérelt, a partvidék hordalékos síksággá laposodott, ami aztán gazdaságoknak és könnyűiparral foglalkozó gyáraknak adta át a helyét. Ám a terület nagy része még mindig vad volt, afféle dimbes-dombos préri, benőve ringó fűszálakkal, csupa rét, mind hullámként tört meg a parti hegylánc csúcsai előtt. Nemsokára látni kezdte a jövő-menő, kis repülőgépeket Arundji repülőteréről, ahová tartott. Ezek kis, légcsavaros gépek voltak, dzsungelrepülők: Arundjiban a kifutópályák nem voltak elég hosszúak a nagyoknak. Az Arundjiban leszálló repülők vagy a gazdagok játékszerei voltak, vagy a szegények munkaeszközei. Ha az ember hangárt akart bérelni, csatlakozni egy, a fagyos hágókhoz tartó turistaúthoz vagy gyorsan eljutni a Szálka-öbölbe, netán Kubelick Sírjába, akkor Arundjiba ment. És ha volt esze, akkor először Török Findley-vel beszélt, mielőtt ezek közül bármelyiket is megtette volna, aki diszkont különjáratok vezetéséből élt.
Lise egyetlenegyszer repült Törökkel korábban. De most nem azért jött, hogy pilótát fogadjon. Török neve fölbukkant azzal a fényképpel kapcsolatban, amit a nő egy, jelenleg a kocsija kesztyűtartójába tuszkolt barna borítékban tartott.
Leparkolt Arundji kavicsos parkolójában, kiszállt az autóból és csak állt, a délutáni hőségben döngicsélő rovarok hangját hallgatva. Aztán bement a barlangszerű, bádogtetős hangár – ami úgy nézett ki, mint egy átalakított tehénistálló, és Arundjiban utasterminálként szolgált – hátsó ajtaján. Török bérrepülő-vállalkozása ennek az épületnek egyik sarkából üzemelt Paul Arundjinak, a repülőtér tulajdonosának hozzájárulásával, aki viszonzásul részt kapott Török profitjából. Ezt Török mesélte neki még akkor, amikor volt idejük csevegésre.
Itt nem volt biztonsági kapu, amint át kell menni. Török Findley az épület északi végébe dugott, háromoldalú fülkében dolgozott, ahová Lise egyszerűen csak besétált és kopogás helyett megköszörülte a torkát. A férfi az íróasztala mögött ült és láthatólag az ENSZ Ideiglenes Kormánya megkövetelte papírokat töltötte ki – a nő ki tudta venni a kék logót a lap tetején. Tintával aláírta az utolsót is és fölnézett.
– Lise!
A vigyora őszinte volt és lefegyverző. Semmi vádaskodás, semmi „miért-nem-hívtál-vissza”. A nő megkérdezte:
– Khm, nagyon sok a dolgod?
– Úgy nézek ki?
– Úgy néz ki, van mit csinálnod, igen. – Lise eléggé biztos volt abban, hogy a férfi hajlandó lenne félretenni bármi lényegtelent, ha esély mutatkozik, hogy láthassa őt: egy olyan esély, amit jó régóta nem kínált föl neki. Török megkerülte az íróasztalt és megölelte, tartózkodón, de őszintén. A nőt kissé megzavarta a férfi szaga a szoros közelségben. Török harmincöt volt, tizenkét évvel idősebb és harminc centivel magasabb, mint Lise. A nő megpróbálta nem hagyni, hogy ez megfélemlítse.
– Papírmunka – felelte a férfi. – Adj rá ürügyet, hogy fütyüljek rá! Légy szíves!
– Hát...
– Legalább azt mondd meg, hogy munka vagy szórakozás!
– Munka.
A férfi bólintott.
– Oké. Rendben. Nevezd meg az úti célt!
– Nem, úgy értem... nekem munka, nem neked. Van valami, amiről szeretnék beszélni veled, ha hajlandó vagy rá. Mondjuk, vacsora közben. Én fizetek…
– Szívesen elmegyek veled vacsorázni, de csak akkor, ha én állom a cechet. De el sem tudom képzelni, hogyan segíthetek neked a könyved megírásában.
Lise örült, hogy a férfi emlékszik arra, amit a könyvéről mesélt neki. Még úgy is, hogy a könyv nem létezik. Egy repülőgép gurult a hangárhoz pár méterre tőlük és a zaj úgy jött át Török irodájának vékony falain, akár a nyitott ajtón. Lise rápillantott a csészére Török íróasztalán és látta, hogy az olajos felszíne annak, ami minden bizonnyal órák óta kihűlt kávé, koncentrikus körökben hullámot vet. Amikor a motorzúgás elhalkult, megszólalt:
– Ami azt illeti, rengeteget segíthetsz, különösen, ha valami csöndesebb helyre megyünk…
– Hogyne! Csak odaadom a kulcsaim Paulnak.
– Csak így? – A nő mindig elképedt azon, ahogy az emberek a határvidéken az ügyeik intézik. – Nem félsz attól, hogy elveszítesz egy kuncsaftot?
– Az ügyfelek hagyhatnak üzenetet. Előbb-utóbb újra itt leszek. Különben is, ez a hét lanyha. Pont jókor jöttél. Mit szólnál Harley vendéglőjéhez?
A hely egyike volt a magasabb árfekvésű, amerikai stílusú éttermeknek a Portban.
– Nem engedheted meg magadnak Harley vendéglőjét.
– Üzleti kiadás. Jut eszembe, nekem is van hozzád egy kérdésem. Tekintsd ellenszolgáltatásnak!
Bármit is jelentsen ez. Lise csak ennyit tudott válaszolni:
– Oké.
Egy vacsora Harley vendéglőjében több is volt, meg kevesebb is, mint amire számított. Abban a hitben autózott ki Arundjiba, hogy ennyi idővel az utolsó beszélgetésük után egy személyes fölbukkanás jelentőségteljesebb, mint egy telefonhívás. Afféle ki nem mondott bocsánatkérés. De ha a férfi meg is sértődött, hogy a kapcsolatuk (és többé még csak nem is volt „kapcsolat”, talán még barátság sem) eddig szünetelt, nem adta jelét. A nő figyelmeztette magát, hogy a munkára összpontosítson. A valódi okra, amiért itt van. A megmagyarázatlan veszteségre, ami akkora űrt hozott létre az életében tizenkét évvel ezelőtt.

Töröknek is ott volt a saját kocsija a reptéren, ezért megbeszélték, hogy három óra múlva, szürkületkor találkoznak az étteremben.
Ha a forgalom engedi. A föllendülés Port Magellánban több autót jelentett, és nem csak a kis, dél-ázsiai furgonokat meg robogókat, amiket régebben mindenki használt. A dokknegyedben sűrű volt a forgalom, az út nagy részén Lise beszorult egy pár pótkocsis kamion közé, de időben odaért az étteremhez. Harley vendéglőjének parkolója egy szerda estéhez képest szokatlanul zsúfolt volt. Harley-nál meglehetősen jól főztek, de amiért az emberek a felárat fizették, az a kilátás volt: az étterem a Port Magellánra néző hegy tetejére épült. A Portot nyilvánvaló okokból a partvidék legnagyobb természetes kikötőjénél hozták létre, közel az Átjáróhoz, ami összekötötte ezt a bolygót a Földdel. A kényelmes sík részt már zsúfolásig beépítették, a város fölterjeszkedett a lépcsőzetes hegyoldalakra. Az épületek többségét sietve húzták föl, anélkül, hogy közük lett volna bármiféle építési előíráshoz, amit az Ideiglenes Kormány megkísérelt kötelezővé tenni. Harley csupa fa és üvegtábla vendéglője e tekintetben kivételnek számított.
Lise megadta a nevét és félórája várt a bárban, mire Török elaggott autója betöfögött a parkolóba. Az ablakon át figyelte, ahogy a férfi bezárja a kocsit és a bejárat felé lépdel az egyre sötétedő szürkületben . Török persze nem volt annyira jól öltözött, mint az átlagos vendég ebben az étteremben, de a személyzet ismerte és örült neki: Lise tudta, hogy gyakran találkozik itt a kuncsaftjaival, és amint a férfi csatlakozott hozzá, a pincér az egyik remek kilátással rendelkező U-alakú bokszba kalauzolta őket. Minden ablak melletti asztalnál ültek.
– Népszerű hely – jegyezte meg a nő.
– Naná, hogy az ma este – felelte a férfi és amikor Lise értetlenül bámul rá, hozzátette: – A meteorzápor.
Ó! Persze. Teljesen kiment a fejéből. Lise helyi idő szerint kevesebb mint tizenegy hónapja volt Port Magellánban, ami azt jelentette, hogy a tavalyi meteorzáport pont elmulasztotta. De azt tudta, hogy nagy dolog, hogy egyfajta nem hivatalos Mardi Gras, afféle karnevál fejlődött ki körülötte, és emlékezett az eseményre gyermekkora itt eltöltött részéből – látványos égiparádé, ami óramű pontossággal zajlik le. Tökéletes ürügy a bulizásra. De a zápor nem ma tetőzik, csak a harmadik éjszaka. A ma éjjel csak a kezdet.
– Pont jó helyen vagyunk, hogy lássuk, amint elkezdődik – jelentette ki Török. – Néhány óra múlva, amikorra teljesen besötétedett, lekapcsolják a világítást és kinyitják ezeket a nagy teraszajtókat, hogy akadálytalan legyen a kilátás.
Az ég ragyogó indigószínű volt, tiszta, mint a jeges víz, még semmi jele meteoroknak, és a város kegyesen elleplező alkonyi izzásban pompázott az étterem alatt. A nő ki tudta venni a föllobbanó tüzeket az ipari negyed finomítóinak kéményein, a mecsetek és templomok körvonalát, a hindi filmeket, a perzsa nyelven gyógyfüves fogkrémet és a szállodaláncokat hirdető, fénybe borított plakátokat a Rue de Madagascar mentén. A kikötőben a tengerjáró hajókat elkezdték kivilágítani éjszakára. Ha az ember kancsalított és közben valami szépre is gondolt, egész jól nézett ki. Lise talán valaha egzotikusnak mondta volna, de többé már nem tűnt annak.
Megkérdezte Törököt, hogy megy az üzlete.
A férfi vállat vont.
– Fizetem a bérleti díjat. Repülök. Emberekkel találkozom. Ennél nincs is benne sokkal több, Lise. Nekem nincs küldetésem az életben.
Veled ellentétben, sugallta. Ami egyenesen elvezetett az okhoz, amiért a nő újra fölvette vele a kapcsolatot. Lise épp a táskájáért nyúlt, amikor a pincér fölbukkant a jégbe hűtött vízzel. A nőszinte rá sem pillantva az étlapra rendelt paellát a helyi tenger gyümölcseivel, de importált sáfránnyal fűszerezve. Török bifszteket kért, félig átsütve. Tizenöt évvel ezelőttig a legközönségesebb földi állat Equatorián az indiai bivaly volt. Most viszont az ember már vehetett friss marhahúst.
Miután a pincér elballagott, a férfi megszólalt:
– Tudod, azért fölhívhattál volna.
Azóta, hogy utoljára együtt voltak – a nő kutatóútja óta a hegyekbe, majd azután néhány feszengő, előre megbeszélt találkozó óta –, a férfi néhányszor telefonált neki. Lise először mohón viszonozta a férfi hívásait, aztán hanyagul, azután pedig, hogy a bűntudat rátört, egyáltalán nem.
– Tudom, és sajnálom, de az utóbbi pár hónap nagyon zűrös volt számomra…
– Úgy értem, ma. Nem kellett volna kiautóznod egész Arundjiba csak azért, hogy megbeszéljünk egy vacsorát. Telefonálhattál volna.
– Azt hittem, ha telefonálok, az túl… tudod, személytelennek tűnhet. – A férfi nem szólt. A nő hozzátette, jóval őszintébben: – Azt hiszem, először látni akartalak. Biztos lenni abban, hogy a dolgok még rendben vannak.
– Mások a szabályok odakünn a vadonban. Ezzel tisztában vagyok, Lise. Vannak otthoni dolgok, meg távoli dolgok. Úgy saccoltam, hogy mi biztos...
– Távoli dolog voltunk?
– Hát, úgy értelmeztem, hogy te azt akarod.
– Van némi különbség aközött, amit az ember akar, meg ami célszerű.
– Nekem mondod? – A férfi szomorúan mosolygott. – Hogy állnak a dolgok Brian meg közötted?
– Vége.
– Tényleg?
– Hivatalosan. Véglegesen.
– És az a könyv, amin dolgozol?
– A kutatás az, ami lassú, nem az írás. – A nő még egyetlen szót sem írt, nem is fog soha.
– De ezért döntöttél úgy, hogy itt maradsz.
A férfi az itt alatt az Újvilágot értette. Lise bólintott.
– És mi lesz, ha elkészülsz? Visszamész az Államokba?
– Lehetséges.
– Fura – jegyezte meg a férfi. – Az emberek a legkülönfélébb okokból jönnek a Portba. Egyesek találnak okot arra, hogy maradjanak, mások nem. Azt hiszem, az ember egyszerűen átlép egy választóvonalat. Leszállsz a hajóról az első alkalommal és rájössz, hogy a szó szoros értelmében más bolygón vagy – a levegőnek más a szaga, a víznek más az íze, a hold mérete nem stimmel és túl gyorsan kel föl. A napot még mindig tizenkét órára osztják, de az órák soká tartanak. Néhány hét vagy hónap után az emberek valahol mélyen odabenn összezavarodnak ettől. Szóval megfordulnak és hazamennek. Vagy pedig minden a helyére kattan és normálisnak érződik. És ekkor veszik fontolóra, hogy visszamenjenek-e a hangyaboly városokba, a rossz levegőbe, a szeptikus óceánokhoz és mindahhoz, amit régebben magától értetődőnek tartottak.
– Te ezért vagy itt?
– Részben, azt hiszem – válaszolta Török. – Hát persze.
Megérkezett az ételük, és ettek, és egy ideig semmi különösebbről nem beszélgettek. Az ég elsötétült, a város csillogott, a pincér visszajött, hogy leszedje az asztalt. Török kávét rendelt. Lise összeszedte a bátorságát és megkérdezte:
– Megnéznél egy fényképet a kedvemért? Még mielőtt elsötétítenek.
– Persze. Miféle fényképet?
– Olyasvalaki fényképét, aki talán fölfogadott téged egy repülőútra. Néhány hónappal ezelőtt történhetett.
– Te megnézted az utaslistámat?
– Nem! Úgy értem, nem én... az IK-nak nyújtod be a listáid, igaz?
– Miről van szó, Lise?
– Egy csomó mindent nem magyarázhatok el most. Megnéznéd először a képet?
A férfi a homlokát ráncolta:
– Mutasd!
Lise ölébe vette a táskáját és előhúzott egy borítékot.
– De azt mondtad, te is akarsz egy szívességet kérni…
– Előbb te.
A nő odatolta a borítékot a lenvászon asztalterítő fölött. A férfi kivette a képet. Az arckifejezése nem változott. Végül megszólalt:
– Fölteszem, ehhez tartozik egy történet.
– Egy biztonsági kamera rögzítette tavaly a dokkoknál. A képmást fölnagyították és élesebbé tették.
– A biztonsági kamerák letöltéseihez is hozzáférsz?
– Nem, de…
– Szóval ezeket valaki mástól szerezted. Valamelyik barátodtól a konzulátuson. Briantől, vagy az egyik haverjától.
– Ebbe nem mehetek bele.
– Legalább annyit megmondasz nekem, hogy miért vagy kíváncsi egy… – A képre mutatott. – Egy öreg hölgyre?
– Tudod, hogy megpróbáltam meginterjúvolni azokat, akik érintkezésben álltak apámmal. Ő is közéjük tartozik. Ideális esetben szeretném fölvenni vele a kapcsolatot.
– Van ennek különösebb oka? Úgy értem, miért ez az asszony?
– Nos... Ebbe nem mehetek bele.
– A következtetés, amit kénytelen vagyok itt levonni, az, hogy minden út Brianhez vezet. Miért érdeklődik ez iránt a nő iránt?
– Brian a Genomvédelmi Minisztériumban dolgozik. Én nem.
– De valaki onnan szívességeket tesz neked.
– Török, én…
– Mindegy, nem számít. Meg ne kérdezd, ne is beszélj róla, igaz? Valaki nyilvánvalóan tudja, hogy repültem ezzel a személlyel. Ami azt jelenti, hogy rajtad kívül valaki más is meg szeretné találni őt.
– Ez ésszerű következtetés. De én nem más nevében kérlek téged. A te dolgod, hogy mit mondasz el a konzulátuson bárkinek, vagy mit nem. Amit nekem mondasz, én nem adom tovább.
A férfi úgy nézett rá, mintha mérlegelné ezt a kijelentést. „De – gondolta Lise – miért is bízna bennem? Ugyan mit tettem azért, hogy bizalmat ébresszek a férfiban, azonkívül, hogy vele aludtam egy egész kivételes hétvége során?”
– Aha – mondta végül a férfi –, repültem vele.
– Oké... tudsz nekem bármit is mondani róla? Hol van most, miről beszélgettetek?
A férfi hátradőlt a székén. Jóslatának megfelelően az étterem fényei kezdtek halványulni. Néhány pincér elhúzta az üvegfalat, ami elválasztotta a fedett termet a terasztól. Az ég csillagos volt és sötét, a Port fényei kissé elfakították, de még mindig kontúrosabb volt, mint amilyennek Lise valaha is látta az égboltot odahaza Kaliforniában. Elkezdődött már a meteorzápor? A nő hirtelen észrevett valamit, ami néhány élénk villanásnak látszott a délkörön át.
Török pillantást sem vesztegetett arra.
– Ezt alaposan meg kell gondolnom.
– Nem kérlek arra, hogy bizalmas titkokat árulj el. Csak…
– Tudom, hogy mit kérsz. És valószínűleg nem is túlzott kérés. De szeretném végiggondolni, ha nem bánod.
– Rendben. – A nő ennél jobban nem noszogathatta. – De említettél egy ellenszolgáltatást.
– Csak olyasmi, amire kíváncsi vagyok… gondoltam, talán elkaptál egy-két szót az egyik olyan forrásodtól, amiről nem szívesen beszélsz. Arundji ma reggel kapott egy memót az Ideiglenes Kormány légiközlekedés-rendészeti osztályától. Beadtam egy útvonaltervet a Távol-Nyugatra és normális körülmények között valószínűleg a levegőben lettem volna, mire odakocsikáztál ma délután. De nem engedélyezték a repülést. Szóval körbetelefonáltam, hogy megtudjam, mi történt. Úgy néz ki, senkit sem engednek a Rub al-Khaliba repülni.
– Hogy lehet?
– Nem árulják el.
– Ez a repülési tilalom ideiglenes?
– Úgyszintén olyan kérdés, amire nem tudok választ kapni.
– Ki rendelte el? Milyen jogosítvány alapján?
– Az IK-nál senki nem ismer el semmit. Egy tucat ügyosztály küldözgetett ide-oda és ugyanígy kevergett az érintett pilóták fele. Nincs benne semmi vészjósló, de elég elképesztő. Miért lett a kontinens nyugati feléből tiltott repülési övezet? Még mindig vannak menetrend szerinti járatok az olajlelőhelyekre meg vissza, és azokon túl nincs semmi, csak szikla meg homok. Túrázók meg természetjárók mennek oda… az is az, aki kibérelte a gépem. Nem értem a dolgot.
Lise veszettül szerette volna, ha van egy-két információmorzsája csereberélni, de most hallott először a repülési tilalomról. Az igaz, hogy vannak kapcsolatai az USA Konzulátuson, elsőnek mindjárt az exférje. De az amerikaiaknak csupán tanácsadói joga van az Ideiglenes Kormányban. És Brian még csak nem is diplomata, csak egy GVM-hivatalnok.
– Csak megkérdezni tudom – mondta.
– Nagyra értékelném, ha megtennéd. Szóval. Üzlet letudva? Legalábbis mostanra?
– Mostanra – bólintott a nő, bár nem szívesen.
– Akkor mit szólsz ahhoz, hogy a teraszon igyuk meg a kávénkat, ameddig még találunk szabad asztalt?

Három hónappal korábban a nő fölfogadta Törököt, hogy repüljön át vele a Mohindar-hegylánc fölött egy Kubelick Sírjának nevezett olajvezeték-kirendeltséghez. Szigorúan üzleti ügy. Lise megpróbált a nyomára bukkanni apja egyik régi kollégájának, egy Dvali nevű férfinak, de sosem jutott el Kubelick Sírjába: egy szélvihar földre kényszerítette a repülőt az egyik magaslati hegyszorosban. Török egy névtelen tavon landolt a repülőgépével, miközben a gránit hegycsúcsok között ágyúfüsthöz hasonló felhők gomolyogtak tőlük északra is, délre is. Rögzítette a gépet egy kavicsos tóparton és meglepően kényelmes tábort vert a sarjadó fák alatt, amik Lise szemében gumókkal teli, mutáns fenyőknek tűntek. A szél három napig süvített le azon a hágón, s közben a látási viszonyok nullára romlottak. Lépj ki a vászonsátorból és alig pár méteren belül el fogsz tévedni! Ám Török meglehetősen kiismerte magát az erdőben és csomagolt vészhelyzetre. A nő rájött, hogy még a konzervétel is ízletes, amikor elbarikádozod magad a természettől és van rezsód meg viharlámpád. Más körülmények között ez lehetett volna háromnapos terheléspróba, de Török jó társaságnak bizonyult. A nő nem akarta elcsábítani és úgy vélte, a férfi sem vette tervbe az ő elcsábítását. A vonzódás hirtelen támadt, kölcsönös volt és persze, teljesen érthető.
Meséltek egymásnak és melegítették egymást, amikor a szél hidegre fordult. Akkoriban Lise-nak úgy tűnt, hogy boldog lenne, ha Török Findley köré tekeredhetne, mint egy pokróc, és örökre kizárhatná a világ többi részét. És ha megkérdezted volna tőle, vajon nincs-e a határán egy váratlan viszonynál valami jelentősebbnek, lehet, hogy azt válaszolta volna, igen, talán.
Amikor visszaérkeztek a Portba, még szándékában állt a kapcsolatot fönntartani. Ám a Port tudta, hogyan forgassa ki az ember legjobb szándékait. Azok a gondok, amelyek pihekönnyűnek tűntek egy sátor belsejéből a Mohindar-hegyláncban, visszanyerték szokásos súlyuk és tehetetlenségi nyomatékuk. Addigra különélése Briantől már eldöntött tény volt, legalábbis a fejében, bár Brian még mindig hajlamos volt a „hozzuk helyre a dolgokat!” rohamokra, jó szándékúan, vélekedett Lise, de mindkettejük számára megalázóan.
Beszámolt neki Törökről, ami, jóllehet megakasztotta Brian kibékülési kísérleteit, a bűntudat egészen új vektorait vezette be: elkezdte gyanítani magáról, hogy Törököt bontórúdként használja – afféle érzelmi feszítővas Brian próbálkozásai ellen a kialudt tűz újra lángra lobbantására. Így néhány feszengő találkozás után hagyta, hogy vége szakadjon a kapcsolatnak. Jobb nem bonyolítani, ami már amúgy is bonyolult egy helyzet.
De most ott a (még nem jogerős) bontóperi ítélet a kocsija kesztyűtartójában: a jövője üres lap és nagy a kísértés, hogy írjon rá.
A tömeg a teraszon elkezdett reagálni a meteorzáporra. A nő épp fölpillantott, amikor három, izzóan fehér vonal rajzolódott ki a délkörön. A meteorok egy jócskán a látóhatár fölötti pontból eredtek és szinte egyenesen keletnek tartottak. Mielőtt még másfelé nézhetett volna, még több jött belőlük – kettő, aztán egy, majd egy látványos, ötös csoport.
Egy idahói nyárra emlékeztették, amikor az apjával elmentek csillagokat nézni – nem lehetett több tízévesnél. Az apja a Pörgés előtt nőtt föl és mesélt neki a csillagokról „amilyenek régen szoktak lenni”, mielőtt a Feltételezettek elvonszolták a Földet néhány milliárd évnyire, le az időfolyón. Az apja azt mondta, hiányoznak neki a régi csillagképek, a régi csillagnevek. De azon az éjszakán voltak hullócsillagok, tucatjával, a legnagyobbakat elkapta a láthatatlan burok, ami védelmezte a Földet a megdagadt naptól, a legkisebbek elégtek a légkörben. Lise bámulta őket, ahogy átívelnek az égen, olyan sebességgel és fényességgel, amitől elállt a lélegzete.
Ahogy most is. Isten tűzijátéka.
– Hű! – mondta jobb híján.
Török áthúzta a székét az asztal körül az ő oldalára, így most mindketten a tenger felé fordultak. A férfi nem közeledett nyíltan, és Lise gyanította, hogy valószínűleg nem is fog. Navigálni a magaslati hágókban alighanem kismiska ehhez képest. Ő sem kezdeményezett, ügyelt rá, hogy ne tegye, de lehetetlen volt nem érezni a férfi testének melegét alig pár centire az övétől. Kortyolt a kávéból, de nem érezte az ízét. Megint záporoztak a hulló csillagok. A nő hangosan tűnődött, hogy vajon eljutott-e egyik is valaha a talajig.
– Ez csak por – válaszolta Török –, vagy legalábbis ezt mondják a csillagászok. Ami megmaradt valami vén üstökösből.
Ekkor valami új ragadta meg a nő figyelmét.
– Akkor ahhoz mit szólsz? – kérdezte kelet felé mutatva, alacsonyabbra a horizonton, ahol a sötét ég összeért a még sötétebb tengerrel. Lise-nak úgy tűnt, hogy valami ott tényleg esik – nem meteorok, hanem fényes pöttyök, amik hosszan fénylettek a levegőben, mint a rakéták, vagy legalábbis amilyennek ő képzelte a rakéták jelzőfényét. Ezeknek a visszatükröződő fénye sávosan narancssárgára színezte az óceánt. Semmi ilyesmire nem emlékezett az Equatorián korábban eltöltött időszakból. – Ez is része?
Török fölállt. Ugyanígy tettek mások is, néhányan a teraszon lévő tömegből. Döbbent csönd vette át a beszélgetés és nevetgélés helyét. Itt-ott elkezdtek csörögni vagy vibrálni a telefonok.
– Nem – felelte Török. – Nem része.

© Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.