Főkép

HÁROM
Új-Vénuszkikötő, 2400

Tig Vesicle tartályfarmot vezetett a Pierpoint Streeten.
Jellegzetes Új Ember volt: magas, fehér arcú, fején azzal a markáns narancsszínű bozonttal, amelytől úgy néz ki az ember, mintha folyton meglepődne az életen. A tartályfarm túlságosan a Pierpoint Street mélyén helyezkedett el ahhoz, hogy komoly forgalmat bonyolítson. A 700-as számok vége felé állt, ahol a bankokat felváltották a ruhaüzletek, szabászatok, és olcsó autóbontók, melyeket idejétmúlt kitenyésztett változatoknak és értelmes tetoválásoknak adtak ki.
Ebből következően Vesicle-nek mással is kellett foglalkoznia.
A Cray nővérek számára gyűjtötte be a bérleti díjakat. Időnként közvetítőként tevékenykedett úgynevezett „külvilági importügyletek”-ben, olyan árucikkek és szolgáltatások behozatalában, melyek az Emberi Milícia Cégcsoport tiltólistáján szerepeltek. Egy kis különleges H-t szállított, amit a helyi vadonból származó mellékvese-termékekkel hígítottak. E tevékenységek egyike sem igényelt sok időt. Napja nagyobbik részét a farmon töltötte, nagyjából húszpercenként kielégítette magát a holografikus pornóadásokra; az Új Emberek rengeteget maszturbáltak. Közben figyelte a tartályokat. Az idő fennmaradó részében pedig aludt.
A legtöbb Új Emberhez hasonlóan rossz alvó volt. Mintha valami hiányzott volna belőle, valami, amit a földi típusú növényektől nem kaphat meg, és amit teste kevésbé kívánt éberen. (Még az „otthonaként” felfogott lakótelep melegében és sötétjében is rángatózott és nyöszörgött álmában, rugdalózott hosszú, lesoványodott lábaival. A felesége úgyszintén.) Rosszakat álmodott. Legrettenetesebb lidércnyomásában a Cray nővérek számára próbált bérleti díjakat begyűjteni, de maga a Pierpoint zavarta össze, mely álmában tudatos, cselszövéssel és gonoszsággal teli utcává változott.
Kora délelőtt volt, s két hájas zsaru máris egy görcsben rángatózó riksás lányt húzott ki járműve rúdjai közül. Úgy kapálózott, akár egy lesántult ló, a szája elkékült, mintha minden eltávolodott és túlságosan összement volna, hogy kivehesse, mit lát. Az Utcai Élet szólt személyes hangsávján, a café électrique pedig újabb eltökélt szívet pumpált fel. Ahogy nagyjából az utca felénél befordult a Pierpointra, Vesicle ráébredt, hogy nincsenek számok a házakon, nincs semmi, ami alapján eligazodhatna. Vajon jobbra induljon el, hogy eljusson a magas házszámokig, vagy balra? Ostobának érezte magát. Az érzés lassan pánikba csapott át, ő pedig egyre-másra irányt változtatott a nyüzsgő forgalomban. Ennek eredményeképp egyszer sem távolodott el egy vagy két háztömbnyinél jobban a mellékutcától, ahonnan érkezett. Kis idő múltán egyszer-egyszer magukat a Cray nővéreket is megpillantotta, akik bírósági tárgyalást tartottak épp a falafel falodájuk előtt, miközben a bérleti díjakat várták. Vesicle biztosra vette, hogy meglátták. Elfordította a tekintetét. A munkát délre be kellett fejeznie, és még hozzá sem látott. Végül betért egy étterembe, és az első szembejövőtől megérdeklődte, merre jár, és kiderült, hogy nem is a Pierpoint volt. Hanem egy teljesen másik utca. Órákba fog telni, amíg elér oda, ahol lennie kellene. Túl későn indult el.
Vesicle zokogva riadt fel álmából. Képtelen volt nem felismerni a riksás lányt: mi több, félúton álom és ébrenlét között, a „bérleti díjak” „könnyekké” váltak, ez pedig, úgy érezte, az egész faj életét összefoglalta. Felkelt, kabátja ujjával megtörölte a száját, és kiment az utcára. Furcsán darabosnak, cammogónak tűnt, akárcsak a legtöbb Új Ember. Két háztömbbel arrébb az Egzotikus Betegségek Kórháza felé, muranói currys halat vett magának, amit eldobható favillával evett, s állához tartotta a műanyag edényt, miközben suta, mohó mozdulatokkal lapátolta magába az ételt. Aztán visszament a tartályfarmra, és a Cray nővérekre gondolt.
A Cray nővérek, Evie és Bella eredetileg digitalizált művészi retropornóval kezdtek – specialitásuk a már olymértékben valósághű felületek létrehozása volt, ami gépszerűvé és érdekessé defamiliarizálta a szexuális aktust –, aztán, a nagy forgalmú tőzsdepiac 2397-es összeomlása után tartályozással és hasonló átverésekkel bővítették működési területüket. Mostanra hatalmas vagyonra tettek szert. Vesicle inkább csodálta őket, mint félt tőlük. Áhítattal nézett fel rájuk, valahányszor betértek a boltjába a bérleti díjakért, vagy hogy ellenőrizzék a bevételt. Vesicle rendszerint hosszasan mesélt a dolgaikról, és folyton a beszédmodorukat igyekezett utánozni.
Miután aludt még egy keveset, átment a farmra, hogy ellenőrizze a tartályokat. Valami megállásra késztette az egyiknél, s kezét a tartály falához érintette. Melegnek érezte, mintha megélénkült volna a benti tevékenység. Olyannak hatott, mint egy tojás.


Ez történt a tartály belsejében.
Kínai Ed felébredt, és semmi sem működött a házban. Az ébresztőóra nem csörgött, a tévéképernyőn szürke pontok táncoltak, a hűtőszekrénye pedig nem volt hajlandó beszélni vele. A helyzet csak tovább rosszabbodott az első csésze kávé után, amikor bekopogtatott hozzá két fickó az államügyészi hivatalból. Kétsoros gombolású műselyem öltönyt viseltek, nyitott zakóval, hogy jelezzék, felfegyverezve érkeztek. Ed még akkoriból ismerte őket, mikor még maga is az államügyészi hivatalban dolgozott. Mindkettő idióta. Hansonnak és Ranknek hívták őket. Hanson kövér fickó volt, aki nem izgatta magát, Otto Rank viszont olyan volt, mint az üszög. Sohasem aludt. Azt beszélték, az államügyészi posztot tűzte ki maga elé életcélként. Leültek a bárszékekre Ed konyhájának reggelizőpultja mellé, Ed pedig kávét készített nekik.
– Helló, Kínai Ed! – szólalt meg Hanson.
– Hanson! – felelte Ed.
– Szóval mivel tengeted mostanában a napod, Ed? – érdeklődött Rank. Úgy hallottuk, érdeklődsz a Brady-ügy iránt.
Elmosolyodott. Egészen közel hajolt Ed arcához.
– Minket is érdekel a dolog.
Hanson idegesnek tűnt. Azt mondta:
– Tudjuk, hogy a helyszínen jártál, Ed.
– Bassza meg! – vágta rá Rank. – Ezt nem kell megbeszélnünk vele.
Edre vigyorgott.
– Miért hagytad elveszni?
– Kicsodát?
Rank a fejét csóválta, ahogy Hansonra nézett, mintha azt akarná mondani: Te érted ezt a faszfejet? Ed azt felelte:
– Nyald ki, Rank! Kérsz még egy kis feketét?
– Hé! – felelte Rank. – Nyald ki te!
Elővett egy maroknyi sárgaréz dobozt, és a reggelizőpultra dobta őket.
– 45-ös Colt, – mondta. Katonai marokfegyver. Dumdum lőszerekkel. Két külön pisztoly.
A sárgaréz dobozok táncoltak és zörögtek.
– Megmutatod nekem a pisztolyaidat, Ed? Azokat a kibaszott Coltokat, amiket úgy cipelsz magaddal, akár egy tévés nyomozó. Fogadunk, hogy az egyik beleillik?
Ed kivillantotta a fogait.
– Ahhoz előbb meg kéne kaparintanod a pisztolyokat. El akarod kobozni őket tőlem, itt és most? Azt hiszed, megteheted, Otto?
Hanson nyugtalannak tűnt.
– Szükségtelen, Ed – mondta.
– Elmehetünk, hogy megszerezzük a házkutatási engedélyt, Ed, aztán visszajöhetünk, és elvehetjük a pisztolyaidat – mondta Rank. Megvonta a vállát. – Be is vihetünk. Elvihetnénk a házadat. Elvihetnénk a feleségedet, ha még lenne, és jövő szombatig kúrogathatnánk, ha úgy tartaná a kedvünk. A keservesebb módot választod, Ed, vagy a könnyebbet?
Ed azt felelte:
– Bármelyik megfelel.
– De nem lehet, Ed – felelte Otto Rank. – Ezúttal nem. Meglep, hogy nem tudod.
Megvonta a vállát.
– Hé – mondta –, szerintem tudod.
Ed arcához emelte az ujját, akár egy pisztoly csövét.
– Menj a picsába, Rank!
Tudta, hogy valami nincs rendjén, amikor Rank egyszerűen felnevetett, és távozott.
– A francba, Ed! – mondta Hanson. Vállat vont. Aztán ő is távozott.
Miután megbizonyosodott róla, hogy elmentek, Ed kisétált a kocsijához, egy négyütemű 47-es Dodge-hoz, amibe valaki bepréselte egy 52-es Caddy 409-esét. Beindította, aztán egy darabig hallgatta, ahogy a négyhengeres motor beszippantja a levegőt. A kezeire nézett.
– Bármelyik megfelel, ti stricik – suttogta. Aztán felengedte a kuplungot, és behajtott a belvárosba.
Ki kellett derítenie, mi folyik itt. Az államügyész irodájából ismerte a Robinson nevű spinét. Rábeszélte, hogy menjen el vele ebédelni Sullivan étkezdéjébe. Robinson magas, széles mosolyú, formás mellű nő volt, aki úgy nyalta le a szája széléről a majonézt, hogy rögtön arra gondolnánk, hogy a miénkről is éppily jól nyalná le. Ed tudta, hogy ha akarná, kideríthetné. Kideríthetné, de pillanatnyilag sokkal jobban érdekelte a Brady-ügy, és az, hogy mit tudott Rank és Hanson.
– Helló, Rita – mondta.
– Nem kell a porhintés, Kínai Ed – felelte Rita. Az ujjaival dobolt, és kibámult az ablakon a nyüzsgő utcára. Detroitból költözött ide, hogy valami újdonságot keressen. De itt is csak egy kéndioxidos városra, reménytelen, a motorok fekete füstjével teli városra talált.
– Ne próbálj elkábítani! – kántálta.
Kínai Ed megvonta a vállát. Már épp kilépett volna Sullivan étkezőjének ajtaján, amikor meghallotta, hogy a nő megkérdezi tőle:
– Hé, Ed, szoktál még kefélni?
Hátrafordult. Most mintha derűsebbnek ígérkezett volna a nap. Rita Robinson szélesen elmosolyodott, és Ed felé tartott, amikor valami különös történt. A fényt eltakarta valami Sullivan étkezőjének ajtajában. Rita, aki látta az okot, feltörő félelemmel meredt Ed mögé; Ed, aki nem értette, mi történt, megkérdezte tőle, mi a baj. Rita felemelte a kezét, és előre mutatott.
– Jesszusom, Ed! – mondta. – Nézd!
Ed megfordult, és odanézett. Egy óriása sárga kacsa próbálta bepréselni magát az étkezőbe.

© Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.