Főkép

 

Így állt a dolog:
Egymillió évvel ezelőtt az emberi lényeknek még sokkalta nagyobb volt az agyuk: megannyi túlméretezett gondolkodógép. Se vége, se hossza nem volt a gonoszabbnál gonoszabb agyalmányoknak, és persze meg is valósították őket. Az emberi faj evolúciója során csaknem végzetes hibának bizonyult a sok-sok három kilogrammos agyvelő.
Egymillió évvel ezelőtt még a legszegényebb államnak is olyan arzenálja volt, amelyet ma senki sem tudna megtervezni. Többé senki nem ilyen okos. Igen, és egymillió évvel ezelőtt folyton használták is a fegyvereket. Amikor én éltem, egyetlen nap sem múlhatott el úgy az egész bolygón, hogy egyszerre legalább három helyen ne háborúztak volna. És a természetes kiválasztódás törvényében nem volt meg a kellő erő, hogy válaszoljon a modern technika kihívásaira. Talán a rinocéroszt leszámítva egyetlen faj egyetlen nősténye sem szülhetett a világra tűzálló, golyóálló és bombaálló egyedet. A természetes kiválasztódás törvényének erejéből legfeljebb arra futotta, hogy némely egyedek nem ijedtek meg soha semmitől, még akkor sem, ha alapos okuk lett volna rá. Meg is haltak. Egymillió évvel ezelőtt sokan hitték, hogy csakis a legkiválóbb lehet túlélő.
Amikor mesém elkezdődött, úgy tűnt, hogy az univerzum óraművének egyik alkatrésze, a Föld rettenetes veszélybe került, mert egy összetevője, vagyis az emberi nem többé sehová sem illeszkedett, ezáltal maguk körül tönkretették az óramű más alkatrészeit, csakúgy, mint saját magukat. A bolygó legtájékozottabb emberei gazdagok voltak és hatalmasok. Mérsékelhették volna a pazarlást, az élőhely pusztítását. Csakhogy igen kiadósan táplálkoztak, ebből adódóan úgy látták, hogy éppenséggel minden a legnagyobb rendben. A teli bendő határozta meg, hogy az adott probléma mennyire sürgős. Például hogy valójában mennyire égető gond a savas eső, amely kipusztítja Észak-Amerika és Európa erdeit. A gazdasági világválság tisztán az emberi agyvelők szüleménye volt, utolsó a huszadik század gyilkos katasztrófáinak sorában. Az emberek vadul fordultak önmaguk ellen és embertársaik ellen, vagy éppenséggel minden egyéb létforma ellen. Teljesen megbolondultak, mert azt gondolták, hogy a természet őket is meg akarja ölni az utolsó szálig. Csakhogy a Föld egymillió évvel ezelőtt éppoly nedves volt és adakozó, mint manapság. Egyedülálló módon gondoskodó. Csupán egyetlen körülmény változott meg: az emberek másként vélekedtek világukról.
Amikor mesém elkezdődött, úgy volt, hogy a Bahía de Darwin nevű hajó másnap útnak indul. 1986. november 28-án, pénteken. Egymillió évvel ezelőtt. „Az évszázad természeti expedíciójára” készült, de végül Noé bárkája lett belőle, s csak a Galápagos-szigetekig jutott. Fedélzetén ott volt a második Ádám. Ahhoz, hogy valóban a bolygón ma élő összes emberi lény közös ősapjává válhasson, szükség volt egy iliumi biológia-tanárnőre, aki magára vállalta az istenség szerepét, és néhány kankabono indián lánykára.
A túlfejlett agyú ember a Galápagos-szigeteken is uralma alá hajtotta a többi élőlényt: a hátára fektetett óriás szárazföldi teknőst a saját húsát frissen tartó hűtőszekrénynek tekintette, a tengeri leguánt meg afféle egyszer használatos kukta főzőedénynek, amely a gyomrában vitamindús moszatmártást párolt. A természetes kiválasztódás törvénye ismét munkához látott. Meg is lett az eredménye. A következő egymillió év során a homo sapiens is átalakult. Utódai falánk vízi lények lettek, akik nyers hallal táplálkoznak. A mai emberi lények az eltelt egymillió év során feljutottak a fejlődés ama fokára, midőn immár önállóan is meg tudják emészteni a moszatokat. Többé nincs szükségük a tengeri leguánok közreműködésére. Testük áramvonalas, mint a puskagolyó, koponyaméretük csökkent, agyuk parányi. Cápák óvják őket a túlszaporodástól.
A mai ember jámbor és kiegyensúlyozott. Miért? Mert az evolúció levette róla a kezét. A Galápagos-szigeteken ugyanis létrejött az első, sorsával elégedett emberi kolónia. Most már magam is úgy vélem, az univerzum ezen alkatrésze, a Föld, örökkön-örökké eljár tengelyén. Ma, és míg világ a világ.
Mellesleg, a ma élő emberek is körülbelül ugyanannyit nevetnek, mint a hajdaniak, pedig összezsugorodott az agyvelejük. Napoznak kint a fövenyen, egy rakáson. Valamelyikük elfingja magát. Erre mind csak nevet és nevet, majd megszakadnak. Akárcsak egymillió évvel ezelőtt.
Így megy ez.
 
A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza