FőképElérkeztünk végre az Amerikában méltán népszerű filmsorozat alapján készült regénysorozat harmadik kötetéhez, melyben Dexternek minden egyes nap minden egyes percében olyan problémákkal kell szembenéznie, amilyenekkel korábban soha. Ezek közül is a legfontosabb, hogy míg az előző részben a Dexter lelkének Hátsó Ülésén üldögélő Sötét Utas még csupán ásítozott, majd lassan horkolni kezdett az események alakulásától, most viszont egyenesen eliszkolt, magára hagyva „hősünket”, aki kénytelen szembenézni a szörnyű igazsággal: az Utas irányítása nélkül tökéletesen üressé és védtelenné vált. Ami pedig felvetett egy igen komoly kérdést, mellyel lelketlen barátunk eddig soha nem foglalkozott: ki is valójában a Sötét Utas és vajon honnan jött?

Persze arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Dexternek a Sötét Utassal tett „kirándulások” mellett egyéb kötelezettsége is akad. Egyrészt helyt kell állnia munkahelyén, a Miami Rendőrkapitányságon, ahol igazságügyi szakértőként, egészen pontosan vérnyom-elemzőként dolgozik. Másrészt fenn kell tartania a normalitás álcáját, és ennek értelmében házasságra készül lépni egy tökéletesen hétköznapi nővel, akinek van két egyáltalán nem hétköznapi gyermeke. Ami persze újabb, meglehetősen komoly nehézségek elé állítja Dextert. Főleg azért, mert a két gyermek valójában két kis szörnyeteg, akiknek legalább olyan erőskezű tanítóra lenne szükségük, mint annak idején Dexternek. Csakhogy Harry már nincs az élők sorában, így tanítványára hárul a feladat, hogy továbbadja a tudást…

És ha mindez nem lenne elég, a Sötét Utas nélküli Dexterre szemet vetett valaki, aki nem csupán újabbnál újabb kérdések megválaszolására sarkallja őt, de „kitüntető”, ám egyáltalán nem tolakodó figyelmével először nyugtalanná teszi, ami lassan átmegy félelembe, majd pánikba, és végül szép lassan a mindent elborító rettegésbe kergeti. Amihez persze sármos barátunk egyáltalán nincs hozzászokva. Mint ahogy ahhoz a szokatlan és nyugtalanító belső csendhez sem, ami a Sötét Utas távozása után benne van. Azt persze érzi, hogy a két dolognak köze van egymáshoz, mint ahogy mindennek köze van mindenhez, ami mostanában történik vele, de az összefüggéseket egyelőre nem találja. Pedig jó lenne, ha összeszedné végre magát, mert ha így folytatja, tényleg csupán potenciális zsákmány lesz egy ragadozókkal teli világban. De neki nem ez a rendeltetése. Legalábbis eddig nem úgy tűnt.

Az előző részben még zavart, hogy a szerző nem a tartalomra, hanem a megfogalmazásra, az előadásmódra helyezi a hangsúlyt. Most viszont úgy érzem, szükség van - legalábbis ebben a kötetben - Dexter belső monológjaira ahhoz, hogy beleláthassunk egy emberi szörnyeteg „lelkébe”. Bár saját bevallása szerint neki nincs is olyanja.

Kapcsolódó írás:Interjú: Jeff Lindsay - 2011. nyár

Részlet a regényből