FőképTényleg, miért érdekeljen? A vélemény az olyan, hogy mindenütt megtalálni, nem kerül semmibe, néha még erőfeszítésbe sem, mégis annyi időt szentelünk a vitatkozásnak, a véleményformálásnak; félünk a manipulatív médiától és politikától, a másik fejében levő hittől és hitetlenségtől, hogy nem lehet ilyen félvállról venni az emberekben nyugvó eszméket, ítéleteket, melyekből tettek születnek.

Richard Feynman könyve szenvedélyesen, kiapadhatatlan igazságszomjjal tárja elénk életének két fontos mozzanatát, munkájának és magánéletének e tragikus győzelmeit, hogy bemutassa, milyen határai vannak a vélemények alkotásának, és hol kezdődnek a véleményalkotók felelősségei.

A kötet az előzményül is szolgáló Tréfál, Feynman Úr? játékos, csínytevő írásaihoz képest sokkal komorabb, de nem kevésbé szellemes (és legfőképpen: lélekemelő) történeteket mesél el.
Első feleségével, Arlene-nel való megismerkedésük ügyetlen percei, leélt közös életük egy-egy humoros pillanata még az előző könyvet idézik, csakúgy, mint a meleg hangú családi levelek és a szórakoztató anekdoták.

Amikor azonban Arlene betegségéről és haláláról ír Feynman, akkor az nem csak az elkerülhetetlen, az elmúlás elbeszélése, hanem a gyöngéd hazugságok, a kegyelmes elhallgatások elleni küzdelem elbeszélése is.
A legmegrázóbb Arlene történetében az, hogy az orvosok és családjának tagjai nem tartották betegüket méltónak arra a tudásra, hogy saját teste mennyi időt szabott ki létének.

Egy igazi kis összeesküvés árán tartották Arlene betegségét titokban, míg Feynman a döntő bizonyítékot meg nem osztotta feleségével.
Emlékének könyvbéli lenyomata eleven tanúságtétele a kíváncsi és az igazságot befogadni tudó elme halál fölé emelkedő megértésének, és az ebből a megértésből (is!) fakadó kölcsönös szeretetnek.

Ez után a könyv nagyobbik felét kitöltő második rész egy sokkalta földhözragadtabb problémahalmazt közelít meg.
Az 1986-ban felrobbant Challenger balesetét vizsgáló bizottság tagjának kérték fel Feynmant. Feladata az volt, hogy kollégáival együtt nyomába eredjen az országot sokkhatásként érő katasztrófa okának.

Közlékeny, viruló, de aggodalmaktól sem mentes mesélői hangja felcsigázza az olvasót, és egyben kételyeket ébreszt bennünk a papírtologatók legnagyobb modernkori fellegvára, az Egyesült Államok kormánya iránt.
Feynman veszi a fáradságot, hogy aprólékosan bemutassa a baleset körülményeit, a vizsgálóbizottság tagjait és a megoldásig vezető rögös utat.

Külön örömömre szolgált, hogy bár nem hatalmi helyzetben volt, nem a nagyfiúk játékszereként könyvelte el magát, amiből heroikusan, az igazság egyedüli bajnokaként kitörhetett, hanem tudóshoz méltó emberséggel megemlíti azokat is, akik felfedezésében segítették, és a kommunikációs zavarokat sem egyértelműen a kormány és a Pentagon zavarkeltésének tudja be, hanem számba veszi az érdekeken túl az emberi esendőségből adódó tévedéseket is.

Mégis, pont ezeknek a tévedéseknek a kimutatásával és az eltussolt ügyek felszínre hozatalával vezeti saját igazát győzelemre a vele szemben álló testületi tehetetlenség ellenében.

A kötetet záró utószó is a tudás iránti elkötelezettségből táplálkozik, és a tudatlanság felfogásából fakadó kötelesség jegyében íródott.
Feynman ebben a tudomány hasznosságán és szükségességén elmélkedik, külön kitérve arra a sokak által támasztott kételyre, hogy mi végre való a tudomány, ha az általa megalkotott dolgokat jó és rossz célra egyaránt lehet használni?

Ragyogó, felelős és erkölcsi kérdések iránt érzékeny gondolatmenetében felfedi, hogy a tudomány nem állhat az eszme, az érzelmek, a társadalmi világmegváltás szolgálatában, de ennek ellenére ihlető ereje van, ahogy a lehetőségek széles skáláját villantja fel a tanulmányozó, kereső és kutató ember előtt.
Feynman felkelti olvasóiban a világ és az emberi természet szörnyen érdekes volta felett érzett költői csodálatát.

Az utószóban olvasható vers mindennél jobban meggyőzött arról, hogy van átjárás a művészetek és a tudomány szférái között, és hogy az egyik csodái a másiké nélkül mit sem érnek.
Feynman is ennek a közös csodának tudatában élte le életét, és ezt szerette volna megosztani olvasóival.