China Miéville: Armada
Írta: Makai Péter Kristóf | 2008. 10. 18.
Bas-Lag világa kollázsvilág. De egyedi és lélegző világ is: rovarszerzetek, szúnyogformák, hallá operált emberek, fájdalmukból és kiömlő vérükből páncélt formáló harcművészek, gladiátorok és a tenger mélységének tapogatózó csápjai mind-mind helyet követelnek ezen a világon.
A fantasy-sztereotípiákat maga mögött hagyó és újragondoló brit szerző, China Miéville a maga alkotta földgolyó, Bas-Lag végére kalauzol el a Perdido pályaudvar, végállomás után sorban következő regényében.
A világ végére viszont nem lehet akárhogy eljutni. Armada titkos városa mégis úgy dönt, nekiveselkedik. A hajótestek szövedékéből font, mindig nyikorgó, mindig ringó kalózváros lassú cammogással járja az óceánokat hol rabolva és fosztogatva, hol kalmár fondorral egyensúlyozva a kényes hatalmi viszonyok közt.
Armada a maga módján ígérte a szabadságot azoknak, akiket zsákmányként fedélzetére vonszolnak. Így kerül a regény elején a Nova Esperium fegyenckolóniájára Bellis Coldwine is. Rideg, magára önvédelemből borított távolságtartással szemléli az életfogytig börtönéül szolgáló vízi metropoliszt, noha hamar visszatér honvágya a veszély és utált, de ennek ellenére vonzó Új-Crobuzon városáért. Az ismeretlennél minden jobb.
Az egzotikus nyelvekhez fűződő viszonya révén Bellis hamar munkát talál e mozgó szigeten: az összerabolt könyvekből gyűjteményt faragó armadai könyvtárában ajánlanak neki munkát. És amikor egy betűre éhes kölyök tűnik fel a gyerekkönyvtár polcai közt, szárnyai alá veszi: megtanítja olvasni, majd szabadjára engedi a könyvek sokasága között, hogy egy fantasztikus mesékkel teli kötettel térjen vissza.
Bellis felismeri az írást, amit a hajórengetegen tán ő ért egyedül. Egy csodálatos mélyvízi bestia megidézésről írnak benne, melyet már egyszer megpróbáltak befogni Armada befolyásos uralkodói. Ha az idézés sikerül, a teljes szabadság rémítő hatalmát nyerhetik rajta városának lakói. De mit kell ezért cserébe adniuk?
Miéville-nek sikerült Bas-Lag világát egy gyökeresen más szemszögből bejárnia előző regényéhez képest. Armada földje mesterséges, de él és mozog: az elrabolt hajók legénységei, legyenek bármilyen ellenérzéseik, előbb-utóbb beleolvadnak a város szervezetébe. Ez a folyamatos bekebelezés Armada lételeme.
Csak néhányan képesek megmaradni lelkükben örök ellenzékinek, mint Bellis Coldwine vagy a hajósziget egyik kerületének nagy hatalmú vámpyrura. Ők azok, akik szembehelyezkednek, nyíltan vagy titokban a várost vezető két Szeretővel, a szerelmükben nevüket elveszítő párral, akik szenvedélyük zálogául egymás húsát sértik fel szimmetrikusan késeikkel.
Üdítő, rozsdaszínű folt egy olyan világról olvasni, ahol nincs feloldozás, nincs szeretet, nincs bizalom és bizonyság.
Miéville mestere a kételyek fenntartásának, még ha nem is detektívregényt ír. Úgy vezet minket körbe Armadán, hogy a felületek is elegendő látnivalóval szolgáljanak az olvasó számára, amíg a mélyben még csak éppen kibontakoznak a jövő eseményei.
Ahogy Bellist, minket is manipulál, átadja nekünk a zsigeren rángatottság kiszolgáltató érzését, miközben érzelmeiket leplező vagy azokat magukból kiölni kényszerülő karaktereket teremt.
Bár nem kapcsolódik hozzá szorosan, sokat lendít a könyv megértésén, ha előzőleg birtokában vagyunk a Perdido-ban ismertetett világ számos fajának, nyelvének és külhoni királyságának mibenlétével. A nevek sűrűsége a Szilmarilokéval és az antik görög teremtésmítoszokéval vetekszik.
De nem csupán ez az egy kötődése van Miéville-nek a mitológiához. Igazi legendaköltőhöz méltóan nyúl le más kultúrkörökből ismert különleges élőlényeket, legyen szó akár a velszi legendákról, az angol folklórról vagy a Chtulhu-mítoszról. Mindezekből pedig igazán izgalmas, feszült figyelemre késztető egyveleget tud gyúrni.