Főkép

Cseh Tamás életét mélyen áthatja az észak-amerikai indián kultúra iránt való rajongás és tisztelet. Nem csupán azért, mert a gyermekkor olvasmányélményeit alapvetően meghatározzák az indián-történetek és az általuk teremtett „álomvilág”, hanem mert egy 1968-ban, Budapesten álmodozó fiatal férfi számára kiutat, menekvést jelentett egy olyan korból, melyben a szabadságot csíráiban elfojtották.

1961-ban Cseh Tamást és barátait álmaik egyenesen a Bakony felé hajszolták, ahol egy tőlünk oly távoli kultúrkört magukévá téve valami olyasmit tapasztaltak meg, amely a szabadság egy nagyon kis szeletével ismertette meg őket. A nagyvonalakban ezt megörökítő könyv azonban érdekes módon nem regénynek indult. Indiánnaplóként kezdte el írni Cseh Tamás, azonban barátja, Kormos István noszogatására elbeszéléssé formálta. A regény története már magából a címből is sejthető: az indiánok és „sápadtarcúak” között zajló vetélkedést beszéli el a kötet jelentős részében. Ebbe szőtte az elmaradhatatlan szerelmi szálat, amely bár meglehetősen egyszerű, pont annyira megindító is.

A regény további elemei azonban meglehetősen kuszának tűntek számomra. A szerző sokszor ugrál térben és időben, az oldalról-oldalra sorjázó, különböző (néha elég ügyetlenül kitalált) indián nevek pedig a teljes bizonytalanság állapotába száműzik az olvasót. Az egyetlen, több oldalról is megfogható, megismerhető jellem nem más, mint maga az indiánbőrbe bújt Cseh Tamás, aki Füst a szemében alakjaként csatázik 260 oldalon keresztül.

A kezdeti döcögős történetvezetés és mondatszerkesztés azonban szép lassan egy rutinos, megfontolt tollforgató munkájává válik: kibontakozó, átlátható kapcsolatrendszer és történések jellemzik az első 50 oldal után a kötetet. Megmutatkozik benne az, amit írója többször is megfogalmazott a regénnyel kapcsolatban: egy szinte még gyermek író műve, amely sok helyen bizony mulattatóan gyermeteg és egyszerű, mindazonáltal rettentően őszinte. Valódi bepillantást nyújt a már említett, nehezen megteremtett, törékeny szabadságeszménybe, és az ehhez kapcsolódó élmények sorába.

És azon kívül, hogy egy elnéző olvasónak milyen felhőtlen kikapcsolódást nyújt a pergő csatajelenetekkel és konfliktusokkal teletűzdelt cselekmény, több más erénnyel is bír a mű: a hiteles olvasmány ugyanis közelről mutatja be az észak-amerikai indián kultúra néprajzi hagyományait. Az író mellékelt illusztrációi pedig még elképzelhetőbbé teszik, közelebb hozzák az olvasóhoz ezt a varázslatos tradíciókon alapuló, tőlünk oly messze gyökerező civilizációt.

Egy kérdés azonban felmerül a művel kapcsolatban. Az író vajon szándékosan lebegteti olvasóját bizonytalanságban? Amellett, ugyanis, hogy nem kalauzol minket pontosan sem nevek, sem idősíkok szintjén, azt sem tudjuk igazán eldönteni, hogy pontosan hol játszódik mindez. A Bakonyban, vagy esetleg Észak-Amerika hegységeinek eldugott részein? Cseh Tamás rengeteg utalást tesz arra, hogy a cselekmény számunkra elérhetetlenül messzinek tartott helyeken zajlik, azonban nekem úgy tűnik, hogy ez a történet minden „indiánságával” együtt is mindenekelőtt „magyar”.

Kapcsolódó írás:

Bérczes László: Cseh Tamás (Bérczes László beszélgetőkönyve)