Főkép

Gondolta-e vajon Anne Rice, mikor 1976-ban megjelentette az Interjú a vámpírral című regényt, amit Michele nevű lánya 1972-ben leukémia miatt bekövetkezett halála után írt, hogy egy rendkívül sikeres, a vámpírirodalomra és a popkultúrára is nagy hatást kifejtő sorozat (Vámpírkrónikák) indul el, ami sok-sok éven át ad majd neki munkát és kenyeret?

S milyen fura az élet, a X. Vámpírkrónika (Vérhozsánna), a befejező regény egy újabb halálhoz köthető: az írónő férje, Stan Rice 2002 decemberében halt meg. De még fontosabb a könyv hátterére nézve, hogy Anne Rice 1996-ban visszatért római katolikus hitére, amit még 15 éves korában hagyott el. Ennek hatása egyre fokozódóan érződött könyvein, de a Vérhozsánnában borul csak igazán virágba.

Bár véleményem szerint a IX. Krónika, a Blackwood Farm egész jól sikerült, igazán az első három részt (I.: Interjú a vámpírral, II.: Lestat, a vámpír, III: A Kárhozottak királynője), és az V.-et (Memnoch a Sátán) tartom kimagaslónak - illetve a Mayfair boszorkányok élete trilógiát. Ezekben fektette le egy különleges világ, és az abban felbukkanó természetfeletti lények történetét, meglepően logikusan felépített hátterét, illetve ezekben volt a legtöbb filozófia és költészet. De már a Memnoch is megosztotta a rajongókat, mivel Lestat Menny- és Pokoljárása valóban elég meredek sztori, nem beszélve a vallással, túlvilággal kapcsolatos kérdések feszegetéséről - nekem mindenesetre nagy kedvencem.

Ám a többi Krónika színvonala legalábbis ingadozó, hol izgalmasak és érdekesek az újabb és újabb szereplők és események, hol kevésbé. De egyet tudok érteni a Vérhozsánnát támadók tömegével: ez az utolsó rész tényleg a leggyengébb mind közül. Igaz, ha valaki elolvasta a többit, ezt is el fogja, és nyilván senkinek sem ez lesz az első Rice könyve, pláne mivel 90%-ban nem értene belőle semmit. Szóval régi, tapasztalt Anne Rice-fanként az ember már könnyen szemet huny minden felett, amit az eddigiekben is megszokhattunk az írónőtől: dagályos, sokszor sznoboskodó stílus, fárasztóan affektáló, nyafogó szereplők, hiteltelenül túlcifrázott, sokszor negédes párbeszédek, inkább divatlapokba és lakberendezési magazinokba való öltözék- és szobaleírások, logikai hibák, egyáltalán: a Krónikák szappanoperásítása. Aki idáig eljutott, az már ezeken nem akadhat fenn.

Az viszont már tényleg erős, hogy a regény azzal kezdődik, hogy Lestat leírja, ő bizony szentté akar válni, és mindezt olyan stílusban adja elő, megfűszerezve az elégedetlenkedő olvasóknak szánt kiszólásokkal, hogy valóban, bennem is felmerült, hogy akkor én itt abba is hagyom az olvasást. Aztán, hogy megkaptuk Lestat tirádáit és hülyeségeit (könyörgöm, ne próbálja meg senki, sehogy megmagyarázni, hogy egy vámpír is Isten teremtménye meg ilyenek, ahogy Anne Rice némileg szánalmasan próbálta védeni bűnös múltját, midőn visszatért az Anyaszentegyház kebelére!), végre elindul a sztori.

Bár annak ellenére, hogy a regény elvarr egy halom szálat, és egyesíti a Mayfair- és a vámpír-vonalat, valójában nem sok minden történik. A Mayfairek kezdetben csak abban kapcsolódtak a vámpírregényekhez, hogy történeteik ugyanazon világban játszódnak (na meg Anne szeretett New Orleans-ában), ám az utóbbi néhány Krónikában feltűnt egyik-másik Mayfair, a befejezésben pedig némelyikük főszereplővé lép elő.

A regény amúgy ott folytatódik, ahol a Blackwood Farm végén abbamaradt, és nem kell sok tehetség, hogy kitaláljuk, Quinn Blackwood haldokló szerelméből, Mona Mayfairből végül vámpír lesz. Igaz, Lestat változtatja azzá. Aztán sok oldal következik az ő civódásukkal (Quinn akár ha ott se lenne), majd szólnak nekik, hogy a Farmon gondok vannak, Patsy szelleme kísért. Lestat ezt is elintézi. Aztán Mona sírdogál, hogy hova lett Morrigan, az ő táltos kislánya (akinek a megszülésének köszönheti, hogy majdnem meghalt), és hogy biztos Rowan Mayfair, az „őrült tudós” tüntette el, meg ilyenek. Aztán végül így-úgy nyomára bukkannak a táltosoknak, odarepülnek, ott aztán ez van meg az, folyik a vér, majd túlélők haza, ki erre, ki arra, és végül marad annyi elvarratlan szál is, hogy ha mondjuk Anne Rice szintén író fia, Christopher megszorulna anyagilag, ne legyen nehéz folytatnia - de édesanyja már kijelentette, hogy ő vámpírkönyvet soha többet.

S valóban, azóta Jézus azon éveiről írogat, amikről a Bibliából szinte semmit, s más apokrif iratokból sem sokat lehet leszűrni, szóval gyermekkoráról és a nyilvános működése előtti felnőtt éveiről (Christ the Lord a trilógia-, és Out of Egypt ill. The Road to Cana az eddig megjelent két rész címe, és van rá esély, hogy nem nagyon sokára magyarul is megjelennek). Tudom, osztottam rendesen a fentiekben a Vérhozsánnát, de igazából el tudtam olvasni anélkül, hogy az agyamra ment volna, szóval léteznek ennél messze rémesebb könyvek is. Meg akinek csak ennél tűntek fel Anne Rice hibái, annak amúgy is problémái vannak az érzékelésével.

Lestat viselkedését sem nevezném égbekiáltóan logikátlannak - eddig sem az ésszerűség és megfontoltság vezette, abba meg kár is belemenni, hogy egy bő 200 éve létező vámpír vajon hogy gondolkodik meg cselekszik. Nem tudjuk elképzelni, mert mi nem élünk addig, és így tovább. Ilyen erővel akár Anne Rice verziója is igaz lehet. És akármilyen hajmeresztő is Lestat Isten felé fordulása, azt azért ne feledjük, hogy Rice regényeiben mindig is ott volt a vallásosság, a hit, még ha sokszor akár egészen más formában, és pláne nem mindig ilyen pozitív előjellel. És mivel az írónő úgy döntött, ez és ilyen lesz az utolsó Vámpírkrónika, azok, akik a többit olvasták, ezt el kell, hogy fogadják, ha másért nem, hát a korábbi, még igazán nagyszerű művek megalkotója iránti tiszteletből.