Főkép 

 

1. fejezet

Napok óta motoszkál az agyamban egy mű, amit a vihar ihletett. Árnyékkal a sarkamban tervrajzokat keresek. A szikra még nem volt meg. Vagy talán mégis, hiszen végül is egy vihar alapból egyensúly, drámai fejlődés egy tetőpont felé, amin anélkül lépünk túl, hogy észrevettük volna. Egy zivatar sem tartja meg igazából az ígéreteit.
Bukásaim után, mint általában, cél nélkül lófráltam, mezítláb a napmelegítette langyos utcákon. Az áramlás Falstaff bárja felé sodort. Habár több háztömbre voltam, a cégtáblát észrevettem az összefüggő tetőerdő résein. Mintha packáznának velem a megfakult neoncsillagok. Nem engedtem, düledező homlokzatú sikátorokba fordultam pont a másik irányban, eltévedtem a felesleges kanyarokban, melyek kérlelhetetlenül a bár bejárata felé vittek. Szeretném néha azt hinni, hogy nem vagyok saját magam balekja.
Árnyékkal a nyakamban belököm az ajtót. Bent beszélgetés zaja és poharak csengése fogad. A pódiumon a cselló görbe feje kilóg a fehér velúr huzatából, mint egy menyasszony csontváza. Hiába keresem a zenészt az engem körülvevő arcok tömegében. Biztos mindjárt visszajön, félig kivetkőzött hangszere a bizonyíték rá.
Elsiklok az asztalok között, szabad helyet keresek. A terem csupa füst. Hátul sárgászöld porcos falak bokszokat választanak el egymástól, melyeket egyáltalán nem használnak. A falak kiszáradt vénái túl sokat árulnak el az AnimálVáros igazi természetéről, s ettől a vendégek kényelmetlenül érzik magukat.
Az egyik sötét sarokra pillantok, egy hang szólít meg:
– No nézd csak, a férfi a csupasz macskával! Visszanőtt már a tappancsán a szőr?
A sötétben alig látom a leplet. Idő kell, míg felismerem, de Árnyék rögtön dorombolni kezd. Küldök egy halvány mosolyt.
– Még nem, lassan nő. Leülhetek?
Csöndben nézzük egymást, majd Árnyék méltóságteljesen lemászik a vállamról és leül a padra, egész közel a lányhoz. Az súlytalan ujjaival cirógatni kezdi, miközben végig engem néz.
– Kérem, ne legyen féltékeny! Mióta ebben az állapotban vagyok, sajátságos viszonyom van a macskákkal.
Árnyék beleremeg a simogatásába.
– Megtalálta a Nagy Tárolót?
Arcán átsuhan valami – mintha egy felhő futna végig a vízen. Képtelenség megfejteni arckifejezését.
– Igen, köszönöm.
Árnyék karmai belemélyednek a pad bőrhuzatába. Miről beszélget az ember egy Asztrállal?
– Az előző nap meglepett. Meg voltam róla győződve, hogy a lassú utazók nem járnak a városokba. Meg kell adni, nem tudok sokat róluk. Maga az első, akivel alkalmam adódik beszélni.
– Így igaz, inkább nem jövünk ilyen helyekre – suttogja. – Máshol gyűlünk össze. Biztos megérti! A magafajta kiváltságosoknak az utazás csak egy pillanat. Elég egy kódot bepötyögni akármelyik város idegi billentyűzetén és hopp! Észre sem veszi és máris átugrott az egyik világból a másikba. De nekünk, akik nem tudják kifi zetni a Tulajdonosok Kartellja által megállapított hipertarifát, csak az emigráns hajók maradnak.
Tudja, hogy nevezik az utasok ezeket? Ólomvagonoknak. Képzeljen el egy raktárnyi koporsót levegő nélküli kamrákba zsúfolva, az ürességbe nyitott íriszekkel, azért, hogy a hőmérséklet az abszolút nullához közelítsen az út teljes tartama alatt.
Mindegyikőnknek megcsillogtatták a lehetőséget, hogy Asztrálokká válhassunk. Sok hónap kimerítő gyakorlás: megtanultam úgy beszélni, hogy a hang illúzióját vetítem ki – vastagság nélküli suttogás, amivel képtelenség kiabálni. Belenyugodtam abba, hogy csak egy törékeny sziluett vagyok, amelynek összetartása állandó akaraterőt követel. Vannak szabályok, tudja: a szervetlen anyag viszszalök, csak az élő hús fogadhat be. Nem vagyok szellem, még akkor sem, ha annak is látszom. Nem tudok átmenni a falakon.
Végül egy olyan szigorú válogatáson estem át, ahol a millióból csak egynek sikerül a vizsga. S mindez miért? Azért, hogy egy új világban kössek ki, és várjam, hogy a testem utolérjen a fénysebesség törtrésze alatt. Ujjai fi gyelmetlenségből Árnyék gerincébe süllyednek, a macska összerezzen. A lány nem veszi észre, és színtelen, furamód semleges hangon folytatja:
– Tudja, miután elváltunk, megállítottam egy öregembert, hogy megkérdezzem, jó felé megyek-e. Végigmért, mint maga azelőtt és azt válaszolta: „Szeretnék segíteni, de maga láthatóan nem igazi!”
– Sajnálom.
Ragyogó fintort vág a félhomályban.
– Nem a maga hibája. Nem kellett volna felelősségre vonnom.
A bár zaján túl újra csönd áll be köztünk. Árnyék is hallgat, mintha ragaszkodna hozzá, hogy ne is vegyünk róla tudomást. Azon gondolkozom, hogy felveszem és elmegyek.
Betolakodónak érzem magam ezzel a szellemnővel szemben, kinek teste a városokat szétválasztó jeges űrben kering.
És hirtelen a csoda. Hosszan tartott csellóhang. Egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy jobban befogadhassam. Csalódott dallam van kialakulóban cifrázások nélkül, felesleges szépítgetések nélkül. A zenész mély átéléssel játszik, és az ujjaim ritmusra rándulnak össze a láthatatlan húrokon.
Felemelem a fejem s megpillantom az Asztrál vak tekintetét. Szeme csukva, a hangszerből fakadó vibrálás
hatására ráng a teste. Minden mély hangra meginog, félő, hogy anyaga áttetsző cseppekbe szóródik szét. A lepel felé nyúlok, összegyűrődik az ujjaim között. A majdnem kitapinthatatlan szövet energiától serceg. Olyan, mintha egy kirobbanni akaró zivatart akarnék elkapni.
– Jól vagy? – tegezem le hirtelen.
Felugrik, majd összeszedi magát. Körvonala újra összeáll. Egy röpke pillanatig olyan meztelennek láttam őt, mint amennyire egy lélek csak lehet, aztán újra befedte a lebernyeg.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyire szép is lehet.
Az Asztrál rám nevet, szeme félig csukva. Már a nevét is tudom, Marika, az aleatorikus. Kölcsönösen kicseréltük rendetlenül csomagolt múltunkat. Mindketten felismertük összeismerkedésünk sürgető tényét. Ki kell merítenünk önéletrajzi részleteink apró bugyrait, hogy aztán sose szedjük elő újra. Megpróbálom összefoglalni, mi az, amit sosem tudtam megcsinálni. A kiváltságos pillanatokat nehéz elmesélni. Így kitárom előtte elrontott, befejezetlen műveim katalógusát, mely tartalmazza még azt a néhány kapcsolatomat, mely előbb vagy utóbb mind meghalt, újraindíthatatlan egyensúlyként merevedve meg. Marika szó nélkül hallgatott végig, miközben magamra öltöttem a Megnemértett Művész álarcát (akit még saját maga sem ért meg). Aztán pár szóval, sértő egyszerűséggel oszlatta szét a látszatot.
– Ha te mindig Closterként írsz alá, akkor valamikor régen már láttam az egyik egyensúlyodat. Egy mechanikus konvergenciát. Belevettem az egyik saját rendezésembe.
– Nocsak, a hölgy műértő! Melyik volt?
– Az arc a Megkövesedésben. Egy csapat kalapács, ami egy ezüstrudat dolgozott meg. A fémből lassacskán egy női fejforma bukkant elő, majd, épp mikor a szobor teljessé vált, egy hatalmas ütés újra régi állapotába zúzta a rudat. Az egész ciklus majdnem egy teljes napig eltartott. Egész figyelemreméltó egy effajta műhöz képest. Emlékszem, hogy a neved egy keretben a talapzat felét elfoglalta.
Ellenkeztem. Ez az egyensúly nem az enyém, nem én alkottam. Nyugodt hangon válaszolt tagadásomra, oly pontossággal írva le a kalapácsok gépezetét és az aláírás cirádáit, hogy kigyúlt elmémben a fény. Lépésről lépésre, a cselló és Marika hangjának együttes hatására eszembe jutott az alkotásom.
Hogy is tudtam egyáltalán elfelejteni? Az arc a Megkövesedésben, csak ez a név hordta a jelemet. Sosem voltam jó névadó. Eredetileg az ősi mozgó harangjátékok szellemiségét akartam újra felfedezni, a Vaucanson-féle automatákat. De ami a legjobban megragadt bennem, az a bukás, amit a mű jelképezett. Úgy tűnik, ezt Marika sem érti.
Annál jobban sikerül egy egyensúly, minél hosszabb az életciklusa. Egyébként is, egy olyan mozgást, amit örökkévalónak akarunk teremteni, egyensúlynak hívni magába zár egyfajta ellentmondást, s ennek a művészeti ágnak ez is a lényege. Egy mű leállítása egyszerre a befejezése és a halála. Természetesen minden mobil szobor végül megáll bizonyos időn belül, minden gépezet összezsugorodik külső beavatkozás nélkül is. A magamfajta művészeknek nem áll szándékában ezen változtatni. De ott lehetünk az utolsó pillanatban, megadhatjuk a szükséges végső lökést, azért, hogy aztán újra elkezdődjön egy új ciklus. Csalhatunk. Jól irányított kalapácsaim századokon át tudták volna ütni a rudat, mielőtt lelassult volna ritmusuk. Ám három hónap elég volt, hogy baklövésem kiderüljön: az ezüstbe vésett arc nem tűnt el többé az ütések következtében sem. A fém megkínzott emlékezete megmakacsolta magát és nem szolgáltatta ki többé ciklusról ciklusra egy ismeretlen nő sebzett, feldagadt vonásait.
Én magam állítottam le a szerkezetet, már emlékszem. A befejezetlen fej egy töredéke sokáig lapult a zsebemben. Bukásaink bizonyítékát mindig magunkkal hordozzuk.
Árnyék, mintha csak heccelni akarna, felmászik a karomon és helyet foglal a nyakam körül. Megborzongok, Marika nevet.
– Újra köztünk? Ideje volt, nem szeretem a színárnyalatot, amit a melankólia fest a szemedre. Elmossa őket.
Azt veszem észre, hogy csend van. A cselló végleg elhallgatott. A válaszfalak védelmében egyedül vagyunk. De ahogy nekifogok, hogy elmeséljem Marikának, mi minden indult el az agyamban mondatai hallatára, sípolás csapja meg fülemet.
A személyhívó. Haza kell mennem.
Máris?
Kiveszem a kis vevőkészüléket a zsebemből és kikapcsolom, mielőtt az asztalra dobnám. Fél órám van, hogy megigyam a söröm és kényelmesen hazaérjek. Ideje búcsút vennem ettől a lánytól. Másik városba helyeznek.
– Nekem…
– Menned kell, tudom. Megtanultam a cserék szabályait. Sajnálom, szerettelek volna kicsit jobban megismerni.
– Én is. Évszázadok óta senki sem beszélt úgy az egyensúlyaimról, mint te ma este.
– Minden bizonnyal mások is emlékeznek rájuk. Sok szerencsét. Hiányozni fog a macskád.
Ugyanakkor áll fel, mint én, a nyakam felé nyújtja kezét és kimért, lassú mozdulattal megsimogatja Árnyékot. Felveszem a személyhívót. Átkozott szerkezet! Van, hogy egész hónapokon át vonszolom magam a városban, mint partra sodródott bálna, pedig a jobb kezemet is odaadnám (balkezes vagyok), hogy máshová mehessek. A végén még azt kell higgyem, hogy a csillagok tényleg halottak.
– Megtennél egy szívességet? Engedd meg, hogy végignézzem a transzfert. Egész kicsire húzom majd össze magam.
Végignézni? Vállat vonok.
– Arra se lesz időd, hogy előhúzz egy zsebkendőt, a transzfer túl gyors. Az egyik pillanatban itt, a következőben egy másik városban. Kész, tűz! Nem mulatságos. Nem túl érdekes.
Az árnyékból Falstaff bukkan elő egy teli kancsóval a kezében.
– Ha hihetek öreg füleimnek, itt hagysz minket. Az útra még egy utolsót?
Rápillantok a vevőkészülék órájára. Huszonhat perc, meg egy kevés másodperc. Nincs rá idő.
– Tartsd hidegen a következő alkalomig, vagy idd meg az egészségemre. Indulok.
Egy semmi kis ünnepélyességgel az egyenetlen földre önti a folyadékot. Nayrademance kérge megreped és benyeli azt.
– Áldozat az utazók istenének. Vigyázz magadra, Closter, holnap látjuk egymást, akárhol is légy.
Eltűnik az üres asztalok labirintusában. Uram, teremtőm! Ha még ő is kezdi megnehezíteni az indulásomat, foglalkozást kell váltanom!
Egyik lábamról a másikra állok, képtelen vagyok elindulni. Engedjem neki, hogy elkísérjen? Nem vagyok benne biztos, hogy ez megengedett, de ki tudhatná meg? Huszonhárom perc…
– Jó, ha szeretnéd, eljöhetsz, siessünk.
A félhomályban felderül az arca, úgy tűnik, valóban nagyon örül, hogy velem jöhet. Fura lány.

Kifelé menet gépiesen utánakapok, hogy magammal húzzam. Keresztülsiklik rajta a karom. Marha! Vannak pillanatok, mikor pofon ütném magam. Van valami obszcén abban, ahogy az ujjaim lövedékek módjára előtörnek mellkasából. Kicsit még ingok, mikor megállok, ő pedig tovább siklik, semmi hirtelen mozdulat, csak az olvadt anyag lassú folyása. Újra előkerül a kezem, száraz öklöm úgy világít, mintha szentjánosbogarat szedtem volna, s végignéztem volna, ahogy bőröm érintésére könyörtelenül kialszik.
Marika az utca közepén állva álmodozik.
– Zongorázni kellett volna tanulnod – suttogja.
Megcsúszom egy pocsolyában és majdnem elvágódom – újfent. Árnyék elhagyja a süllyedő csatahajót. Lerázom a vizet a lábamról. Langyos, kicsit ragadós. Kellemes.
– Miért épp zongorázni?
– Az lefoglalná a kezed. Jó, csak viccelek. Megy a stílusodhoz.
Nem a cselló, az túl bensőséges.
– Ezt egy este alatt mérted fel?
Megvonja a vállát, hirtelen komorrá válik.
– Meglep? A testemmel sokkal többről mondtam le, mint egy kis húsról. Elvesztettem az illem iránti érzékemet, az udvariaskodó körülményeskedések készségét. Nincs már jogom a maszkokhoz. És nem értem, mások miért lennének kevésbé átlátszóak, mint én.
– Exhibicionista!
Nevet, eltúlzott hajbókolást mutat be. Felveszem Árnyékot, és minden tiltakozása ellenére szokott kakasülőjére teszem. Elindulunk. Direkt a víztócsákba ugrom. Egyik hidegebb, a másik kevésbé.

Marika mellettem halad, titokban fi gyelem. Talpa hangtalanul siklik a város darabos bőrén. Az utcák kihaltak, mégis az a bosszantó érzetem, hogy követnek. Ismerős érzés. Már megtanultam, hogy ne vegyek róla tudomást, ne forduljak idegesen hátra minden apró neszre, de a rossz érzés megmaradt. Képtelen vagyok megszabadulni tőle – mintha láthatatlan szemek megállás nélkül a hátamba fúródnának. Mikor gyerekkorom összes tömött sikátorát végigjártam, ügyelve rá, hogy rá ne tapossak a roskadozó falaknak dőlt görnyedt alakoknak, nagyobb biztonságban éreztem magam. Itt, az utak üressége állandóan bérlői mivoltomra emlékeztet. Ha késve érkezem a személyhívóm által meghatározott randevúra, visszaküldhetnek az Öreg Földre. Isten ments!
Felemelem a fejem. Pár légturbina a teraszok felett csimpaszkodik a tetők redői között. Időnként egy-egy fénycsóva terít be minket. Marika belülről világít, mint a forró üveg. Azt hinné az ember, hogy egy nóvát rejteget a mellkasában. Olyan érzéssel nézem őt, amitől ügyetlenné és nehézkessé válok. Akárhányszor megbotlom, Árnyék méltatlankodó nyávogással mélyeszti belém karmait. Mire elérjük a műtermembe vezető vaslépcsőt, a bőröm egy elhasznált üveg papírjára hasonlít.
Mihelyst beérünk, a macska a konyha felé szalad. Marika a nappali felé tart, szemérmetlen nyugalommal olvassa végig minden könyvem címét. Otthagyom, hogy a városomra vetett utolsó pillantást követően becsukjam az ablakot. Viszlát, Nayrademance! Vajon melyik lesz a következő állomás, a következő kocka ebben az őrjítő ugróiskolában, ahová mezítláb ugrom? Nem tudod, én sem. Nem csodálatos – végül is?
Egy pillantás a vevőkészülékre. Alig öt perc.
– Nincs rá időm, hogy veled törődjek. Az ugrás pillanatában fekve szeretek lenni, és meg kell csinálnom az
ágyat.
– És Árnyék?
– Elboldogul, ne aggódj!
Lehajtom az ágyat a falról, elsimítom a lepedőt. Agglegényszokás.
Általában alszom egy transzfer után: így reagálok rá, azt hiszem. Az út időtartalma akármennyire is rövid, nem nulla, és minden alkalommal az az érzésem, hogy az életem egy csapásra kisimul, egy felfújt papírzacskó módjára, ami aztán rögtön szétrobban.
Rövid ellenőrzés után a hátamra fekszem. Mindent befejeztem. A fejemnél Marika összeszorítja ajkait. Rámosolygok, mialatt a vevő az utolsó másodperceket pergeti le egyre hangosabban bugyborékolva.
– Viszlát, kisasszony! A visszaszámlálás elkezdődött.
Máshol majd újra látjuk egymást, vagy talán épp a Halott Csillagokban.
Bip.
Bip.

A fények kialszanak. Marika fölém hajol, szétkapcsolja leplét, ami lábai elé omlik. Teste üres a félhomályban, szinte láthatatlan. Kedves búcsúajándék! Aztán lehajol…
– Megbolondultál?!
– Nem, veled megyek.
Rám csúszik, majd belém, fényes és lassú behatolás, mint mikor az üveg folyik. Nem érzek semmit.
Bip. Már túl késő, hogy felkeljek.
Bip.
– Lélegezz mélyet, helyre van szükségem, hogy elrendezzem a mellem.
Teleszívom levegővel a tüdőm és…

© Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.