Trivium: Shogun (CD)

A teljesség igénye nélkül szerintem öt amerikai banda van, akiket úgy tartok számon, mint a metal lehetséges megújítóit, mivel megvan bennük az ehhez szükséges tehetség, no meg kellőképpen fiatalok ahhoz, hogy megvalósítsák elképzeléseiket.

Ezen reménységek egyike a 2000-ben alakult floridai Trivium, akik kezdetben még metalcore színekben zajongtak, de aztán szerencsére továbbléptek, s a 2008. szeptember 30-án megjelenő negyedik stúdiólemezükön már a thrash és metalcore elemek uralkodnak.

Stúdiózás közben céljaikról így nyilatkozott Corey Beaulieu gitáros:
„Szeretnénk, ha az eddigi legjobb anyagainkból tudnánk összegyúrni valamit. Minden dalban van egy kicsi ebből, egy csipet abból, egy cseppnyi zúzás, aztán valami dallamos, majd megint zúzunk. Így egy igen érdekfeszítő elegyet kapunk. A „The Crusade”-en Matt énekelt szinte egész végig, úgyhogy most visszaidézzük azt a jófajta sikoltozást is, amit az „Ascendancy"-n hallhattunk.

Paolo Gregoletto egy interjú során ezt még kiegészítette:
„Nem adhatunk ki olyan lemezt a kezünkből, aminek visszafogott a hangzása. Azt már megcsináltuk a „The Crusade”-del. Visszafogott volt, nem szólt akkorát, hogy nagyot ütött volna... azaz nem ütött akkorát, hogy nagyot szólt volna.”

Ezek után érthető, ha már hónapok óta erre vártam. Az előzetesen csepegtetett morzsák csak felfokozták a várakozásomat. A nyitószám egy napig ingyenesen letölthető volt a kiadó honlapján - erről sikeresen lemaradtam. Szeptember második hetében felkerült egy videóklip a youtube-ra, na ez már balzsamként hatott nyugtalanságomra, a látvány és a kép ígéretes albumot sejtetett.

S most végre itt van, napok óta ezt hallgatom - lazításként és a kontraszt kedvéért jazzt (Lee Morgan és Donald Byrd) beiktatva -, s azt kell mondjam, a Shogun bizony nagyon-nagyon jó kis album.

A maximalista zenészek valóban igyekeztek minden számba tudásuk legjavát betuszkolni, aminek több következménye is lett. Egyrészt hihetetlenül komplex az egész. Minden szám többrétegű, régen látott mennyiségben halmozódnak a riffek, a dallamok, a tempóváltások, ének felesel a hörgéssel, ha odafigyel az ember, akkor még a dobjátékban is rengeteg apró frikcsit talál, ami csak kevés bandára jellemző.

Ha mindenáron, és mégis röviden akarom jellemezni a Shogunt, akkor azt mondom, agyas zúzás. Érezni rajta a tudatos zeneszerzést, egyáltalán nem tűnik ösztönösen sorjázó riffgyűjteménynek. Viszont a srácok nem esnek a másik végletbe, egy pillanatra sem válik öncélú művészkedéssé a produkció, végig érezhető egyfajta „durvaság”, nincsenek lecsiszolt sarkok, az egész úgy természetes, amennyire csak lehet.

Ennek a - számomra - hihetetlen mérvű bőségnek és alkotókedvnek eredményeként elsőre az élmény sokkoló, főként a kicsit is járatlanabbak számára. Olyan, mintha bármiféle vizuális előtanulmány nélkül szembesülnénk Kubrick korszakos klasszikusának (a 2001-re gondolok természetesen) záró negyedórájával.

Pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy ez nem háttérzene, hanem annál jóval összetettebb alkotás. Megköveteli az osztatlan figyelmet (legalábbis míg kedves ismerőssé nem válik az egész), s kimondottan ajánlott a közepes vagy nagyobb hangerő használata. Legalább egy ízben mindenképpen érdemes kipróbálni ily módon - megéri.

Egyesek szerint a Trivium nem csinál mást, csak lemásolja a Metallica hajdani sikerreceptjét, ráadásul az énekesük hangja is erősen hajaz Hetfield orgánumára. Véleményem szerint ez ebben a formában elég nagy maflaság: Heafy legalább öt-hatféleképpen énekel, a zene pedig egyszerűen más - már amennyire (thrash)metal esetében erről egyáltalán beszélhetünk erről.

Mit is mondhatnék még magáról a zenéről? Sok újat már nem tudok hozzátenni: egyszerűen van súlya az egésznek, a tempóváltások miatt gyakran haladunk középtempós sebességgel, ezért az itt-ott mélyen brummogó ritmusszekció kellőképpen érvényesül.

Amivel személy szerint nem vagyok teljesen kibékülve, az a hangzás. Valahogy túlságosan is egyben szól az egész, ebből a szempontból nem sikerült egy igazán ütősen megszólaló albumot kikeverni. Nem rossz ez így, élvezhető meg minden, csak ennél léteznek jobban megdörrenő korongok is. Remélem legközelebb már nekik is sikerül. Azt nem hiszem, hogy az általam hallgatott promó példánnyal lenne gond.

Számomra emlékezetes pillanatok: „Down From The Sky”, „Insurrection”, „Into The Mouth Of Hell We March” és persze a tizenegy perces zárótétel (Shogun). Különösen a „Into The Mouth Of Hell We March” ajánlom mindenki figyelmébe, talán ez a legjobban eltalált tétel a lemezen.

Mindent összevéve a Shogun remek album, amire büszkék lehetnek a floridai srácok. Az mondjuk nyitott kérdés, merre mennek tovább, mert szerintem ezúttal eljutottak egyfajta határig, ahonnan már nehezen lehet errefelé tovább lépni. Az biztos, hogy most megvan bennük a bizonyítási vágy (ez majd minden számon érződik), és ha így folytatják, még sokra vihetik.

De ez legyen az ő gondjuk, amíg megérkezünk a jövőbe, gyakran hallgatom a 2008-as korongjukat.

Az együttes tagjai:
Matt Heafy - ének, gitár
Corey Beaulieu - gitár
Paolo Gregoletto - basszusgitár
Travis Smith - dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Kirisute Gomen
2. Torn Between Scylla And Charybdis
3. Down From The Sky
4. Insurrection
5. Into The Mouth Of Hell We March
6. Throes Of Perdition
7. He Who Spawned the Furies
8. Of Prometheus And The Crucifix
9. The Calamity
10. Like Callisto To A Star In Heaven
11. Shogun

Diszkográfia:
Demo (2003)
Ember to Inferno (2003)
Ascendancy (2005)
The Crusade (2006)
Shogun (2008)
In Waves (2011)

Vengeance Falls (2013)