Főkép
Rövid az élet
Az öröm is kevés
A hajó is léket kapott
A legénység is vízbe fúlt
De ó! De ó!
Mily kék
A tenger!
Az Abarat nomád költőjének, Erényes Dongának az utolsó verse

1

TIZENKILENCES SZOBA

Stréder kisasszony nem adott túl bonyolult házit Cuki osztályának. Mindenkinek volt egy hete, hogy összeírjon az osztálynak tíz érdekes tényt a városról. Gyűjtsenek valamit Csirkevár történelméből, mondta, vagy ha ahhoz több kedvük van, akkor a város mai életéből. Nem mintha bármi különbség lett volna a kettő között, hiszen a település múltja és a jelene egyaránt a minnesotai csirketenyésztésről szólt.
Cuki tényleg mindent megtett az ügy érdekében. Felkereste az iskolakönyvtárt, és végigbújta a polcokat, hátha talál valamit, bármit, ami akár a legcsekélyebb mértékben is érdekes. Nem volt ilyen. Nuku, nulla, zéró. A Naughton utcai könyvtár vagy tízszer akkora volt, mint az iskoláé, úgyhogy elment oda is. Ott is végigjárta a polcokat. Volt néhány könyv Minnesota államról, amely említette a várost, de minden kötetben ugyanazokat az unalmas adatokat ismételték. Csirkevár népessége 36,793 fő, az állam legnagyobb csirkehús-feldolgozó települése. Az egyik könyv ehhez még annyit tett hozzá, hogy „más kiemelkedő jellegzetessége nincs”.
Nagyszerű, gondolta Cuki. A városnak, ahol lakom, „más kiemelkedő jellegzetessége nincs”. Akkor ez az első fontos és érdekes tény. Már csak kilenc kell.
– Az egész ország legunalmasabb városában lakunk – panaszolta az anyjának, Melisszának, amikor hazaért. – Semmi érdekeset nem találtam, amiről Stréder kisasszonynak írhatnék.
Haplatán Melissza a konyhában volt, éppen húskenyeret csinált. A konyhaajtó zárva volt, hogy Cuki apját, Billt ne zavarja a zaj. Bill a sörtől szenderegve ült a tévé előtt, és Cuki anyja úgy gondolta, addig jó, amíg alszik. Minél tovább marad eszméletlen, annál könnyebb az élete mindannyiuknak – Cuki két fivérének, Donnak és Rickynek is. Ezt hangosan soha senki sem mondta ki – amolyan csendes megállapodás volt a családtagok között. Mindenkinek jobb az, ha Haplatán Bill alszik.
– Miért gondolod, hogy unalmas? – kérdezte Melissza, pástétom-fűszerezés közben.
– Anyu, nézz ki az ablakon – felelte Cuki.
Melissza erre nem vette a fáradságot, mert nagyon is jól ismerte a látványt. A szutykos üveglapon túl a család hátsó udvara terült el. A bokán fölül érő füvet megbarnította a május közepén váratlanul érkező hőhullám. A felfújható medencét tavaly nyáron vették és fújták fel, azóta koszos fehér-vörösen virított a kert végében. Az ernyedt medencén túl kornyadozott a kerítés. Na de azon túl? Egy újabb, hasonló állapotú kert, és még egy, és még egy, míg véget nem értek a kertek és az utcák, ott pedig az üres, végtelen, füves puszta kezdődött.
– Tudom én, mi kell a házidhoz – mondta.
– Tényleg? – kérdezte Cuki. A hűtőhöz lépett, és kivett egy üdítőt. – kell?
– Valami bizarr dolog – mondta Melissza, és közben a sütőformába nyomkodta a húsmasszát. – Neked is van egy kis morbid beütésed, mint Frances nénikédnek, aki vadidegenek temetésére járt...
– Na ne – nevetett Cuki.
– Dehogynem. Esküszöm. Imádta az ilyen dolgokat, biztos, hogy te is tőle örökölted. Mert tőlem meg az apádtól nem, az biztos.
– Köszi, ez jól esett.
– Ugyan, tudod, hogy értettem – tiltakozott Cuki anyja.
– Szóval szerinted nem unalmas Csirkevár? – próbált a témára térni Cuki.
– Vannak rossz helyek is, hidd el nekem – mondta Melissza. – Nekünk legalább van egy kis történelmünk...
– Hát, nem igazán. Legalábbis a könyvekben, amiket átnéztem, nem találtam – mondta Cuki.
– Tudod, kivel kellene beszélned? – kérdezte Melissza.
– Kivel?
– Szajkófalvi Normával. Emlékszel Normára? Akivel a Puhafa Hotelben dolgoztunk együtt?
– Halványan – mondta Cuki.
– A szállodákban mindenféle furcsaság történik. A Puhafa pedig már olyan régi, hogy... nem is tudom, milyen régi. Kérdezd meg Normát, ő majd megmondja.
– Ő volt az az őszes, szőke nő, aki mindig túlrúzsozta a száját?
Melissza szája félmosolyra húzódott, ahogy a lányára nézett.
– Nehogy valami csúnyát mondj neki!
– Sose tennék olyat.
– Tudom, hogy sokszor kicsúszik a szádon.
– Anyu. Tényleg nagyon udvarias leszek.
– Jobban is teszed. Ő lett az igazgatóhelyettes, és ha kedves vagy vele, meg jól is kérdezel, lefogadom, hogy megtudsz tőle valamit, amit az osztályban senki más nem hallott még.
– Mint például?
– Menj és kérdezd meg tőle. Emlékezni fog rád. Kérd meg, hogy meséljen Homály Henryről.
– Ki az a Homály Henry?
– Őt faggasd. A te házid. Menj és járj utána a témának, mint valami oknyomozó riporter.
– Sok nyomozni való van? – kérdezte Cuki.
– Meg fogsz lepődni, hogy mennyi.

Úgy is lett. Az első meglepetés maga volt. A harsány, hivalkodóan öltözött nő, aki mindig túl rövid szoknyát viselt és felpolcolta a haját, teljesen megváltozott. Az elmúlt talán nyolc évben, amióta Cuki nem látta, hagyta a haját természetesen őszülni. Az élénkpiros rúzs meg a miniszoknya már a múlté volt. Mégis, miután Cuki bemutatkozott, Norma újdonsült szakmai távolságtartása tovatűnt, és újra az a kedélyes, pletykás nő lett, akire Cuki emlékezett.
– Istenem, de megnőttél, Cuki – mondta. – Sosem látlak mostanában, és az anyádat sem. Jól van?
– Aha, azt hiszem.
– Hallottam, hogy apádat kirúgták a csirkegyárból. Sörözős problémák, ugye?
Nem hagyott rá időt, hogy letagadja vagy vagy beismerje.
– Tudod, mit? Szerintem mindenkinek jár még egy esély. Ha esélyt sem adunk, hogyan változzanak meg?
– Nem tudom – mondta erre Cuki, és nagyon feszengett.
– Férfiak – mondta Norma. – Tartsd magad távol tőlük, angyalom. Több velük a gond, mint a haszon. A harmadik házasságomnak se adok már többet két hónapnál.
– Ó...
– Persze biztos nem azért jöttél, hogy a csacsogásomat hallgasd. Mit tehetek érted?
 –  Csirkevárról szól a házink – magyarázta Cuki. – Stréder kisasszonytól kaptuk, aki mindig olyan feladatokat ad, amit csak a hatodikosok tudnának megcsinálni. És engem nem igazán szeret...
– Jaj, ne hagyd, hogy lelombozzon, kicsim. Mindig van egy tanár, aki tönkre akar tenni. Pedig észre se veszed, és vége lesz a sulinak. Mit akarsz majd csinálni? A gyárban dolgozol majd?
Ez a szörnyű kilátás hatalmas súllyal nehezedett Cuki vállára.
– Remélem, nem – felelte. – Annál azért többet szeretnék az élettől.
– De nem tudod, hogy mit, ugye?
Cuki megrázta a fejét.
– Ne félj, majd kitalálod – mondta Norma. – Legalábbis remélem, mert gondolom, nem akarsz itt ragadni.
– Hát tényleg nem. Nagyon nem.
– Szóval van ez a Csirkevár-házid...
– Igen. És anyu azt mondta, történt egy s más a hotelben, aminek érdemes utánajárni. Azt mondta, Norma néni tudni fogja, miről van szó.
– Csakugyan? – kérdezte Norma incselkedő mosollyal.
– Azt mondta, kérdezzek Homály...
– ...Henryről.
– Igen. Homály Henryről.
– Szegény Henry. Mit mondott még? A tizenkilences szobát is említette?
– Nem, semmilyen szobáról nem volt szó. Csak ezt a nevet mondta.
– Éppenséggel elmesélhetem a sztorit – mondta Norma. – De nem tudom, hogy Stréder kisasszony tényleg akarja-e hallani Homály történetét.
– Miért ne akarná?
– Hát mert elég borús – mondta Norma. – Sőt, tragikus.
Cuki elmosolyodott.
– Anyu szerint morbid vagyok, úgyhogy nekem biztos tetszene.
– Morbid, mi? Na, jól van – mondta Norma. – Akkor az lesz a legjobb, ha elmondom az egész francos esetet. Szóval Csirkevárt eredetileg Homályvárnak hívták.
– Tényleg? Ez nincs benne egyik Minnesotáról szóló könyvben sem.
– Tudod, hogy megy ez. A történelemnek csak egy része kerül be a könyvekbe.
– És Homály Henry?
– Az övé egy olyan rész, ami kimaradt.
– Aha.
Cuki belelkesült. Eszébe jutott, hogy a mamája szerint nyomozni kell, úgyhogy elővette a jegyzetfüzetét, és írni kezdett. Homályvár. Az ismeretlen történelem.
– Akkor Homály Henryről nevezték el a várost?
– Nem – felelte Norma –, hanem a nagyapjáról, Homály Wallace-ról.
– És miért változtatták meg a nevet?
– Miért, nem illik rá a Csirkevár? Több francos csirke él itt, mint lakos. Néha az az érzésem, többet is törődnek velük az emberek, mint egymással. A férjem a gyárban dolgozik, és egyfolytában a munkáról beszél a barátaival...
– A csirkékről?
– Csakis azokról a nyamvadt csirkékről – Norma az órájára pillantott.
– Hát ma már nem sok időm van, hogy megmutassam neked a Tizenkilencest. Jön egy csomó ember. Jó valamikor máskor is?
– Holnap reggel van a beszámoló.
– Ezek a gyerekek, mindig mindent az utolsó pillanatra hagynak – mondta Norma. – Na jó. Gyorsak leszünk. Mindent írj le ügyesen, mert nem lesz időm semmit kétszer mondani.
– Figyelek – mondta Cuki.
Norma elővett a zsebéből egy mesterkulcsot.
– Linda – szólt a recepciósnak –, felugrok a tizenkilencesbe.
Linda elkomorodott.
– De hát minek?!
Norma ezt nem fejtette ki.
– Legfeljebb tíz perc, és itt leszek – mondta.
Mutatta az utat Cukinak, és menet közben is mesélt.
– Most a szálló új részében vagyunk – magyarázta. – Ezt 1964-ben építették. De amint belépünk ezen az ajtón – és át is mentek a kétszárnyú bejáraton –, már a régi hotelben vagyunk. Tengerszél Szállónak hívták, de ne kérdezd, hogy miért.
Ha Norma nem mondja, Cuki akkor is rájött volna, hogy ez nem ugyanaz az épület. A folyosók keskenyebbek és sötétebbek voltak. A levegőnek kesernyés dohszaga volt, mintha valaki nyitva hagyta volna a gázcsapot.
– Itt csak akkor adunk ki szobát, ha az új épületben telt ház van. Ilyen csak a Csirkekereskedő Konferencia alatt fordul elő, de ha nem muszáj, tizenkilences szobába még akkor sem teszünk senkit.
– De hát miért?
– Azt, hogy kísértetjárta szoba, azért nem mondanám. Bár volt épp elég történet róla.  
Szerintem a túlvilági életről szóló mesék mindegyike marhaság. Az embernek egy élete van, és arra jobb, ha vigyáz. A nővérem tavaly elkapta a vallásosságot, és szavamra, arra játszik, hogy szentté avassák.
Norma a folyosó végébe vezette Cukit, ahol a keskeny lépcsőt egyetlen izzó fénye világította meg. A sárgás fény nem segített az undok tapétán és a pattogzó festésen.
Cuki már majdnem kibökte, nem csoda, hogy a vezetőség nem engedi ide a vendégeket, de aztán eszébe jutott, mit mondott az anyja az udvariatlan gondolatairól, és inkább a nyelvébe harapott.
Felmentek a nyikorgó lépcsőn. Meredek volt.
– Le kéne szoknom a dohányzásról – jegyezte meg Norma. – Még belepusztulok.
A lépcső tetején két ajtó volt. Az egyik a tizenhetes, a másik a tizenkilences szobáé.
Norma Cuki kezébe nyomta a mesterkulcsot.
– Szeretnéd te kinyitni? – kérdezte.
– Naná.
Cuki a zárba csúsztatta a kulcsot.
– Egy kicsit játszani kell vele.
Cuki játszott. Némi mocorgatás után elfordult a kulcs, és Cuki kinyitotta a tizenkilences szoba nyikorgó ajtaját.

2
HOMÁLY HENRY HAGYATÉKA

A szobában sötét volt, a levegőt pedig áporodott, dohos szag hatotta át.
– Húzd csak el a függönyt, szívem – mondta Norma, és elvette a kulcsot Cukitól.
Cuki várt egy kicsit, hogy a szeme megszokja a félhomályt, majd tétován az ablakhoz lépett. A függöny vastag szövete tapintásra zsírosnak tűnt – mintha réges-rég nem mosták volna. Meghúzta. Kelletlenül moccant a poros, koszos sínen. Cuki előtt feltárult az ugyanolyan koszos ablaküveg.
– Mikor vették ki ezt a szobát utoljára? – kérdezte.
– Ami azt illeti, nem emlékszem rá, hogy bárki is lakott volna benne, amióta itt vagyok – felelte Norma.
Cuki kinézett az ablakon. Itt sem volt a kilátás felemelőbb vagy esztétikusabb, mint otthon, a Másik utca 34-ben. Az ablak alatt a szálló mögötti udvar terült el, öt-hat szeméttől túlcsorduló kukával és a tavalyi karácsonyfával, amelyen még mindig árválkodott egy pár fenyőtű, meg némi műhó. Az udvaron túl a Lincoln utca lehetett (legalábbis Cuki erre tippelt – az ide vezető út teljesen összezavarta). Az udvar falán túl kocsitetők látszottak, és az utca túloldalán egy leláncolt, lelakatolt ajtajú, üres polcokkal teli diszkont vegyesbolt.
– Na szóval – mondta Norma, visszarántva Cukit a tizenkilences szoba valóságába –, itt szállt meg Homály Henry.
– Gyakran járt a hotelben?
– Amennyire tudom – felelte Norma –, csak egyszer volt itt. De ebben nem vagyok biztos, úgyhogy ne hivatkozz rám.
Cuki könnyen el tudta képzelni, hogy Henry nem volt gyakori vendég. Apró kis szoba volt ez. A szemközti falnál keskeny ágy, a sarokban szék egy kicsiny, fekete tévével. Vele szemben egy másik szék, csikkekkel púposra tömött hamutartóval.
– Feljön néha egy-egy dolgozónk, ha van egy fél órája belenézni valamelyik szappanoperába – vallotta be Norma.
– Nem hiszik, hogy kísértetjárta szoba?
– Mondjuk inkább úgy, szívem – mondta erre Norma –, hogy bármit is hisznek, attól még feljárnak ide.
– Itt mi van? – kérdezte Cuki, és egy ajtóra mutatott.
– Nézd csak meg – mondta Norma.
Cuki kinyitotta az ajtót, és belépett a picinyke fürdőszobába, amit nagyon régen nem takarított senki. A mocskos mosdó feletti tükörben a saját arcképével találta szemben magát. A sötét kis lyukban szinte feketének tűnt a szeme, sötét hajára ráfért volna egy alapos igazítás. Mégis, még ebben a kedvezőtlen megvilágításban is kedvelte az arcát. Anyjától örökölte nyílt, könnyed mosolyát, apjától pedig a szemöldökráncolást – a sörtől részegen álmodó Haplatán Bill komor, gondterhelt arckifejezését. És persze ott voltak a furcsa szemek – a bal sötétbarna, a jobb pedig kék, bár a tükörben pont fordítva látta őket.
– Remélem, sikerült betelned magaddal – csipkelődött Norma.
Cuki bezárta a fürdőszoba ajtaját, és újra jegyzetelni kezdett, hogy elrejtse a zavarát. A tizenkilences szoba falán nincs tapéta, írta, csak a piszkosfehér vakolat. A négy fal egyikén különös, kissé rózsaszín, absztrakt ábra látszott. Mindent összevetve elképzelni sem tudott volna ennél nyomasztóbb, borúsabb helyet.
– És mit lehet tudni Homály Henryről? – kérdezte Normát.
– Nem sokat – felelte ő. – A nagyapja alapította ezt a várost. Igazság szerint azért élünk most itt, mert Homály Wallace akkor úgy döntött, hogy már elege van a vándorlásból. A történet szerint a lova egy éjjel egyszer csak megdöglött, így kénytelen volt a semmi közepén tanyát verni.
Cuki elmosolyodott. Volt ebben valami, ami teljesen passzolt a városról kialakított képébe.
– Szóval Csirkevár Homály Wallace döglött lovának köszönheti a létét? – kérdezte.
Norma nem bánta az iróniát.
– Bizony – mondta. – Ez úgy nagyjából mindent elmond, nem? Homály Henry viszont alighanem rendkívül büszke volt rá, hogy a családjuk nevét viseli a város. Állandóan ezzel hencegett.
– De aztán megváltoztatták...
– Igen, mindjárt odaérek. Szóval szegény Henry élete a vége felé tele volt katasztrófákkal. Először a felesége hagyta el, Diamanda. Senki sem tudta, hová ment. Aztán 1947-ben a városi tanács úgy döntött, megváltoztatják a város nevét. Henry nagyon a szívére vette a dolgot. Szenteste volt, amikor bejelentkezett a szállodába, és ki már nem jelentkezett innen.
Cuki sejtette, hogy ilyesmire számíthat, mégis érezte, hogy libabőrös lesz a nyaka, amikor Norma kimondta.
– Ebben a szobában halt meg? – kérdezte halkan.
– Igen.
– Hogyan? Szívroham?
Norma megrázta a fejét.
– Jaj, ne... – suttogta Cuki, mert összeállt a kép. – Öngyilkos lett?
– Sajnos igen.
A szoba ha lehet, még kisebbnek tűnt, és hiába sütött be a szutykos üvegen a nap, a sarkokban megsűrűsödni látszottak az árnyak.
– De hát ez szörnyű – mondta Cuki.
– Majd rájössz, szívem – mondta Norma –, hogy a szerelem a legjobb dolog az életben, de a legrosszabb is. Nincs nála borzasztóbb.
Cuki nem szólt semmit. Most látta először, milyen szomorú lett Norma arca az elmúlt években, mennyire lefelé biggyed a szája széle, ráncos a homloka.
– De Homály Henry szívét nem csak a szerelem törte össze – mondta Norma –, hanem a...
– ...a városnév cseréje? – találgatta Cuki.
– Igen. Úgy van. Hiszen az az ő családneve volt. Az ő neve. A várossal örökre fennmaradt volna. Amikor azt is elvesztette, úgy érezte, nincs már miért tovább élnie.
– Szegény Henry – mondta Cuki, Normát ismételve. – Hagyott hátra levelet? Úgy értem, búcsúlevelet?
– Írt valamit. Ha jól tudom, arról, hogy várja a hajóját.
– Mire gondolhatott? – kérdezte Cuki, és feljegyezte a mondatot.
– Gondolom be volt rúgva, és nem volt teljesen magánál. Viszont a rögeszméje volt a tenger, meg a hajók.
– Ez fura – mondta Cuki.
– Lesz ez még furább is – mondta Norma.
Az ágy melletti asztalkához lépett, és kinyitotta a fiókot. Egy szállodai Biblia volt benne, meg egy bronznak tűnő tárgy. Kivette.
– A történet szerint – mondta –, ez volt az egyetlen nála lévő értéktárgy.
– Mi ez?
Norma odanyújtotta Cukinak. Nehéz, számokkal televésett tárgy volt. A forgatható rész a számokra mutatott.
– Egy szextáns – mondta Norma.
Cuki értetlenül nézett rá.
– Mi az a szextáns?
– Ezzel tájékozódnak a hajósok a tengeren. Nem tudom, pontosan hogyan működik, de a csillagokra kell mutatnia, és... – vállat vont. – És abból kiderül, hogy hol vagy.
– És ezt hordta magánál?
– Ahogy mondtam, a sztorik szerint igen. Ezt, ami a kezedben van.
– A rendőröknek nem kellett? – kérdezte Cuki.
– Azt hinné az ember, hogy elviszik. De amióta én a szállodában dolgozom, ez a cucc ott volt a fiókban, a biblia mellett. Homály Henry szextánsa.
– Hú – mondta Cuki, aki mostanra rendesen összezavarodott. Visszaadta a szextánst
Normának, aki gondosan – sőt, némi tisztelettel – rakta a helyére, és zárta vissza a fiókot.
– Szóval csak ez maradt utána, meg a levél? – kérdezte Cuki.
– Nem – mondta Norma –, hagyott hátra mást is.
– Mit?
– Nézz csak körül.
Cuki körülnézett. Mi lehetett itt Homály Henryé? A bútorok? Na nem. A lába alatt a koszlott rongyszőnyeg? Talán, de nem valószínű. A lámpa? Nem, nem. Mit maradt? A falon nem voltak képek, úgyhogy...
– Várjunk csak – mondta, és meredten nézte a foltos falat. – Csak nem ezeket?
Norma szótlanul nézett vissza rá, zseniálisan felvont szemöldökkel.
– Ezóval ezeket? – kérdezte Cuki.
– Mindegy, hányszor festik le, mindig átüt.
Cuki közelebb lépett a falhoz, és jól megnézte a foltokat. Valami arra ösztökélte – és erre alighanem büszke lett volna a morbid nagyi –, hogy feltegye a logikus kérdést: hogyan kerültek oda a foltok? Főbe lőtte magát, vagy beretvát használt? De erősebb volt benne az érzés, hogy nem akarja megtudni.
– Borzasztó – mondta inkább.
– Ez a vége, ha rájön az ember, hogy az élete nem olyan, mint amilyennek álmodta – mondta Norma. Az órájára pillantott.
– Úristen, hogy elszaladt az idő. Mennem kell. Na, ez volt Homály Henry története.
– Milyen szomorú ember lehetett – mondta Cuki.
– Végül is mind arra várunk, hogy így vagy úgy, de befusson a hajónk – mondta erre Norma. Kiment a szobából, és tartotta az ajtót a borongós folyosóra kilépő Cukinak.
– Azért néhányan még remélünk – tette hozzá egy félmosollyal. – Mi mást tehet az ember?
Ezzel a mondattal zárta vissza az ajtót a szobára, ahol Homály Henry kilehelte a lelkét.

A Kiadó engedélyével.
© Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.