FőképRitkán történik meg velem hasonló, de Heinz Sobota könyve teljesen véletlenül került a kezembe. Ha pedig már a kezembe került, ki is nyitottam, hogy gyanútlanul beleolvassak.
Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy már mélyen a történet sűrűjében járok, és eszembe sem jut letenni a könyvet.

A kurvapecér Heinz Sobota önéletrajzi könyve - egy megdöbbentő, könyörtelen, gyomorpróbáló prózai mű, melyet a főszereplő visszataszító személye ellenére sem lehet nem szeretni.
Sőt, talán nem is a „szeretni” a helyes szó, a könyv ugyanis első oldalától az utolsóig a bűn, a mocsok, a korrupció bűzét árasztja magából, miközben Heinz Sobota sem próbál magából hőst faragni vagy elleplezni bűneit, perverzióit.

Nem, ő szenvtelen szemtelenséggel tárja elénk kisiklott életét, két strichelés közt vagy a börtönben csak ír, csak rója a sorokat.
Épp ezért aztán a regényt valójában nem is szeretjük, egyszerűen csak Sobota - tehetségével és írástudásával - pár órára fogollyá tesz minket, ahogy azt vele is tették szinte ritmikusan ismétlődő időközönként.

A cselekményről nem sokat lehet mondani: kezdve a legkorábbi emlékkel (az apa gyermeke szeme láttára csalja meg feleségét), folytatva a fiatalkori első törvényszegésekkel, egészen a börtönévekig és a nők elrablásáig, megerőszakolásáig nyomon követhetjük egy igazi bűnöző életútját, lelki devolúcióját.

A „Csak felnőtteknek!” felirat sem véletlenül került a borítóra: a könyv nyelvezete durva, zabolátlan, a leírások szinte fényképszerűek (a börtönélet, az elrabolt nők meggyalázása).
Nem elég „felnőttnek” lenni ahhoz, hogy A kurvapecért végigolvassuk, javallott erős idegekkel is rendelkezni hozzá. Fiatalkorú olvasóinknak azért megsúgom: nem kell mindig szót fogadni, én is tizenöt évesen olvastam el…