Főkép„Azok vagyunk, aminek kiadjuk magunkat, így hát vigyáznunk kell, minek adjuk ki magunkat” - írja Kurt Vonnegut az Éj anyánk előszavában. Ám e figyelmeztetés visszamenőleg is érvényes.

Érvényes például Henry James egyik kései regénye, A galamb szárnyainak szereplőire is. Vaskossága ellenére a mű egy, mondjuk úgy, egyszerű szerelmi háromszög története (valójában azonban, mint minden mást az életben, ennél csak egy sokkal bonyolultabb mértani alakzat írhatná le a kapcsolatok viszonyrendszerét).

Merton Densher tehetősnek semmiképp nem nevezhető újságíró, aki Kate Croyjal folytat félig titkos viszonyt, ám házasságra voltaképp nem is gondolhatnak az egzisztenciális biztonság hiánya miatt. Ám Londonba érkezik Milly Theale, egy dúsgazdag amerikai örökös, akinek se családja, se senkije, akire vagyonát hagyhatná, vagy amíg él, a pénzét költhetné. Így marad önmaga, mint egyedüli „kedvezményezett”.

Densher viszont még New York-i útja során megismerkedett az iránta rögtön erős vonzalmat érző Miss Theale-lel. Így amikor az amerikai lány Londonba látogat, ráadásul Kate Croyjal is megismerkedik, hamarosan pedig már barátnőkként gondolnak egymásra, majd kisvártatva fény derül arra, hogy Miss Theale-t halálos kór kínozza, szinte adja magát az ötlet, hogy Densher szerelmet színlelve megszerezze a lány pénzét.

A nőimádónak épp nem mondható Jamesre jellemző, hogy az idea Miss Croy agyából pattan ki, és ő az, aki a férfi fenntartásai ellenére, már-már a szerelmi zsarolással rokon módszerekkel ráveszi Denshert a csalárdságra. Kizárólag a tipikusan jamesi amerikai hősnő, Milly Theale, valamint a pozitív jamesi férfiideálhoz közelítő Merton Densher erkölcsi tartása menti meg a regényt, és teszi lehetővé, hogy történetüket alapvetően szépnek és tanulságosnak tartsuk.

No de miért kell egy ennyire szimplának tűnő cselekményt közel félezer oldalon kifejteni?

Aki a minimalisták feszes prózájához, a mai kor eseményközpontú, akcióval teli cselekményszövéséhez szokott, annak időbe telhet megbarátkozni az impresszionizmus fénykorában alkotó szerző írásművészetével, ha egyáltalán sikerül neki. Pedig Henry Jamest nem véletlenül tartják a lélektani nagyregény mesterének. Mert valóban mestere az elhallgatásnak, a sejtetésnek, a finom részletek, benyomások líraian szimbolikus összeszövésének és kibontásának. Ahogy sok más James-regényben, ezúttal is a psziché rezdüléseire helyeződik a hangsúly.
Arra, miként változtatják meg önként vagy kényszerből vállalt tetteink egész jellemünket, és arról, hogy hiába őrizzük is meg integritásunkat, egy efféle színjáték után többé semmi sem lehet ugyanaz.

Hiába tervezünk, hiába véljük indokoltnak az áldozatokat, az áldozattal magunkból veszünk el. Vagyis magunkhoz teszünk hozzá, de nem feltétlenül azt, amire szükségünk lenne. A boldog kiteljesedésre tehát nem várhatunk.

Egyszóval valóban vigyáznunk kell, minek adjuk ki magunkat, hiszen az élet: szerepek sora, az álarcok pedig, melyeket felöltünk e szerepekhez, sokszor összeforrnak igaz arcunkkal, és már magunk sem tudhatjuk, tényleg ezt akartuk-e.