Főkép

Ez a könyv arról szól, milyen volt a ’70-es években fiatalnak lenni Magyarországon, és javarészt az 1960-ban született író saját élményein alapul. És úgy fest, Háy Jánosnak voltak ám élményei dögivel, még ha azok többé vagy kevésbé hasonlóak is azokhoz, amiket más, szintén akkor fiatalok (például a szüleim) mesélhetnének. A különbség annyi, hogy Háy mindezt le is írta, s milyen jól.

A bogyósgyümölcskertész jellemzően ribizlit, meg mondjuk még málnát és egrest termeszt, és két fia van, a kisebbikről szól ez a novellákba szedett regény. 25 fejezetben tárul elénk mesélőnk története, óvodáskorától a pesti kollégiumon meg csövezésen meg zenekarosdin át a fiatal férfi első külföldi útjáról, mely az úgynevezett szabad világba (konkrétan Bécsbe) vezet.

Minden fejezet adott téma köré épül, azon keresztül mutatja be igen hitelesen az adott kort meg minden. Hogy milyen volt először hallani mondjuk Rolling Stones-t, lemenni a Balatonra, meg építőtáborba, először berúgni, csókolózni, szeretkezni, különféle pofonokat kapni az élet különféle elemeitől, kijutni az országhatáron túlra. Milyen volt álmodozni, hogy majd ő is olyan nagy énekes-gitáros lesz, mint mondjuk Jimi Hendrix, lesz neki is Gibson gitárja, és majd New Yorkban fog lakni.

A rockzenének amúgy is végig fontos szerepe van a könyvben, felbukkan a Beatles, a Led Zeppelin, a Deep Purple, a Jézus Krisztus Szupersztár, Radics Béla (aki életét adta a rokendrollnak, hogy Isten nyugosztalja), meg a kor más ismert alakjai is, például Nagy László költő, meg Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke, meg ilyenek.

Mindeközben változik az elbeszélői stílus is, de nem nagyon, csak épp híven az adott rész korához. Kb. olyan az egész, mintha Salinger Zabhegyezőjét, meg egy picit Kerouactól az Útont totálisan magyar viszonyokra alkalmaznánk. Szóval laza, szókimondó. Meg a Kis utazás című filmhez is hasonlít a dolog.

Szerintem igen kiváló kordokumentum, de aztán lehet, hogy csak azért mondom ezt, mert végül is láttam valamennyit abból a korszakból, és még többet hallottam róla. Például faterom mesélte, hogy volt, hogy pincérkedett az Ifjúsági Parkban. Azt mondja, azok a nagy zenészek, Fenyőék meg ezek, mind milyen beképzeltek voltak, de a Radics, az nem. Lehet, hogy másnak kevés a leírás a 181 oldalon, hát az menjen és kérdezze meg azokat az ismerőseit meg rokonait, akik akkor éltek. Valószínű, hogy nagyon hasonlókat fognak mondani, mint amiket ebben a könyvben olvasni.

Különben meg a felnőtté válásról is szól ez a könyv, arról, milyen mocsok nehéz, ráadásul ez a bogyósgyümölcskertész fia nem volt egy rossz szándékú gyerek. OK, belekeveredett ebbe-abba, párszor összeütközésbe is került a rendszerrel, de hát azt elég nehéz volt kivédeni akkortájt, pláne Pesten, pláne egy fiatalnak, aki szabad szeretett volna lenni, meg rockot hallgatott és játszott volna, ha hagyják, nem komolyzenét.

Amúgy egyáltalán nem politizál, épp attól üt az egész, hogy amit leír, az úgy volt, és annyi meg egy bambi. De összességében csak elég univerzális témákat jár körbe, és úgy ír róluk (meg persze azokról az elcseszett és gyönyörű évekről is), hogy az őszinte is, meg színigaz, tragikus és komikus, és kb. akárkinek, aki itt él, mondhat valamit.

Avagy ahogy a belső flepnin áll: „Na most ilyenekről szól ez a könyv. És lehet rajta nevetni, még az ember könnye is kicsordul tőle. Vagy azért, mert sírni kell.”