Szálinger Balázs: A százegyedik év

Azt hiszem, a magyar kortárs költészet régóta várt egy ilyen kaliberű ifjú poétára, mint Szálinger Balázs. A keszthelyi születésű fiatalember ugyanis kitűnő eszközökkel igyekszik megújítani és egyben megőrizni a verstörténeti hagyományokat. Legújabb kötete három művet tartalmaz: egy vígeposzt, a „Zalai passió”-t, egy eposzt vagy emberiségdrámát, „A sík”-ot és egy verses regényt, „A százegyedik év”-et.

A szerző mindhárom művében bizonyítja kiforrott képességeit és költői léptékben mérhető nagyszerűségét. Mikor olvasni kezdtem az első írást, a „Zalai passió”-t, bevallom őszintén, nem ismerkedtem meg közelebbről a költő hátterével, így azt gondoltam, hogy már egy idősödő tollforgatóval van dolgom. Mikor azonban rájöttem, valójában mennyi idős Szálinger Balázs, tisztelet ébredt bennem. Ilyen fiatalon ugyanis rettentően kevesen rendelkeznek ennyire gazdag szókinccsel, kiforrott humorral és ilyenfajta nyelvi játékokra való hajlammal.

A legkorábban, 2000-ben kiadott mű, a „Zalai passió” annak ellenére, hogy mekkora sikert aratott az erdélyi olvasók körében, mindeddig nem jelent meg Magyarországon. Az eposz, vagy jobb szóval élve eposzparódia alapmotívuma meglehetősen egyszerű: Zala megye megcsonkítása. A költő saját bevallása szerint a mű előképe Petőfi Sándor, „A helység kalapácsa” című írása, amely vonásaiban tényleg hasonlít a „Zalai passió”-ra. Hogyan lehet egyetlen apró dologból nagy galibát keríteni és mindezt eposznyi terjedelemben megírni? Erre a kérdésre válaszol az ifjú költő mulattató műve, amely egy szemtelenül jó humorral és lendülettel megírt, a hexameteres formát végig pontosan betartó alkotás.

A vígeposzi elemek azonban a századik oldal környékén búcsút vesznek a műtől, a költő ugyanis borongósabb vizekre evez. Megkezdődik „A sík” című emberiségköltemény, amely szintén nem mellőzi a nagy elődök követését: romantikus költőink, Vörösmarty és Madách útját járja eposzában Szálinger.

A címben bevezetett sík egy térbeli alakzat: ez a helyszíne az Egyisten és a Másisten, tehát Isten és az Ördög játszmájának, amely szinte hiábavalónak tűnik az ember számára, akinek életszakaszai voltaképp csak apró felvonások a teremtés és a teljes megsemmisülés folyamatában. Annak ellenére, hogy mennyire komornak tűnik ez a költő által megteremtett hangulat, a művet élvezhetővé teszik az apró közjátékok és természeti képek leírásai.

Miután a költő már kellőképpen beleringatott minket létünk biztos tudatába, ismét arrébb evezünk, hogy belecsöppenjünk az általa csak lírai pamfletként megnevezett mű eseményeinek sodrásába.

A szatíra történéseinek középpontjában Hahóthy, egy fiatal és tehetséges ügyvéd, majd később városházi szóvivő áll, akinek felfelé ívelő karrierje pontosan olyan szánalmasan bukik el, ahogyan az a való életben is szokott. Szálinger Balázs tehát egy biztosnak tetsző költői pályán halad a babérkoszorú felé. A három írásban megmutatkozik szociális érzékenysége, különleges látásmódja, mellyel az embereket vizsgálja és szédületesen jó humora, amelytől még a műveket kevésbé értők is a hasukat fogják a kacagástól.