Főkép

A Háy János bő negyedszázados versterméséből merítő kötet az eddigi életmű jelentős szegmensének kaleidoszkópszerű áttekintése. Találunk benne dadaista költeményt, képverset, rímpastiche-t és -paródiát, prózaverset, sőt, a költemények köré nőtt - vagy inkább azokat beágyazó - tiszta prózát is.

A próza túltengése, de meg a mű jellege miatt, a Marlon és Marion egyfajta korszakhatárnak tekinthető.
Előtte egyértelműen kísérletező, egészében avantgárd és többnyire egységes tematikájú, tudatosan formált szerkezetű kötetekben jelentek meg Háy versei, utána viszont letisztultabb, úgymond versszerűbb költemények gyűjteményei következnek.

Az írásművekben, különösen a korai próbálkozásokban a késő modernizmus és a posztmodern számos jellegzetes jegye felfedezhető, melyek közül legfontosabbként talán az önmagára a szövegre való utalásoktól sem mentes szövegközpontúság, az én részleges vagy teljes (ön)feladása, a hétköznapi és a metafizikai szembeállítása, valamint a játék említhető.

Az első korszakban még feltűnően gyakran használt eszköz a más személyiségekbe való belelényegülés.
Az imperszonáció révén megsokszorozott lírai én emlékeztet minket arra a sokszor elfeledett tényre, hogy a költő, mint személy sosem azonos a költemények alanyával. Ez a fajta tudatos önreflexivitás gyakran jellemzője a nyolcvanas-kilencvenes évek nem szórakoztató irodalmának.

Gyakori motívum ugyanezekben a versekben az erőszak is, ami az éntől való eltávolodás nélkül kifejezetten félelmetesnek tetszhetne. A Marlon és Marion utáni korszakban a tiszta erőszak és a halál tematikáját fokozatosan a teremtés (szülés, művészi alkotás, mítoszteremtés) és elmúlás (halál, betegség, gyilkolás), valamint a test és a testiség dichotómiái váltják fel, de szinte minden versből kiérződik egyfajta lemondó, fájdalmas felhang, ami Háy prózájától sem idegen.

Egyfajta posztmodern újromantika bukkan fel viszont az olyan sorokban, mint az „[…] ahol / tavakba zuhannak a mezők” (Az arcot amelyet megszoktál), vagy a Brautigan némelyik költeményének kozmikus váltásait idéző „a szavak újra tárgyakká válnak / gyalog megyek hozzád / a sétáló uton” (A hó szorítása már enyhül).

A hagyományos, tiszta párrím-helyzetbe kerülő gondolatok Háynál többnyire parodisztikusak, vagy nem egyszer egészen az alpáriságig fokozott, nyers szókimondásukkal kifejezetten meghökkentő erejűek, mint az alábbi sorokban is: „s ha megdöglünk, senki sem lesz olyan merész, / hogy kimondja, üvöltse: kalap szart sem ért az egész” (Welcome in Africa).

Ám ettől még nem feltétlenül kellene Háyt kiemelkedő, de legalábbis kellően jelentős költőnek tekintenünk, még akkor sem, ha az olyan, megdöbbentő vagy döbbenetesen szép metaforákkal operáló sorok, mint a „Bankot robbant a szívben a vénség” (Lovak), vagy az „ahol napba buknak a buszok” önmagukban is gyönyörűséggel töltik el az olvasót.

A zenével rokon, úgy is mondhatnánk, enharmonikus jelentésmező-átcsúsztatásokkal azonban, mint az „Átok fed átkot, / kő borít követ. / Üres kézzel, / megzavart tolvaj, / lopva kotródom el.” (Törés), vagy az „Arca arc, / szája száj, / foga fog. / Elfogja előlem / a napot.” (Ma újra jött) nem sok más költőnél találkoztam még.

Egyfajta összefoglalóként álljon itt Háy néhány sora, melyekben összesűrítve találhatjuk a rá jellemző megoldások, témák és képek egész tömegét:
„Nem szorítás ez, ölelés, így szeretlek,
mondta apa, s anya oldalán a kövek megrepedtek,
nyílt ott valami világmély szakadék,
s mint egy elszabadult kőlabda
előgurultam én.” (Apa és anya)

A válogatás az alábbi kötetek alapján készült:
Gyalog megyek hozzád a sétáló uton (Móra, 1989)
Vigyázat humanisták (Holnap, 1990)
Welcome in Africa (Holnap, 1991)
Marlon és Marion (Pesti Szalon, 1993)
Holdak és napok (Kortárs, 1995)
Valami nehezék (Jelenkor, 1998)
Istenek (Palatinus, 1998)
Kotródom el (Palatinus, 2002)