FőképSerdar Özkan egy 1975-ben született török író, akinek első regényét eddig kb. 25 nyelvre fordították le, és 30 országban jelent meg. Nálunk is kapható már bő egy éve, ám úgy tűnik, egyelőre nem érte el azokat, akiket kellene, pedig ez olyan könyv, ami sokak figyelmére érdemes.

Már a cím miatt is eszébe juthat egyeseknek Antoine de Saint-Exupéry legfontosabb műve, amiből a borítón ez az idézet olvasható: „Felelős vagy a rózsádért”.
Ez a mondat, ez az utalás fontos szerepet játszik a regényben, és nyilvánvaló A kis herceg hatása is, ám szívesebben hasonlítanám A megtalált rózsát Paulo Coelho, illetve Richard Bach egyes műveihez.

Elsősorban is a Coelho-féle Az alkimistához, hiszen Özkan könyvében is van utazás a belső béke, az igazi én keresése kapcsán, egzotikus helyek és gondolatok, és beépített apróbb történetek, mesék.

A megtalált rózsa főszereplője Diana, egy fiatal és szép nő, aki San Francisco-ban él. Szíve régi vágya, hogy író legyen, ám környezete, mely rajong érte, és a vadászat római istennőjével egyező neve miatt szinte „isteníti”, valahogy egy teljesen másik, hétköznapibb, kiszámítható és biztos megélhetést nyújtó irányba húzza.

A lány napjai tépelődéssel telnek, annál is inkább, mivel imádott édesanyja váratlanul meghalt, és egy olyan feladatot hagyott rá utolsó kívánságként, amitől ódzkodik, amitől fél, ami túl nehéz: meg kell találnia ikertestvérét, Mary-t, akiről egész eddig nem is hallott, és akitől egy éves korában választották el…

Édesanyja Dianára hagyja Mary négy levelét, amiknek a segítségével kellene rálelnie, csakhogy azok olyan elvontan lettek megfogalmazva, hogy Diana kezdetben egy szavát sem érti.
Kivéve az utolsóét, melyből kiderül, hogy Mary megtudta az apjuktól, hogy anyjuk él (mindketten úgy tudták, a másik szülő meghalt), és már arra is rájött, hogy hol lakik.

Csakhogy Mary eléggé labilis idegrendszerű embernek tűnik, aki, ha rájön, hogy hiába minden, már nem találkozhat életében az anyjával, képesnek látszik akár meg is ölni magát…

Diana végül csak nekifog a nyomozásnak, melynek során különféle érdekes emberekkel ismerkedik meg, eljut Isztambulba, egy csodálatos rózsakertbe, ahol azt tanulja, hogyan is hallja meg a rózsák, a szabadság és szépség eme gyönyörű jelképeinek szavát.
Mindeközben apránként legyűri a depressziót, és elkezdi felfedezni, megismerni önmagát, s egyebek mellett megérti, mire célzott az édesanyja, mikor ezt mondta: „Az egyetlen dolog, amire szükséged van ahhoz, hogy különlegesnek érezd magad, te magad vagy.”

Özkan nem kiemelkedően, de azért szépen ír, bár a fordító és a szerkesztő egy picit bátrabban, illetve több figyelemmel is bánhatott volna a szöveggel (szóismétlések, elütések, ilyesmik).

Leírásokra, magyarázatokra nem igen pazarolja a sorokat, ami egyfelől néha azt eredményezi, hogy pillanatokra el-elveszti az olvasó a fonalat, másrészt megvan az a nagy előnye, hogy így mindenki úgy értelmezi az írást, ahogy szeretné.
Márpedig az efféle, lelki utazásra csábító, szimbólumokkal teli könyveknél pont az a lényeg, hogy megtaláljuk, nekünk mit mond.

Ráadásul az író, aki négy évet töltött az USA-ban, ahol egyetemre járt, megannyi különféle kultúrából, illetve szerzőtől merít, az említettek mellett William Blake, a szufi költő Yunus Emre, Szókratész, a görög és római mítoszok, a furfangos török bölcs, Naszreddin Hodzsa egy-egy gondolata, története is felbukkan.
Így rendkívül gazdag, sokszínű, Kelet és Nyugat különbségei helyett a közös pontokra koncentráló könyv született, ami alighanem mindenkinek mond valamit.

Azért én elsősorban azoknak ajánlanám, akik szeretik Coelho műveit, illetve akik keresik önmagukat, a saját útjukat, a szívük hangját, illetve életük párját.