FőképA Reneszánsz évét ünnepeljük, pedig legtöbben mit sem tudunk az antik eszmék humanizmusbeli feléledésének századairól.
Vajmi kevesen tudnának megemlíteni akár csak egyetlen nevet is a kor híres muzsikusai közül, legyen szó egyházi kórusművek komponistáiról vagy világi hangszeres kompozíciók megalkotóiról.
Bakfark Bálint neve azonban sokak számára ismerősen csengene, még ha nem is tudnák pontosan elhelyezni őt a zenetörténelemben.

E kiváló, s Európa-szerte híres lantosról írt regényt Gyárfás Endre, akinek alapos kutatások után megírt története egy rég elfeledett korszakba repít vissza minket. Vagyis dehogy elfeledett, hiszen a mohácsi vészről, Magyarország három részre szakadásáról, a reformáció és a katolikus hit híveinek szembenállásáról mindenki tanult az iskolában.
A személyes megéltség és rálátás, a szubjektív tudás - hiába a források gimnáziumi elemzése - mégis nagy részben hiányzik ismereteink közül.

Ezt pótolja valamelyest a Bakfarkról szóló rövid regény, mely formájában Báthori István fejedelemhez írt kérelmező levél.
Levelében Bakfark Bálint azért esedezik Erdély urának, hogy ne fossza meg őt, a Szapolyai Jánostól nemességet kapott muzsikust az, egy másik király, János Zsigmond által neki adományozott földbirtokától.

A kérelem azonban pusztán ürügy a komponistaként is híressé vált zenésznek - s persze az írónak -, hogy elmesélje élettörténetét.
Megbecsült muzsikusként Bakfark ugyanis számos udvarba eljutott. A brassói születésű lantos élt Budán, Vilnában (ma Vilniusnak mondanánk), Krakkóban, Lyonban, Rómában, Velencében is, ráadásul mindenütt a legbelső nemesi körökben forgolódhatott, s így vándorlásainak elbeszélése egyben a tizenhatodik századi Európa szokásinak színes, jóllehet vázlatos leírása is.

Ám e szótakarékosság egyben a regény egyik legfőbb erénye. A szerzőnek úgy sikerül tökéletesen felidézni a kor hangulatát, hogy nem esik a felesleges névpotyogtatás, valamint a túlzott archaizálás csapdájába.

A könyvben felbukkanó uralkodók arcképe hitelesnek tűnik, ahogy a szokások leírásai is. A nyelvezet pedig nagyjából-egészében mai, az író csupán elszórtan - ámde úgymond stratégiai helyeken - használ régies vagy latinos szavakat, kifejezéseket, az összhatás mégis lenyűgözően korhűnek mutatkozik.

Ami a témát illeti, a reneszánsz századaiban a művészi szabadság és önkifejezés első csírái hajtottak ki épp. A nyomtatásban megjelentetett művek, tabulatúrák a későbbi tradíciók előképei, amikor zeneszerző és zenész saját lábán is képes lesz megállni.
Ám addig még túl kell jutni a barokkon és a bécsi klasszicizmuson. A reneszánsz muzsikus pedig szabadságvágya, látszó önállósága ellenére kénytelen mások kegyelméből, mintegy szolgaként, szolgálóként előteremteni kenyerét.

Nem tudom, a könnyed lektűrök olvasói vajon mernek-e hozzáfogni egy efféle regényhez, a kötet karcsúsága és egy kevés egészséges sznobizmus azonban átlendíthet bárkit a holtponton, és ha már belemélyedt, nem hinném, hogy bárki le tudná tenni ezt a tanultan és tanítva szórakoztató regényt.