FőképÚgy tűnik, egyesek szerint súlyos hiányosság volt, hogy mindeddig csupán Anita Blake szerepelt azon a bizonyos képzeletbeli vámpírvadász(nő) listán, ezért csatarendbe állították Jasmine Parkst (röviden: Jaz).
Aki sokféle „erénnyel” rendelkezik, ám ezek közül csupán kettő az, ami jelen esetben számít: paraképességei vannak, és nem piszkítja össze a csini fehérneműjét, ha vámpírokkal hozza össze a sors. Sőt…

Egyébként Jaz a CIA bérgyilkosa, és jelenleg egy csaknem háromszáz éves vámpírral dolgozik együtt. Bár azt még nem tudja, miért. Csak azt, hogy Vasil Nicu Brancoveanu (röviden: Vayl), a vámpír direkt őt akarta.
És ha Vayl valamit akar, azt általában meg is kapja. Vagy így, vagy úgy.

De vajon mi lehet olyan fontos, hogy a CIA első és második számú, vagyis a szervezet két legjobb bérgyilkosa dolgozzon rajta?

Pláne, hogy az egyik mindössze huszonöt éves, százhatvanhárom centijéhez maximum ötvenöt kiló, és bár feketeöves harcművész, és „kiszagolja”, ha egy vámpír van a közelében, azért még halandó.
Igaz ugyan, hogy a másiknak fejlett a hipnotizáló ereje, pokoli kardforgató (persze más fegyverekhez és a közelharchoz is nagyon ért), művészi szintre fejlesztette az eltűnés képességét, és ráadásul haláltalan is, ám ez még kevés a sikerhez.

Mert hát kell egy csapat. Még akkor is, ha két ekkora ász dolgozik együtt. Hiszen különleges képességek ide vagy oda, ketten nem lehetnek egyszerre három helyen, és nem csinálhatnak négyféle dolgot.
Arról nem beszélve, hogy ők sem érthetnek mindenhez. Ha így lenne, elég lenne csak felhívni a MacGyver nevű pasit, hátradőlni, és nézni, mint a moziban. Csakhogy ez egy másik történet.

Amiben akadnak a vámpírok és egyéb természetfeletti lények mellett olyan prózai dolgok is, mint például egy vallási szekta és a terrorizmus.
Ja, meg az előbb csak nyomokban említett csapat, ami ugyebár kell. Szóval így jön a képbe a kedves, jóképű magánnyomozó, a technikai kütyükért felelős, paranoid csodabogár és a különleges képességekkel rendelkező médium.

Persze az ellenfél sem dolgozik egyedül, tehát nem csoda, hogy a „jó” fiúk és lányok csapatával szemben felsorakoznak a „rossz” fiúk és lányok, hogy mindenféle természetes és természetfeletti kalandok során próbálják legyőzni egymást. Csakhogy itt nem első vérig, hanem halálig megy a meccs. Bírók nélkül. Szabályok nélkül.

Nem tudom nem figyelembe venni, hogy Jennifer Rardin (született: 1965. április 28.) regénye olyan, mint egy alaposan megválogatatott anyagokból készült, jól sikerült patchwork: szép is, színes is, mozgalmas is, de valahogy „újrafelhasznált” érzést kelt az olvasóban, ahogy visszaköszönnek egyes ismerős elemek.
Nem mennék bele ennek részletezésébe, hiszen már az is izgalmas rejtvény, hogy ezeket megtalálja az ember.

Mindezek ellenére egészen jó a regény. Nem mondom, van még mit csiszolni a dolgokon, de a mostanában kiadásra kerülő, meglehetősen vegyes színvonalú művek között egészen szépen szerepel Jaz Parks első, bemutatkozó kalandja.
Bár – ha jobban belegondolok – az is lehet, hogy kissé elfogulttá tett az olvasás közben olykor rám törő nevetés. Talán a sorozat következő része után okosabb leszek. És jobban meg tudom ítélni, hogy Jasmine vetélytársa lehet-e Anitának?