Závada Pál: Idegen testünk

Jóllehet Závada Pál szépíróként már a kezdetektől, vagyis a Jadviga párnájának megjelenésétől fogva a kritikusoké mellett a közönség széleskörű szimpátiáját is elnyerte, regényei nem tartoznak a könnyű olvasmányok közé. Elbeszélői technikáját ugyanis a narratív nézőpontok sűrű és kiszámíthatatlan váltogatása jellemzi. Ráadásul gyakran egyetlen mondaton belül néha többször is él ezzel az eszközzel.

Regényei ennek ellenére olvashatóak, sőt, olvasmányosak, ez pedig kizárólag az írói matéria feletti tökéletes uralommal magyarázható. Ezt fejeli meg a vélhetően a szociológusi tapasztalatoknak betudható, abszolút hiteles és hihető beszédmodorok alkalmazása, ami különös - helyi, társadalmi osztályokkal, rétegekkel, szakmákkal azonosítható - ízzel fűszerezi az amúgy sem érdektelen történeteket.

Rendkívül hatásosnak bizonyul ez a technika legújabb, mindeddig legkomolyabb regényében, az Idegen testünkben, mely Magyarország történelmi - szó szerint és átvitt értelemben egyaránt igaz - feldaraboltságát, területi és ideológiai megosztottságát dolgozza fel.

A mű egy szűk baráti kör életképeiből építkezik. A cselekményszálak mintegy koncentrikus körökben bővülnek, terebélyesednek ki egyetlen estéből az Erdély második világháború alatti visszacsatolásától annak újbóli elcsatolásáig tartó perióduson át az előzményeket és a végső következményeket bemutató kisebb, de nem jelentéktelen eseményrojtokig.

A vegyes, sváb, magyar, zsidó, kikeresztelkedett félzsidó tagokból álló társaság tökéletes terep az ideológiák vezérelte idegengyűlölet és az intimebb, személyes kapcsolatok közötti feloldhatatlan feszültség pólusainak szembeállításához. Hiszen ugyanaz a Flamm Johannka, aki német leszármazottként fajmagyarkodó eszméit hirdeti, és sok elvtársával együtt a nemzet romlását a Mózes-hitűek általános bírvágyából eredezteti, teljes szívéből szereti a felmenői között zsidó ősökkel is bíró Weiner Jankát.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy mindketten idegen testnek számítanak az úgynevezett valódi magyarság szemszögéből, és ahogy a háború előtt és alatt a zsidókat üldözték, úgy üldözik aztán majd a németeket a háború után. Közben pedig teljesen egymásra utalt barátként kölcsönösen igyekeznek segíteni a másikon, kiutat találni a másiknak egy-egy szorult helyzetből.

Závada döbbenetes erővel mutatja be a társadalmi és a félig ösztönlényként viselkedő, szerető én közötti abszurd ellentétet, a neveltetésünkből fakadó, elkerülhetetlen meghasonlottságot. Még inkább sokkolóvá teszi mindezt, hogy a regény, talán a számtalan szereplővel való folytonos azonosulás miatt, nem elítélően, hanem megérthetően tárja elénk a személyes indítékokat, döntéseket.

Közben pedig mindvégig érezzük, hogy e cselekedetek és attitűdök nem kimagyarázhatóak, sokkal inkább egyszerűen betegesek: betegesen önáltatóak és önmagukat kioltón tudathasadásosak.

Nem könnyed nyári olvasmány tehát az Idegen testünk, mégis érdemes rászánni az időnket, hogy szembesüljünk az önmagunkkal szembeni hazugságainkkal, belénk nevelt romlottságunkkal és a jövőnket mételyező ideológiai fertőzöttségünkkel. Mert meg kell próbálnunk tisztán látni, még ha a felszínen maga a regény is tagadja a tökéletes tisztánlátás lehetőségét.