Főkép
Nevem Bruno Salvador. Barátaim Salvónak hívnak, ellenségeim szintúgy. Akárki akármit mondjon, tény, hogy az Egyesült Királyság és Észak-Írország feddhetetlen polgára vagyok, foglalkozásomra nézve elsőrangú tolmács és fordító mind a szuahéli nyelv, mind pedig a keleti Kongó-vidék kevésbé közismert, ám annál szélesebb körben használt nyelveinek tekintetében. E terület valaha francia gyarmat volt, innen származik hivatásom másik erős bástyája, a francia nyelvtudás. Személyesen ismer London minden törvényszéke, mind a polgári, mind pedig a büntetőjog területén, hasonlóképpen járatos vagyok a harmadik világgal foglalkozó konferenciákon, nézzék csak meg az áradozó referenciákat, amelyeket hazánk gazdaságának legkülönb cégei állítanak ki rólam. Különleges tudásterületemnek köszönhetően gyakorta szólítanak fel hazafias kötelességem teljesítésére – szigorúan diszkrét alapon – a kormányzat egy olyan intézménye részéről is, amelynek létezését tagadni szokás. Sosem keveredtem semmi bajba, mindig pontosan fizettem adóimat, bankszámlám kifejezetten az ápolt kategóriába sorolható. Ezeket az acélos tényeket nem rendítheti meg semminemű bürokratikus ügyeskedés. Kitehetik a lelküket, mindhiába.
Hat évet töltöttem becsületes munkával az üzleti élet terein, amennyiben szolgálataimat – akár pengeélen táncoló telefonkonferenciák, akár pedig semleges európai városokban tartott diszkrét találkozók keretében – az olaj, arany, gyémánt, ásványok és egyéb szükséges és kellemes dolgok árainak finomhangolása körüli tevékenységhez bocsátottam rendelkezésre. Nem is szólván azon manőverekről, amelyek dollármilliók elterelését szolgálták a részvényesek kandi szemei elől sötét megvesztegetési alapok felé, a világ olyan obskúrus zugaiba, mint Panama, Budapest vagy Szingapúr. S ha valaki arra volna kíváncsi, nem szólongatott-e síri hangon a lelkiismeret, miközben ilyetén üzelmekhez nyújtottam segédkezet, csak kérdezze meg nyugodtan. A válasz nyomatékos „Nem!” lesz. Az önök legalázatosabb tolmácsa igen szigorú erkölcsi elvek alapján működik. Nem azért fizetik, hogy aggályait pátyolgassa. Ha egyszer felesküszik a munkaadónak, az olyan, mint amikor a katona esküszik fel a zászlóra. Az elesettek támogatásának pedig eleget teszek azzal, hogy felvállalom a londoni kórházak, börtönök és bevándorlási hivatal kínálta munkát is, pedig amit ezért kap az ember, az bakfitty.
Rendszeres szavazóként ezen a címen tartanak nyilván: Norfolk Mansions 17, Prince of Wales Drive, Battersea, Dél-London; igazán csinos kis ingatlan, aminek kisebbségi tulajdonosa vagyok törvényes hitvesem, Penelope mellett (eszükbe ne jusson Pennynek hívni!). Penelope az angol felsőoktatás legelőkelőbb berkeiből származó újságíró, nálam négy esztendővel idősebb, és jelenleg, harminckét évesen, éppen feljövőben van, mint egy nagy példányszámú és még nagyobb jövőjű brit majdnem-bulvár-magazin csillaga. Apja egy igen-igen jól menő ügyvédi iroda vezetője a Cityben, édesanyja pedig komoly erő a Konzervatív Párt helyi szervénél. Öt éve keltünk egybe; a frigy alapja a módfelett erős, kölcsönös testi vonzódás volt, amit csak erősített a közös megegyezés, miszerint ő teherbe esik, amint csak teheti, már csak azért is, mert nekem a fontosabb céljaim közé tartozik, hogy szabályos családot alapítsak, a jó öreg brit hagyományok szerint. Mindmáig azonban nem jött még el a kellő pillanat, részint (de csak részint) nejem üstökösként felívelő karrierje miatt.
Frigyünk nem volt teljes mértékig rendesnek és hagyományosnak tekintető. Penelope színfehér surrey-i családból származik, amelynek társadalmi és hivatásbeli respektusa egyaránt rendkívül magas, amíg Bruno Salvador, mindközönségesen Salvo pusztán egy törvénytelen fiú; apja elvetemedett ír-katolikus misszionárius, az anyja pedig egyszerű kongói nő, akinek neve mindörökre elveszett a háború és történelem kíméletlen forgatagában. Születésemre egészen pontosan egy karmelita kolostor falai közt került sor Kisangani városában, illetve akkor még Stanleyville-nek hívták; az aktusnál apácák segédkeztek, mégpedig abból a fajtából, amelyik arra esküszik fel, hogy mindörökre tartja a száját – ez az én szerény személyemen kívül mindenki szemében mulatságosnak, abszurdnak vagy egyszerűen fikciónak tűnik. Az én számomra viszont biológiai erejű valóság. Higgyék el, maguk is így látnák a dolgot, ha maguk ültek volna tízévesen a szentéletű apjuk halálos ágyánál a keleti Kongó-vidéken elterülő Dél-Kivu dús-zöld fennsíkján, s hallgatták volna, ahogy kisírja a lelkét félig normand-francia, félig pedig ulsteri angol nyelven, miközben az egyenlítői eső elefánti morajjal pörölyözi a zöld bádogtetőt, s az apa láztól kiszikkadt arcán egyre csak peregnek a könnyek, oly sebesen, hogy az ember kénytelen arra gondolni, a természet maga rontott be a házba, mert ebből a mulatságból ő sem akar kimaradni. Kérdezzék meg bármelyik nyugatit, merre van Kivu. Csak a fejét rázza majd, és mosolyog, mert nem tud mit mondani. Kérdezzenek viszont egy afrikait, azt fogja felelni, az a Paradicsom. Méghozzá azért, mert így igaz. Ez a közép-afrikai vidék, ködös tavaival, vulkáni hegyeivel, smaragdszín legelőivel, dús gyümölcsöseivel és mi mindennel még…
Apám, életének hetvenedik és utolsó évében legfőképpen amiatt aggodalmaskodott, hogy nem hajtott-e több lelket rabszolgasorba, mint amennyit felszabadítania sikerült. Vallomása szerint az afrikai katolikus misszionáriusok két malomkő közt őrlődtek, hiszen egyfelől kötelességeik voltak Róma iránt, másfelől viszont azért csak voltak kötelességeik az élet iránt is. Én pedig az élet iránti kötelességteljesítés eredménye voltam, bármely keserű ellenérzést vált is ez ki atyám lelki fivéreinek körében. Temetési szertartása szuahéli nyelven zajlott – erre külön megkért –, s amikor rám esett a feladat, hogy sírjánál a 23. zsoltárt felolvassam, ezt azon a shi nyelven tettem meg (saját fordításomban), amelyet erőteljessége és rugalmassága miatt kedvelt mindenek fölött.
Kifogásolható etnikai összetételű, ráadásul törvénytelen származású vőjelölteknek ritkán sikerül a zökkenőmentes betagozódás Surrey előkelő társadalmába. Penelope családja semmiképp sem képezett kivételt eme régimódi aranyszabály alól. A magam részéről egész kamaszkoromon át azzal szoktam volt biztatni magam, hogy egy kis jóindulattal inkább nézek ki alaposan lebarnult írnek, semmint sápatag afrónak, s asszimilációm reményeihez az is nagyban hozzájárul, hogy a hajam sem az a gyapjas fajta. Nem mintha ez valaha is megtéveszthetné Penelope édesanyját vagy bármelyik golfklubos barátnőjét. Azt hiszem, rémálmaiban sem bír iszonyúbbat elképzelni, mint hogy Penelope az ő szeme láttára egy színfekete gyermeknek ad életet. Talán ezért sem szánta még rá magát Penelope, hogy kenyértörésre vigye a dolgot. Ámbár, legalábbis gyanúszinten fenntartom a gondolatot, hogy nem kis részben azért jött hozzám, mert ezzel megbotránkoztathatta édesanyját és kiszoríthatta húgocskáját az érdeklődés homlokteréből.

***

Talán nem ítéltetik helytelennek, ha ejtek egy-két szót boldogult édesatyám küzdelmes életéről. Az árnyékvilágba való belépése, amint azt elmesélte, semmivel nem folyt simábban és kíméletesebben, mint az enyém. 1917-ben született; apja az Ulsteri Királyi Gyalogezred tizedese volt, anyja pedig tizennégy éves normand parasztlány, aki véletlenül keresztezte a tizedes útját. Gyerekkorát atyám két kunyhó között ingázva töltötte, egyik a Sperrin-hegységben, a másik Észak-Franciaországban állt, mígnem vele született kétnyelvűségének és keserves szorgalmának köszönhetően meg nem kaparintott egy alsószemináriumi helyet Donegal megye vadonában, s lépteit így ifjúi meggondolatlansággal Isten ösvényére irányította.
Hitét csiszolgatandó Franciaországba küldték, ahol zokszó nélkül viselte el a katolikus teológia szikkasztó éveit, ám csak addig, amíg ki nem tört a második világháború, mert akkor elkötötte az első útjába kerülő biciklit – amely felől igaz ír humorral biztosított, hogy egy istentelen protestánsé volt –, és fáradságot nem kímélve átkerekezett a Pireneusokon Lisszabonba. Itt potyautasként behajózott Leopoldville felé, valahogy sikerült elkerülnie a kóbor fehér misszionáriusokat kevéssé preferáló gyarmati kormányzat nemkívánatos figyelmét, s végezetül egy isten háta mögötti szerzetesközösséghez csatlakozott, amelynek tagjai arra esküdtek fel, hogy elviszik az Igaz Hit fényét Kelet-Kongó kétszázegynéhány vad törzséhez – a legkevesebb, amit mondhatunk, hogy fölöttébb nagyratörő elszánás volt. Akik szeretik olykor szememre vetni impulzivitásomat, nem kell messze keresniük forrását. Gondoljanak csak boldogult édesatyámra az eretnek biciklin.
A megtérített bennszülöttek, akiknek nyelvjárásait született nyelvzseni lévén könnyedén tette magáévá, nagy segítségére voltak további tervei megvalósításában. Vályogtéglát égetett, amelyhez saját két lábával tiporta, dagasztotta a vörös agyagot, vízvezető árkokat ásott a hegyoldalba, s latrinát létesített a banánültetvények mellett. Aztán az épületek következtek. Templom legelőbb, utána iskola, kettős harangtoronnyal, majd a Boldogasszony-klinika, később halastavak, gyümölcs- és zöldségültetvények az ellátás végett – kiélte hát igaz istenadta hivatását, vagyis a paraszti gazdálkodást ezen a természettől oly bőségesen megáldott csodaföldön, amely dúsan tervi a kasszavát, papaját, kukoricát, szóját, kinint, hogy ne is szóljunk a csodálatos kivui szamócáról, amelynél egyszerűen nem létezik jobb a világon. Mindezek után felépült a missziósház is, mögötte pedig egy alacsony téglabarakk, magasan nyíló, kicsiny ablakokkal: a misszió szolgáinak szállása. Isten nevében száz és száz kilométereket gyalogolt eldugott falucskákba és bányásztelepekre, lecsapott minden új nyelvre, ami az útjába került, hogy amúgy is jelentős tárházát tovább gazdagítsa, amíg végül egy nap arra ért haza, hogy hittérítő testvérei eltűntek, a teheneknek, kecskéknek, csirkéknek szintúgy lába kelt, az iskolát és a missziósházat lerombolták, a kórházat kifosztották, a nővéreket megerőszakolták és lemészárolták, s még körül sem nézhetett, már maga is foglyául esett a rettenetes Szimba-csapatok gyülevész maradékának. E félrevezetett forradalmárból tömeggyilkossá züllött társaságnak egyetlen célja az volt – egészen addig, amíg néhány évvel a mondott események előtt hivatalosan meg nem semmisítették őket –, hogy végpusztulást hozzanak a gyarmatosítás minden képviselőjére. Gyarmatosítónak pedig az minősült, akit akár ők maguk, akár harcos őseik szellemei annak neveztek.
Fehér papokat általában véve nem szoktak volt bántani, félvén, hogy ez megtörné a dawát, amely megvédi őket a puskagolyótól, boldogult édesatyám esetében viszont készek voltak félretenni aggályaikat, mégpedig azzal a meggondolással, hogy aki ugyanolyan jól beszéli a nyelvüket, mint ők maguk, az csakis fehér embernek álcázott fekete démon lehet. Igen tanulságos anekdotákat lehetett aztán hallani atyám fogságban tanúsított állhatatosságáról. Nagy kitartással korbácsolták, hogy az ördög vallja meg bőre igaz színét, kínozták, és rákényszerítették, hogy végignézze társai kínzását, s ő mindeközben végig az Igét hirdette és kínzói lelkéért fohászkodott. Amikor csak tehette, részesítette rabtársait az oltáriszentség vigaszában. Ám még az Anyaszentegyház végtelen bölcsessége sem határozhatta meg előre, milyen hatása lesz az egymásra halmozódó megpróbáltatásoknak. Hisz úgy tanultuk mind, hogy a test sanyargatása viszi diadalra a lelket. Csakhogy nem így történt boldogult édesatyám esetében. Alig pár hónap telt el szabadulása után, már fényes bizonyítékát adta a fentebb vázolt elmélet helytelenségének, s ebben még csak nem is szorítkozott kizárólagosan boldogult édesanyám közreműködésére.
Édes fiam, ha fogantatásodban isteni szándék mutatkozik, rebegte halálos ágyán, visszatérvén bájos ír tájnyelvéhez, nehogy paptestvérei kihallgathassák a falon át, akkor az abban a bűzös börtönben és a kínzócölöpben nyilvánult meg. Mert egyetlen kín volt ott, amit sehogy sem bírtam elviselni: a gondolat, hogy meghalhatok anélkül, hogy megismerném a vigaszt, melyet egy nő teste kínál.

***

Édesanyámnak világra hozásomért könyörtelen és rettenetesen igazságtalan bűnhődésben lett része. Atyám sürgető tanácsára visszatért szülőfalujába, hogy az övéi között kerüljön sor a szülésre. Csakhogy súlyos idők jártak akkoriban Kongóra, illetve, ahogy Mobutu tábornok jobb szerette nevezni, Zairére. A hitelesség nevében kiutasították az idegen papokat, akik a szent keresztségben nyugati neveket aggattak a porontyokra, megtiltották, hogy az iskolákban Jézus életét tanítsák, a karácsonyt pedig egyszerű munkanapnak nyilvánították. Nem meglepő hát, ha anyám szülőfalujának vénei meghőköltek a kilátástól, hogy egy fehér hittérítő zabigyerekét nevelgessék, akinek puszta jelenléte azonnali megtorlást hozhat a fejükre. Visszaküldték a problémát a feladónak.
A missziós atyák azonban semmivel sem voltak készségesebbek, mint a vének tanácsa, s anyámat egy messzi apácakolostorba küldték, ahová csak órákkal a szülés megindulása előtt érkezett meg. Három hónapon át volt képes elviselni a karmeliták szigorú szeretetét, amíg végül úgy okoskodott, hogy azok jobban tudnának gondoskodni jövőmről, mint ő maga. Ezt eldöntve éjnek évadján kimászott a fürdőház tetején, és engem a karmelita irgalomra hagyva visszaosont a családjához, majd alig néhány hétre rá velük együtt áldozatául esett egy eltévelyedett törzs mérhetetlenül alapos irtó hadjáratának, amely az írmagjukat is eltüntette a föld színéről, nagyapástul, nagybácsistul, unokatestvérestül, el egészen legtávolibb harmad-nagynénéimig és unoka-unokahúgaimig.
Falusi főnök lánya volt, fiam, suttogta atyám könnyek közt, amikor próbáltam belőle részleteket kicsikarni, hogy legalább valami ködképét anyámnak dédelgethessem életem során. A főnök a saját fedele alatt adott nekünk szállást. A lánya főzött ránk, és ő hordta nekünk a mosdóvizet. A nagylelkűsége, az ragadta meg a szívemet. Akkor már nem szokott volt szószékre lépni, rég elment a kedve a verbális tűzijátéktól. Az emlék mégiscsak felszította benne a hamu alatt izzó ír ékesszólást. Magas volt, amilyen te leszel egykor, fiam! És csodaszép, mint a Teremtés maga! Az Isten irgalmára kérdem: hogyan mondhatják, hogy bűnben fogantál? Szerelemben fogantál, fiam! Bűn csak egy van, a gyűlölet!
A megtorlás, melyet atyámra mért az Anyaszentegyház, szigorú volt, ha nem is annyira, mint anyámé. Egy évre száműzték egy Madrid melletti jezsuita vezeklő intézménybe, két évet pedig munkáslelkészként dolgozott le Marseille egyik nyomornegyedében, csak azután térhetett vissza hőn (és balgán) imádott Kongójába. És fel nem foghatom, hogyan, sőt azt hiszem, erről még a Jóistennek magának sincs fogalma, de valamilyen úton-módon sikerült e hányattatások között meggyőznie a rólam gondoskodó katolikus árvaházat, hogy engedjék át neki a gyámságot fölöttem. A Salvo nevű kategórián kívüli fattyú ezután vele zarándokolt tovább rögös útjain, válogatottan idős és csúf szolgálók gondjaira bízva, először egy elhalt nagybácsi sarjának álcázva, aztán pedig tanítvány és ministráns képében egészen addig a végzetes éjszakáig tizedik születésnapomon, midőn atyám, tudatára ébredve mind saját halandó voltának, mind pedig nyiladozó értelmemnek, ki nem öntötte előttem a fentebb leírt módon nagyon is emberi szívét. Ezt akkor és azóta is a lehető legnagyobb megtiszteltetésnek tekintem, amit csak apa tanúsíthat esetleges fiúgyermeke iránt.

***

A Kiadó engedélyével.