Wilpert Imre: Dübörög a basszus

Mai ésszel már nehézen érthető a rendszerváltás előtti korszak lemezkiadási gyakorlata. Amikor nem a vásárló döntötte el, mit akar megvenni a boltokban és mit nem, hanem egyetlen cég, a Hungaroton választott helyette. Így aki megfelelt, az bakelitre került, aki pedig ilyen-olyan okok miatt nem, az mintha nem is létezett volna. A nyolcvanas évek vége felé persze már ez sem volt egészen igaz (lásd Beatrice, Mobil), de még akkor is meghatározó volt a Hungaroton két vezetőjének (Boros Jenő és Erdős Péter) ízlése, véleménye.

Legjobb tudomásom szerint eddig nem jelenet meg „belsős” visszaemlékezés ezekről az évekről, a kulisszák mögötti történésekről. Éppen ezért tartom fontos, mi több, hiánypótló műnek a 2008-as Könyvhéten a Duna Könyvkiadó gondozásában megjelent Wilpert Imre kötetet.

Mielőtt továbbmennék, röviden kitérek a kiadvány gyengéire is. A legfontosabb a szerkesztő hiánya, aki jó ízléssel, határozott kézzel irányíthatta volna a szerzőt, bizonyos fejezeteket részletesebben, másokat rövidebben újraírat, az ismétlődéseket kíméletlenül kidobja, egyes állításoknak utánajár (és akkor nem lenne a bulvársajtó témája az István, a király kapcsán felmerült per), és összességében kicsit átfésüli a szöveget.

Ez elmaradt, így a Dübörög a basszus, nem a következő évek hivatkozási alapja lett, hanem csak egy szubjektív visszaemlékezés, ami vitathatatlan erényei ellenére időnként ellenkezésre, másként gondolkodásra késztet. Például a „Tönkrement Rock” megállapításaival csak részben értek egyet, mivel úgy gondolom, manapság már a metal, és nem a rock tölti be az ifjúság életében az új zene szerepét (vagy a house és testvérei – ízléstől függően).

„Amikor azonban a kilencvenes évek második felétől már nyilvánvaló, hogy nincs lényeges innováció a zenei kifejezésben, nincsenek új gondolatok, szinte nincs igazán jelentős, tartós sikerű új sztár,…”
Ezt egészen egyszerűen másként látom.

De a könyv igazából nem erről szól, hanem a hetvenes évek végéről, a nyolcvanas-kilencvenes évek honi zenekiadásáról, a Neoton felfuttatásáról, a lakodalmas muzsikáról és számos, akkori jellegzetességről. És ezek a fejezetek a legjobbak a kötetben.

A hozzám hasonlóan korosabbak számára így utólag értelmet nyár pár furcsaság (már világos, miért jelent meg annak idején rendszeresen a Pick-UP kiadvány), és nem utolsó sorban jó felidézni azoknak az éveknek a fiatalos lendületét (ami persze minden ifjúságra jellemző a mai napig), amikor megpróbáltuk egyszerre megismerni a kortárs zenéket, legyen az pop, rock vagy újhullám.

Wilpert Imre azt írja, hogy tervezi a folytatást, amelyben a most kimaradt előadókkal kapcsolatos emlékeit írja meg. Ez ígéretesen hangzik, csak egy szerkesztőt is vonjon be a munkába.