FőképHa valaki gondolkodott is volna valaha a súlyos függőséget okozó, szó szerint kábító szerek fogyasztásáról, A narkós után nem hinném, hogy ugyanolyan szemmel tudna nézni saját álmodozásaira.
Sajnos, mint ahogy minden társadalomban, itthon is kialakult egy, a drogfogyasztással együtt járó betyárromantika, mely a törvényen kívüliség varázsát és az ezzel járó izgalmat jelentősen felnagyítja az ennek a „műélvezetnek” hódolók és a frissen megtértek számára.

William S. Burroughst olvasni viszont felér egy komplett „tereléssel”, és hatása sokkal erősebb, mint Philip K. Dick legsötétebb kötetéé bármikor is lehetne.
Dick világában a drog mindig ad valamit cserébe, gyakran valódi misztikus élményt is, míg Burroughsnál legfeljebb a túlélés záloga az aznapi, az esti, a reggeli, a délutáni anyag.

Ez persze nem csak az írói világnézetükből, habitusaik különbségéből fakad. Dick pszichedelikumokkal, LSD-vel, szintetikus „okosságokkal” játszott, Burroughs viszont három komoly függőséget okozó szerrel küzdött, sokszor egyszerre.
Elsősorban heroinfüggő volt, és az eredeti kézirat címe, a „Junk” a heroin utcán használatos neve. E mellé meg időnként kokain, máskor morfium, megint máskor benzedrin, illetve más barbiturátok társultak.
Nagyjából minden, valaha érzéstelenítőként használt anyag rajta volt Burroughs menüjén, ami tompítóként, lassítóként bevált a gyógyászatban.

Igen emlékezetes a könyv narrátorának távolságtartó, ám érzékletes leírása a kábítószeresek belövéstől belövésig tartó mindennapjairól. Ahogy Burroughs írja, a narkós naponta háromszor éleszti újjá magát, naponta háromszor szúrja a karjába életét.
Ha ez nincs, akkor időn kívülre kerül, az élet és halál közti zombiálomba zuhan, melyből csak az idő vagy a következő adag támaszthatja fel.

A regény születése is egy hasonló folyamat végeredménye. Az egyes fejezetek alapjául az író Allen Ginsberggel váltott levelei szolgáltak, akivel akkor már régóta leveleztek. Ahogy a fejezet-lövetek hatni kezdtek, Ginsberg egyre inkább a hatása alá került, és ezért szárnyai alá vette a készülő könyvet.
Magára vállalta a szerkesztői feladatokat, és ő kardoskodta ki végül, hogy Burroughst vegyék komolyan a kiadók.

Különleges ügynöki taktikái révén egy elmegyógyintézetben talált a készülő kéziratnak kiadót. 1949-ben a New Jersey-i Hoboken egyik intézetében találkozott össze a későbbi „Üvöltés”-t is ihlető Carl Solomonnal.
Solomon volt az, aki meggyőzte nagybátyját, az Ace Booksot vezető A. A. Wynt, hogy az Ace Double-ok hagyományához hűen adja ki A narkóst Burroughs egy másik kötetével, A homokossal együtt.

Ahogy Ginsberg mondja, a két könyv „69 módra”, azaz egy kötésben, két oldalról olvashatóan jelent meg. Mindez azonban cseppet sem von le a mű értékéből, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy A meztelen ebéd sikere után számos új kiadást élt meg önállóan is.

Amíg az emberiség létezik, addig mindig is lesznek olyanok, aki új élmények, ősi megvilágosodások reményében, a fájdalom tompításáért, szomorúságunk vagy örömünk megélésére, elfelejtésére tudatmódosító szereket fognak használni.
Vallásosságunk és világnézetünk alakításának, emberré válásunk, társadalmi létünk alapjai ezek az anyagok.

Hogy a túlkapásokat mérsékelni tudjuk, és egyedi élményeinket másokkal is megosszuk, a Timothy Leary-féle, már-már naivitásba hajló optimista beszámolókon kívül nagy szükségünk a van Burroughséhoz hasonló tanmesékre, intő példázatokra.

Burroughs elbeszélése az életnek olyan oldalát mutatja be a regényében szereplők antropológiai pontosságú ábrázolásán keresztül, melyet, szerencsére, sokunk sosem fog megtapasztalni.
De tudnunk kell erről a világról is, hogy felelősen tudjunk gondolkodni a drogokról és a társadalomra gyakorolt hatásukról.