Főkép„Hibáztál! Még egyszer, újra! Nem kaphatsz pudingot, ha nem eszed meg a húsod! Hogy kaphatnál a pudingból, ha nem eszed meg a húsod?! Te! Igen, te! Ácsi, fiacskám!” – kiabálja Alex McAvoy A Fal tanáraként, egy félelemmel telített és vérfagyasztóan ismerős tanárfigurát jelenítve meg a Pink Floyd 1982-es rockumentumfilmjében. Hasonló, sőt, még ennél is lélekölőbb személyiségrajzokat skiccel fel az ifjú Isamu Fukui egy olyan disztopikus világban, ahol a Város felett a Tantestület uralkodik.

Egy ültő helyemben olvastam végig a New York-i Stuyvesant középiskola jelenleg tizenhét éves tanulójának könyvét. A rendkívül fiatal írótehetség hosszú és gyümölcsöző karriernek nézhet elébe, ha nem fogy ki a mondanivalóból. Lázadó volta és hihetetlen munkabírása, ha találkozik, falakat rengethet meg. Első regényében az államilag szervezett oktatás ellen veszi fel a kardnál is veszélyesebb pennát.

Főhősünk, Tack, egy fenyegető Város elnyomó rendszerében él, ahol a tanárok és a tanfelügyelők irányítják a közösséget. A totalitárius rendszer a legszigorúbban vett poroszos oktatás szerint neveli tanulóit abban a reményben, hogy engedelmes állampolgárokká váljanak. A többi tanuló személyiségére, és ami fontosabb, az államgépezetre nézve bomlasztó szellemű, „reakciós”, „másként gondolkodó” diákokat szélnek eresztik, és a városban számkivetettekké válnak, ahol rövid úton belerokkannak az elhagyatottságba. Tack a megaláztatásokkal terhes Gólyaavató Hét során egy felsőbb évesekből álló, szekírozó gárdával rúgja össze a port, majd menekülésre kényszerül, és a Város egy elhagyatott kerületében talál menedéket, aminek a Tantestület- és felügyelőség rossz hírét keltette. Itt találkozik a bölcsnek tűnő, de titokzatos múltú Umasival, aki filozofálással és tehetséggondozással tölti idejét. Tackot is felkarolja, és beavatja a Város számára kellemetlen titokba.

Az elkallódott diákok csapatba szerveződtek. Ők a Truancy, az Iskolakerülők. Vezetőjük, Zyid vérszomjas, és az erőszaktól nem hogy nem riad vissza, hanem jó machiavellista/terrorista módjára alárendeli a célnak eszközeit, és ha etikai kódexe volt is, a bosszú megfogadásakor sutba hajította. A zsigerből gyűlölt Tantestületnek vesznie kell, bármi áron. Tacknek, bár gyűlöli mind a Tantestületet, mind az erőszakot, nemsokára választania kell. Az Iskolakerülők egy robbantásos merényletben végeznek egy új tanfelügyelővel, és vele együtt hőn szeretett húgával, akit fegyelmezni vitt el a felügyelő. Tack bosszúfogadalma ellenére azonban nemsokára az Iskolakerülők szervezetében találja magát, és végig kell járnia a ranglétrát, ha meg akarja bosszulni húga gyilkosát, és le akarja győzni a Tantestületet is.

Tack tulajdonképpen mi vagyunk, az örök diákok, de mi egy másik névtelen város iskolapadjában vagyunk kénytelenek elszenvedni, hogy olyan felhasználhatatlan adathalmazokat kell megtanulnunk, amire csak a dolgozat megírásáig emlékezünk, majd végérvényesen elfelejtünk, mert jön a következő dolgozat és a következő anyag. Megtanultuk, hogy hazudjuk fontosnak mindazt, amiről magunk is tudjuk, soha nem fogjuk látni többet az év végi jegy és a vizsga beírása után. És ha mégis találkoznánk később, ugyanúgy a lexikonokhoz, a szótárakhoz és a Wikipediához fordulunk. Mert nem erre születtünk, és a mi fejünk sem káptalan.

Amióta tanár-diák kapcsolat van, azóta tanár-diák ellentét is van. A tanárt azért fizetik, hogy oktasson, azaz nem tudást kell átadnia, hanem a Tananyagot, az „Előzetesen Lefektetett, Szakemberek Által Megalkotott, Érdektelen Szentírás”-t, és hogy neveljen, ami nem a példamutatással egyenlő, hanem a tanulók között a „Senki Se Legyen Túl Problémás, Senki Se Zavarjon Túl Sok Vizet”-elv mihamarabbi elfogadtatásával. A tanuló meg azért jár iskolába, mert „A Szülei Azt Mondták”, meg mert „Boldogulni Akar Az Életben”. A legritkább esetben akad olyan diák, aki azért tanul, mert érdekli az, amit tanul. Ebben persze az iskolarendszer készségesen segít. Tanár és diák farkasszemet néz, tanár beszél, diák hallgat, diák figyel, diák unatkozik, tanár beszél, diák rajzol, diák hárít, tanár erőlködik, fegyelmez, diák megszeppen, diák fejét lesunyja, diák rajzol, tanár beszél, diák néz ki az ablakon, tanár házi feladatot ad, diák hazamegy.

Diák pihen, diák kikapcsol, diák relaxál, diák leckét ír. Diák tanul. Diák leckét ír. Diák tanul. Nem érti. Más nyelven szól hozzá a papírízű könyv, melyet Szakértők írtak, akik Azt Hiszik, Tudják, Mit Csinálnak, És Mindez Világos. Nem mindig az. Diák bemegy, diák felel, tanár fejét csóválja, tanár ad egy jegyet, diák visszasomfordál, diák elfelejti, az egész kezdődik elölről. Amíg frontális és passzív, „tanár beszél, diák hallgat” oktatás fogja uralni az oktatás-nevelési piacot, amíg azok mennek tanárnak, akik nem voltak elég jók, hogy munkájukat kutatói/sportolói/művészi/tudományos szinten végezzék, addig nem lesz jó oktatási rendszerünk. Nem azt mondom, hogy az alternatív nevelési módszerek minden egyes tanelem átadásában az egyetlen lehetséges megoldást jelentik. Sőt, épp ellenkezőleg! Pontosan azt mondom, hogy a módszerek sokaságát ismerő, az ezeket alkalmazni kész és alkalmazni is tudó tanító lesz az, aki jó hatással lesz a gyerekekre. Akik képesek személyiségüket megosztani a diáksággal, akik inkább gyengeségeik bevallásával és emberségük kimutatásával, nem pedig erejük és hatalmuk fitogtatásával tudnak hitelt kölcsönözni szavaiknak, lesznek az igazi tanítók. Akik nem tanárkodnak, hanem tényleg tudnak tanítani.

Amíg soviniszta történelemtanárok, bismarcki poroszosságot elváró matekosok, New Age-hívő, vagy nyelvőr magyarosok, szociáldarwinista biológusok, förtelmes kiejtésű angoltanárok, és úgy alapjában véve: nem pedagógusnak való emberek ülnek benn a tanári értekezleteken, akiknek számára a tanárság nem hivatás, csak elkerülendő munka, addig a következő nemzedék nem fogja többre vinni. Amíg tiszteletet és engedelmességet nevelnek a diákokba, nem pedig szabad, önálló gondolkodást, pengeéles, hibátlan érvelést, a kételkedés szabadságát, az önmagáért való tekintély megkérdőjelezését, addig nem fogjuk tudni beváltani a hozzánk fűzött reményt. Nem az fogja a történelmet megismételni, aki nem ismeri (pontos dátummal, csatákkal), hanem az, aki nem tudja éretten értékelni az adott helyzetet, és értelmesen érvelni egyik vagy másik oldal mellett, esetleg valami harmadik utat kidolgozva.

Mindezek a gondolatok a könyv elolvasását követően és az alatt születtek, de ott vannak, ott rejteznek minden iskolásban, kiben mélyen eltemetve, kiben jobban a felszínre bukva. Vannak, akik megpróbálnak megfelelni, és talán túl könnyen megy nekik, aztán azért nézik ki, másokat meg azért, mert minden mozdulatukkal bomlasztják az iskolai rendet, „hangulatot” csinálnak. Megint mások akarva-akaratlan beilleszkednek, de szívükben ott hordják a talán soha ki nem törő lázadás csíráit, de nem találkoztam még olyan diákkal, aki elégedett lett volna azzal, ahogy és amit tanulnak az iskolában.

Isamu Fukui azon diákok számára ajánlja könyvét, akik „az oktatás nevében valaha is szenvedni kényszerült[ek]”. Én minden diáknak, tanárnak kezébe nyomnám a Truancyt, hogy elkezdődhessen egy intelligens párbeszéd arról, hogy mi is az, amit nem szeretünk az iskolában, és milyennek is kéne lennie, ha azt akarjuk, hogy sikeresek legyünk az új évszázadban.