FőképA Maecenas Kiadó múlt évben indította el „A sci-fi klasszikusai” c. sorozatát, Theodore Sturgeon Több mint emberi című remekművével. A második kötet is megjelent már magyarul, a Galaktika fantasztikus könyvek sorozatban 1988-ban, s ez is három kisregényből épül fel.

Eredetileg 1959-60-ban jelent meg a regény, és írója, akárcsak Kurt Vonnegut, II. világháborús élményeit igyekezett vele feldolgozni.

Miller számos olaszországi légi bevetésen vett részt, többek között egy VI. században épült Benedek-rendi apátság lebombázásában is, ami egész életére rányomta bélyegét, és nem kizárt, hogy öngyilkosságában (1996) is közrejátszott.
Mindenesetre több regény nem maradt utána. Számos (köztük még Hugo-díjat is nyert) novelláját a Hozsánna néked, Leibowitz! előtt írta, a folytatást pedig (Saint Leibowitz and the Wild Horse Woman) Miller útmutatásai alapján már Terry Bisson fejezte be.

Az 1961-ben az év legjobb regényének járó Hugo-díjjal kitüntetett mű első része (Fiat Homo) a 26. században játszódik, kb. 600 évvel a Tűzözön után. Ebben a jövőben csupán néhány elszigetelt kolostor próbálja megőrizni az atomháború előtti korok tudását, írásos emlékeit, a Memorabíliákat.

Közvetlenül az atombombák pusztítása után, az Egyszerűsítés idején a csőcselék igyekezett kiirtani minden tudást és minden tudóst, mivel úgy vélték, hogy az emberiség fene nagy tudása, technikája volt a pusztulás kiváltó oka.
Csupán az elszórt római katolikus apátságokban találni e letűnt kor tudásának töredékeit – amiket maguk a szerzetesek sem értenek.

Lelkiismeretes, önfeláldozó munkájuk egy boldoggá (ám szentté még nem) avatott mérnök, Leibowitz nyomdokait követi, aki a Tűzözön után könyvcsempészettel és magolással igyekezett átörökíteni a tudást.
Egyébként minden tekintetben kora-középkori állapotok uralkodnak abban a Texarkanához közeli apátságban is, ami végig a regény helyszínéül szolgál.

Egy fiatal novícius, Francis testvér talál rá, mintegy véletlenül (vagy talán a reménybeli Szent Leibowitz közbenjárására?) a sivatag homokja alá temetett atombunkerre, ahol valószínűleg Leibowitz személyes tárgyaira bukkannak.
Bár képtelenek megfejteni az ott lelt tervrajzot, azt mégis vallásos tisztelettel őrzik és másolják, s közben reménykednek, hogy rendjük névadóját végül szentté avatják majd.

A második rész (Fiat Lux) újabb 600 évvel későbbi eseményekről szól: ez már a lassú felvilágosodás kora, amikor a szerzetesek által megőrzött ismeretek segítségével világi tudósok igyekeznek (újra)felfedezni a technika megannyi csodáját.

Korának egyik kiemelkedő tudósa érkezik a texarkanai apátságba, ahol egy ügyes kezű és jó eszű barát kifejlesztett egy kezdetleges, ám működő elektromos lámpást. Új kor hajnala ez, melyben az emberi elme előtt káprázatos távlatok nyílnak – s újra felmerülnek azok az ősi kérdések erkölcs, hit és tudás kapcsolatáról, illetve ellentéteiről...

S közben a kinti világban a legkülönfélébb törzsek és kisebb államok által uralt, számos apróbb-nagyobb részre szabdalt Észak-Amerikát egy erőszakos és fortélyos polgármester-féle akarja egyesíteni és saját uralma alá hajtani...

Újabb 600 év elteltével (Fiat Voluntas Tua) mintegy újra megérkezünk jelenünkbe: két roppant államközösség, egy ázsiai és egy nyugati uralja a Földet, s apránként a világűrt is, s mindkettő rendelkezik atomfegyverekkel – amiket aztán be is vetnek...

Leibowitz rendje még mindig létezik, s még mindig őrzik a Memorabíliákat, amik, úgy fest, mégsem emlékeztetik a nagyhatalmakat arra, hogy ez az egész hova vezet...

Megrázó erejű regény ez, rengeteg iszonyat súlyos mondanivalóval. Talán fura is, mennyi humort szőtt bele Miller, pl. Francis testvér szerencsétlenkedései, illetve a Nyavajás Titkárgép (egy rendetlenkedő fordítómasina) útján.
Ráadásul ez nem olyan fekete humor, mint Vonnegutnál vagy Sturgeonnél, sem olyan morbid, mint Philip K. Dicknél – inkább mintha rávilágítana: mind emberek vagyunk, esendők, idétlenek.
Igen, minden szereplőjét emberinek mutatja be, és ettől válik oly` hitelessé a történet.

Ám ezen emberek sorsán keresztül mégiscsak az egész emberiségéről mesél, s arra a következtésre jut, hogy a mi fajtánk nem tanul a történelemből, arra van kárhoztatva, hogy újra meg újra lefussa ugyanazokat a köröket: elinduljon a nulláról, egyre fejlődjön, erősödjön, de addig, hogy már ne tudjon gátat szabni saját erejének, s elpusztítsa önmagát.

Miller a hidegháború korszakában írta regényét, az ’50-es évek atombomba-parája tehát nagyon is benne van, ám nem is az a lényeg, hogy mivel irtjuk ki magunkat, hanem a hatalom, a tudás megfékezhetetlensége, a régi értékek veszendőbe menetele.

Bámulatosan rajzolja fel mind az apátság (és szerepe) változását, mind azt, hogy egy-egy esemény és annak megítélése mint változik az évszázadok folyamán. Pl. az egykori csetlő-botló, csökött agyú, ám elkötelezett Francis testvérre még 1200 év múltán is emlékeznek, mint afféle legendás, szent-szerű alakra, aki megtalálta egy másik szent relikviáit.

Leibowitz rendje kezdetben afféle underground és tudatlan értékmentő akciócsoport, később hatalommal bíró, meghatározó erejű szervezet, míg végül valami fölös sallang, elhallgattatni való kárálás a két óriáshatalom fülében, olyasmi, amit háborús időkben jobb szőnyeg alá söpörni, akár a lelkiismeretet...

Mert igen, végeredményben a vallást állítja be Miller az emberiség emlékezetének és lelkiismeretének, aminek a „modern időkben” már oly’ kevés a szava, hogy szinte már csak azért tud tenni valamit, hogy a pusztulás és szenvedés emberhez méltó formát öltsön...

Vaskos, nehéz témák ezek, és még mennyi minden van itt! A mélységek, az emberség, a humor és a szépség mellett még valamiféle misztikus-vallásos szál is található a regényben. Ott van először is a különféle neveken minden részben felbukkanó bolygó zsidó figurája, no meg a befejezés káoszán átragyogó... no, ezt csak nem írom le.

Annyit még, hogy a sok filozofálás és minden egyéb sem megy az olvashatóság kárára. Miller elképesztően sok mindent sűrített bele ebbe a könyvbe, s váratlan és különféle húzásai áramütésként hatnak az olvasóra, de hosszú távon is sok gondolkodnivalót adnak.

S meglehet, egy s más, vagy akár minden alakulhat még máshogy, mint ahogy e regény „jósolja”, amíg ember lesz, érdemes megtartania és újra meg újra elővennie ezt a könyvet.

Mert azon kevesek egyike, amik tükröt tartanak az emberiség s a történelem elé, rajtuk keresztül mi is, és az eljövendő korok is megnézhetik magukat, és borzongva gondolhatnak rá, hogy így is alakulhatnak a dolgok, s jó érzéssel, hogy ha más nem is, egy elképzelt apátság szerzetesei azért imádkoznak, hogy minden korok emberei tanuljanak a régiek hibáiból.