Főkép

Esterházyt olvasni mindig, (szinte) minden körülmények között egyfajta (perverz, intellektuális) élvezet. Mit élvezet? Egyenesen gyönyör! Az írást ugyanis ilyen magas fokon művelni voltaképp már nem is lehet. Ehhez nem elég az anyanyelv (és a különféle poétikák) úgymond elsőkézbőli ismerete; ösztönös érzék, csak a kiválasztottaknak megadatott írói véna kell hozzá. Az új könyvvel (tán regénnyel, tán memoárgyűjteménnyel) mégsem igazán tudok mit kezdeni.


Azon még úgy-ahogy túltettem magam, hogy az első oldalakon egy folyóiratban, szilveszter táján leközölt rövid, kerek, akkor még önmagában megállni tetsző tárcaszerűség köszönt vissza, de hogy pillanatok alatt elvesszek a témák, motívumok, utalások szöveglabirintusában, arra nem (nem feltétlenül) számítottam. Úgy tűnik, felkészületlenül estem neki a kötetnek, éberségemet pedig még hatásosabban elaltatta az ismerős beemelt saját szöveg. Aztán mire feleszméltem, hogy itt azért kicsivel többről van szó (a mostanában Esterházytól inkább megszokott, többé-kevésbé) lineáris (de legalábbis kevéske erőfeszítéssel követhető) elbeszélésnél, amiben a nyelvi leleményre helyeződik a hangsúly a burjánzó információ(halmaz, halom) helyett, már nem volt visszaút.

A Semmi művészet alapvetően az édesanyáról, az író édesanyjáról szól. Meg a betegségről, a fociról, az Aranycsapatról, a kommunista diktatúráról, Istenről, hitről, sorsról, valamelyest a sorsszerűségről, a matematikáról, és mindenekelőtt (vagy mögött; után) az elmúlásról, a halálról. Ami éppúgy feldolgozhatatlan, mint ahogy megtapasztalhatatlan (akár Isten (nem)léte).

Az állandóan elmozduló, tünékeny gyújtópontot vesztettem el igen hamar az olvasáskor, aztán csak kapkodhattam a fejem, hogy hol, melyik fiktív síkon, térben vagyok. Elveszettségem (amit ugyanakkor beleveszettségnek is nevezhetnék) végigkísért az egész művön. Így hagytam (hagyni voltam kénytelen), hogy a józan értelem helyett az érzések (ráérzések) vezessenek. Így most elmondhatom, hogy (bár azt nem állíthatom, (állítanám,) hogy érteném a könyvet,) a Semmi művészet finom, lágy (ha lehet ilyet szövegre mondani), helyenként humoros elmélkedés a végről s a vég közelgéséről. És mindenről, ami közben, előtte és utána jön. Szépen szép, és okosan okos.