Főkép

Nem tudom, ki hogy van vele, de mostanság kicsit sokallom a hétköznapjainkhoz adagolt bűnügyeket.
No nem a valós élet törvénysértéseire gondolok, hanem a kitaláltakra. Gyakorlatilag már nincs olyan nap, amikor a tévében ne vetítenének krimi-, vagy rendőr-, vagy detektívsorozatot. Columbo, Poirot és társaik csendes kisebbségként teszik dolgukat, náluk nagyobb mennyiségben vannak jelen a napjainkra jellemző CSI, FBI, bíró-, ügyész-, szakértő-, vagy csak átlagos zsarubrigádok.

Ez önmagában nem lenne baj – sőt még örülni is tudnék térnyerésüknek –, ha mindeközben nem kísértene a gondolat, mely szerint ma már nem találok optimista sorozatot. Biztos velem van a baj, de nem kérek a családregényekből, sem barátokból, a kórházaktól pedig alapvetően rosszul vagyok – még tévédobozba zártan is. Számomra nem okoz izgalmat a Lost, vagy holmi a börtönszökés évadon keresztüli részletezése, Az elnök emberei is régen véget értek, az utód (Az elnöknő) pedig vasárnap késő este kezdődik. Egyszóval nyomasztó a helyzet.

Mindezek alapján úgy érzem, manapság divat a képernyőn üldözni a bűnt. Gondolom majd évekkel később jön egy szakmókus, és értő tanulmányában rávilágít, mennyi volt ebben a társadalom tudatalattijának segélykiáltása, és mennyi a tévétársaságok jól megtervezett üzletpolitikája.

Még jó, hogy a könyvkiadásban ez még annyira nem érezhető. Ugyan vannak induló krimisorozatok, de az arány még mindig elenyésző az évente megjelenő kiadványok darabszámához képest. Egyébként is vannak karakterek, amelyeket vétek lenne száműzni a könyvespolcokról, mivel rejtett értékeik révén ott lenne a helyük minden házi könyvtárban.

Egyáltalán vannak még házi könyvtárak? Mennyire számít manapság fogyasztói cselekedetnek a könyvvásárlás, mennyire maradt meg a gondolkodó ember intellektuális szórakozásának, tartós, időről-időre kézbe vehető feltöltődésének a regény?

De visszatérve a karakterekre, itt van például Maigret. Aki ugyebár rendőr, gyilkosságok után nyomozó törvényőr, s nem mellékesen rendszerető impresszionista. Megérzései és benyomásai segítik tapasztalaton alapuló munkamódszerét, melyet hivatali apparátusa támogat a szükséges lábmunka elvégzésével. De mi van akkor, ha mindez nem áll rendelkezésre?

Egyfajta választ már kaptunk a kérdésre, hiszen a Maigret és a mamlasz unokaöcs a nyugdíjasként visszatérő Maigret portréját vázolta fel az olvasóknak. Ezúttal is hasonlóról van szó, de itt még az aktív Maigret utazik vidékre, hogy ügyész ismerősének unszolására kiderítse az igazságot egy balesetről/gyilkosságról, ami alaposan felbolygatja az érintett falu lakóinak nyugalmát. Mindezt magánszemélyként, nem hivatalosan.

Állítom, ahogy Simenon megfesti a faluközösséget, idegenekkel szembeni tartózkodásukat; a hangulat, a fények, a színek és az érzelmek összemosódását – az engem az impresszionistákra emlékeztet. Röpke három napig vagyunk csak jelen, de a végére már tudjuk, ki mit gondol, érez, milyen az élete – persze nyomozás is folyik közben, de ez most elhanyagolható mellékkörülmény, sokkal izgalmasabb, hogyan boldogul a helyzettel Maigret, miként azonosul ezúttal nem egy gyanúsítottal, hanem egy egész településsel.

A szerző életrajza