Főkép

Nem tudom, ki hogy van vele, de az ismerősök és a rokonság felől érkező, a munkámat érintő szívességkérésektől mindig kiver a víz, és amennyiben lehetőségem van rá, elhárítom magamtól. No nem azért, mert nem szeretem embertársaim ebbe a körbe tartozó egyedeit, hanem mert az évek óta gyűlő tapasztalat azt mondatja velem, hogy az ilyesmiből mindig (pontosabban fogalmazva majdnem mindig) probléma kerekedik.

Mert meggondolja magát, mégiscsak mást szeretne, nincs meg a szükséges pénze, de nem hajlandó kompromisszumra, gyári hibás lesz a készülék, olyasmit szeretne, amit magamnak sem tudok kikavarni – a vége az, hogy pár szívességgel szegényebb leszek, és még örülhetek, ha nem veszítek arcot munkatársaim és ügyfeleim előtt.

Ezért aztán teljesen megértem Maigret érzéseit, amikor éjnek évadján beállít hozzá unokaöccse (foglalkozására nézve rendőr), azzal a hihetetlen mesével, mely szerint egy alvilági alak megfigyelése közben gyilkosság gyanújába keveredett. De nem körmönfont ármánykodás eredményeként, miként az bácsikájával történt korábban (Maigret védekezik), hanem saját lököttsége miatt.

Elvégre egy zsaru nem lehet olyan ostoba, hogy felvegye az elkövető pisztolyát, és miután rajta hagyta ujjlenyomatait, a sajátjával hadonászva meneküljön el a tett helyszínéről, és ahelyett hogy jelentené az eseményeket főnökének, egyenesen Maigret házához menjen. Ami nem kis távolság, ugyanis mackós termetű hősünk időközben nyugdíjba ment, és vidéki elvonultságában tölti napjait felesége társaságában. Így aztán több okból is nehéznek ígérkezik az ügy.

Mire képes a rendőrség kötelékéből távozott, civilként a megszokott hátterét (törvényes felhatalmazás és beosztottak) nélkülöző Maigret? Hogyan viszonyul mindehhez utóda, aki különösebben nem kedvelte sem személyét, sem módszereit? Mit szól mindehhez a valódi gyilkos, aki vélhetően jól szórakozik a helyette megvádolt zsaru kálváriáján?

Felesége és annak nővére nem sok lehetőséget ad nyugdíjasunk számára, muszáj visszamennie Párizsba, előkerítenie a gyilkost, és így tisztára mosni unokaöccsét. De időközben maga is megöregedett, a város is megváltozott, s talán egy kicsikét az emberek is.

Georges Simenon ismét brillírozott, Maigret-t „utolsó” útja keserédes, benne van egy tevékeny élet elmúlásának fájdalma, a mesterségbeli tudás öröme és még ki tudja mi minden.

Utólag azon lepődtem meg legjobban, hogy a könyvet még 1934-ben írta Simenon, harmincegy évesen, amikor az ember még nem a nyugdíjon és az öregedésen gondolkodik, hanem az életen, tervein és hasonlók. Mindezek ellenére nagyon jól ábrázolja az idős Maigret lelkületét – a nyomozás ehhez képest már csak ráadás.

A szerző életrajza