Főkép

Előjáték

Akkor már mindketten tudtuk, hogy magára kell hagynom. Alig lehetett megkülönböztetni a villámokat a Láthatatlanok energiavetőinek veszett villódzásától.
Izzó kékesfehér fénypaca ömlött szét az égen, negatív tájképpé varázsolva a rongyosra gyötört felhők horpaszát. Az esőfüggönyön át egyetlen futó pillanatra feltárult a pusztulás tablója; a távolban kiégett épület üres burka sejlett fel, belsejét korábbi, elfeledett kataklizmák kanalazták ki. A kráter pereménél összegabalyodott vasúti pillérmaradványok meredtek az égnek. A gödör falában törött vezetékek és feltépett alagutak tátongtak. A megfeneklett terepromboló masszív tömege koszos tócsában végezte a kráter fenekén. Amikor a fény kihunyt, csak a táj puszta emlékét hagyta maga után. És a rombolóban pattogó tűz tompa ragyogását.
Quilan megmarkolta a kezem.
– Menned kell. Indulj, Worosei!
Az iméntinél erőtlenebb villanás rajzolta körül a férfi arcát és az olajfoltos sarat a dereka körül. Csípőtől lefelé eltűnt a működésképtelen hadigép alatt.
Hosszasan tanulmányoztam sisakom kijelzőjét. A sikló elindult visszafelé, egyedül. A monitor tanúsága szerint egyetlen nagyobb jármű sem kísérte. Besültek a kommunikációs vonalak, rosszul állt a szénánk. Sehol egy mentőhelikopter, sem felmentő sereg. Közeli nézetre váltottam. Az sem volt biztatóbb. A zavarosan pulzáló képekből ítélve halódott a letapogató, ami önmagában rossz ómen. Ami még rosszabb, a Láthatatlanok csapásirányának kellős közepén rostokoltunk; minden pillanatban a nyakunkba zúdulhatott az első hullám. Talán tíz percünk lehetett. Jobb esetben tizenöt. Rosszabb esetben öt. Csak abban lehettem biztos, hogy… semmiben sem lehettem biztos. Kipréseltem magamból egy bíztató mosolyt, és mindent elkövettem, hogy ne remegjen a hangom.
– Maradunk, amíg a sikló ideér – jelentettem ki. – Mindketten.
Kitámasztottam magam, igyekeztem megvetni a lábam a csúszós lejtőn. Heves robbanássorozat rázta meg a levegőt. Quilan fölé gömbölyödtem, hogy védjem fedetlen fejét. Repeszek záporoztak a szemközti lejtőre, valami a vízbe csobbant. A kráter alján meggyűlt tócsára pislogtam. Az apró hullámok nekicsattantak a romboló vésőformájú elülső páncélzatának, aztán erőtlenül visszahanyatlottak. Legalább a vízszint nem emelkedik tovább.
– Worosei – köszörülte a torkát –, térj észhez! Én már sehová sem megyek innen. Ez az átkozott kaszni ideszögezett. Eszemben sincs hőst játszani, de te se tedd! Menekülj! Indulj, amíg nem késő!
– Van időnk! – csitítottam. – Kiszabadítunk innen, meglátod! Igaz – tettem hozzá mosolyogva –, a türelem sosem volt az erős oldalad.
Újabb sápadt fénygömb borult virágba fölöttünk. Az esőcseppek felragyogtak a sötétben, mint megannyi gyémántfullánk.
– Neked meg sosem…
Egy újabb robbanássorozat beléfojtotta a szót. A mennydörgésszerű robaj vastagon terült szét; mintha magát a levegőt tépték volna atomjaira.
– Micsoda lármás éjszaka – dünnyögtem, és Quilan fölé hajoltam. A fülem csengett. Nem messze újabb fények gyúltak, és most testközelből láttam a fájdalmat a szemében. – Még az időjárás is ellenünk van. Rémesen dörög!
– Ez nem mennydörgés.
– Ó, dehogynem! Látod? Ez pedig villám – tettem hozzá gyorsan, és kétrét görnyedtem fölötte.
– Tűnj el innen, Worosei! – suttogta. – Ne legyél buta nő! Ne csinálj ostobaságot!
– Először is a legkevésbé sem… – kezdtem, de a géppisztolyom előrecsúszott a vállamon, és a puskatus homlokon találta Quilant.
– Ez fájt! – nyögte a férfi.
– Bocs.
A hátamra lódítottam a fegyvert.
– Az én hibám. Elvesztettem a sisakomat.
– Viszont – vigyorogtam, és megpaskoltam a belógó lánctalpat – szereztél egy tereprombolót.
Felnevetett, aztán megrándult az arca. Vérszegény mosolyra húzta a száját, és a behemót legközelebbi vezérkerekére tette a kezét.
– A legjobb az egészben – nézett fel –, hogy fogalmam sincs, a miénk vagy az övék.
– Ne engem kérdezz – vonogattam a vállam. – Én még kevésbé tudom.
Végignéztem az ernyedt fémtetemen. A tűz gyorsan terjedt odabenn; nyúlánk kék és narancsvörös lángnyelvek táncoltak a lyukban, ahol azelőtt a lőtorony magasodott.
A megnyomorított szerkezeten épen maradt a lánctalp, de csak a felénk eső oldalon; a másik feléről leszakadt, miközben a gép csúszva-bukdácsolva szánkázott a kráterbe. Most a gödör oldalában hevert, rézsűirányban; a lapos fémszemekből összerótt, karszéles csík úgy vezetett felfelé, mint valami rozzant szemétszállító szalag, egészen a kráter robbanásoktól tépett pereméig. Karnyújtásnyira tőlünk ormótlan vezérkerekek dudorodtak; néhány a hernyótalp felső szakaszának robusztus láncszemeit támasztotta alá, a többi az alsó szakaszt vezette meg. Quilan az alsó szint alá szorult be. A monstrum belepréselte a sárba, csak a felsőteste maradt szabadon.
A bajtársaink mind meghaltak. Csak Quilan meg én maradtunk. És persze a sikló pilótája, aki éppen errefelé száguldott, hogy felvegyen minket. A bázishajó néhány kilométerrel a fejünk fölött vesztegelt, de az adott körülmények között nem sokat tehetett értünk.
Próbáltam kirángatni Quilant a sárból, ügyet sem vetve elharapott jajkiáltásaira és szánalmas nyöszörgésére. Meg sem mozdult. Kiégettem a ruhám antigravitációs egységét, míg azzal kísérleteztem, hogy leemeljem a ránehezedő hernyótalpszakaszt, miközben folyamatosan átkoztam ikszedik generációs csodafegyvereinket, amikkel remekül lehet páncélt perforálni és a saját fajtánkat halomra gyilkolni – vastag fémlemezek átvágására viszont tökéletesen alkalmatlanok.
Halk pattogásra lettem figyelmes. Magányos szikrák ugráltak ki a toronynyílásban lobogó tűzből; tétován felemelkedtek, aztán kihunytak az esőben. Fojtott robbanásoktól remegett a föld, a rengések meg-megrázták a romboló élettelen testét.
– Mindjárt detonál a lőszer – állapította meg szárazon Quilan. – Ideje indulnod.
– Marhaság! Amikor kigyulladt a torony, minden tartalékuk a levegőbe repült.
– Ezt te sem gondolod komolyan! Bármelyik pillanatban felrobbanhat az egész szarság. Tűnj már el!
– Nem megyek sehová. Itt biztonságban vagyok.
– Tessék?!
– Mondom, itt biztonságban vagyok.
– Te teljesen megőrültél!
– Nem őrültem meg. Akár be is fejezheted; ilyen sértésekkel nem fogsz megszabadulni tőlem.
– Inkább te fejezd be! Úgy viselkedsz, mint egy komplett idióta.
– Rekesszük be az idiótázást, oké? És ne kötekedj velem!
– Nem kötekszem. Csak próbállak rávenni, hogy épeszűen viselkedj.
– Épeszűen viselkedem.
– Ne hősködj! Kutya kötelességed, hogy mentsd az irhád.
– Neked meg kutya kötelességed, hogy ne írd le magad!
– Hogy ne írjam le magam? A társam és életem párja úgy viselkedik, mint egy futóbolond, nekem pedig… – Quilan pupillája kitágult. – Ott fenn! – suttogta, és a hátam mögé bökött.
– Tessék? – Hátrakaptam a fejem. A fegyverem után nyúltam, aztán mozdulatlanná dermedtem.
A Láthatatlan a kráter peremén állt, és a tereprombolót vizslatta. Sisak volt rajta, de nem takarta a szemét; a jelek szerint a lejárt szavatosságú modellek közé tartozott. Az alakját az összefüggő esőfüggönyön át is megvilágította a terepromboló eresztékeiből szivárgó tűz fénye. Minket úgy-ahogy elrejtett a sötétség. Az alak a kezében tartotta a fegyverét, de egy marokra fogta, nem pedig két kézzel. Visszafojtottam a lélegzetemet.
Aztán valamit a szeme elé emelt, és körbepásztázta a sötétséget. Megállt, mintha egyenesen ránk nézett volna. Mire eldobta az éjjellátót, hogy célba vegyen bennünket, tüzeltem. Fényes villanás közepette robbant darabokra, éppen amikor újabb villám ragyogta be az eget a fejünk fölött. Ernyedt teste lebucskázott a lejtőn, egyenesen felénk. Az egyik karja és a feje hiányzott.
– Hirtelen egész jó céllövő lettél – dünnyögte Quilan.
– Mindig is az voltam, drágám – mondtam, és megveregettem a vállát. – Csak titkoltam, nehogy szégyenbe hozzalak.
– Worosei – mondta elkomolyodva, és megfogta a kezem. – Ez a fickó nem egyedül jött. Itt az idő, indulj!
– De… – tiltakoztam, ám abban a pillanatban a romboló és az egész kráter megremegett. Valami felrobbant a roncs gyomrában. Izzó repeszek fütyültek az egykori torony irányából. Quilan lélegzete elakadt a fájdalomtól. Kövér sárpogácsák csúsztak a vízbe, a halott Láthatatlan néhány lépésnyivel közelebb gördült hozzánk. Fegyverét még mindig védőkesztyűs kezében szorongatta. A sisakmonitorba pillantottam. A sikló mindjárt ideér.
Quilannak igaza volt. Indulnom kellett.
Visszafordultam, hogy elbúcsúzzam tőle.
– Add ide a fegyverét – intett a halott katona felé. – Hadd vigyek magammal egy-két férget a pokolba!
Felkapaszkodtam a sáros, törmelékkel teleszórt lejtőn, és megragadtam a hulla géppisztolyát.
– Nézd meg, van-e nála valami használható! – kiáltotta utánam Quilan. – Kézigránát, akármi.
Visszacsúsztam, de elszámítottam magam, és mindkét bakancsommal a vízben landoltam.
– Csak ezt találtam – mondtam, és odanyújtottam a fegyvert.
Alaposan szemügyre vette.
– Megjárja.
A vállára támasztotta a puskatust, és tüzelőpózba helyezkedett – már amennyire tudott.
– Most pedig eredj, mielőtt én puffantalak le! – Fel kellett emelnie a hangját, hogy halljam az egymást követő robbanások közepette.
Lehajoltam, és szájon csókoltam.
– Viszlát odaát! – suttogtam.
Szomorú gyengédség villant át az arcán, és válaszolt valamit, de abban a pillanatban újabb robbanás rázta meg a földet. Amikor a visszhangok elültek, közelebb hajoltam, és kértem, hogy ismételje meg. A sisakmonitoromon sürgetően villódzó pont jelezte, hogy a sikló már közel jár.
– Csak azt mondtam, ráérsz. – Elmosolyodott. – Te csak élj, Worosei! Élj helyettem is, mindkettőnk helyett… Ígérd meg!
Mit mondhattam volna?
– Megígérem.
A fejével a lejtő felé intett.
– Sok szerencsét, Worosei!
Én is sok szerencsét akartam kívánni neki. Vagy legalább elköszönni. Nem bírtam. Csak bámultam rá némán, tehetetlenül. Még egyszer, életemben utoljára a szemébe néztem. Aztán megfordultam, és nekilódultam a lejtőnek, meg-megcsúszva a sárban, minden lépéssel messzebb az egyetlen lénytől a világon, akit valaha szerettem.
Átvergődtem magam a Láthatatlan hulláján, és felfelé kapaszkodtam a lángokban álló roncs mellett. Átbújtam a fartorony ágyúcsövei alatt, miközben az újabb robbanások izzó fémrepeszeket lőttek az esőáztatta égbe. A lendületüket vesztett, tenyérnyi páncéldarabkák egymás után csobbantak az emelkedő tócsába.
A kráter fala iszamos volt a sártól és az olajtól; többet csúsztam vissza, mint amennyit haladtam. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, sosem jutok ki az átkozott halálveremből. Végül célba vettem a letépett hernyótalp széles fémszalagját. Ami élve eltemette a szerelmemet, engem megmentett; a hernyótalp láncszemeibe kapaszkodva magam sem tudom, hogyan, de végül felküzdöttem magam a gödör pereméig.
Odafenn a lángoktól vibráló pusztaságban, a rommá lőtt épület-kísérteteken túl, az eső függönyén át ormótlan hadigépek nehézkesen araszoló formái sejlettek fel, takarásukban apró, hangyamód iparkodó alakok. Egyenesen felénk tartottak.
A sikló ragadozóként csapott le a felhők közül. Beugrottam a fedélzeti nyíláson. Az apró jármű megállás nélkül repült tovább. Visszanéztem, de az ajtó sértődött csattanással bezárult mögöttem, én pedig már azzal voltam elfoglalva, hogy ne törjem össze magam, miközben a szűkös belső térben ide-oda csapódom. A sűrűn záporozó sugarakat és rakétákat kerülgetve öngyilkos tempóban emelkedtünk az egykedvűen várakozó Téli Vihar felé.

A Kiadó engedélyével.