Részlet Ray Bradbury: A villamos testet énekelem című könyvéből

A KILIMANDZSÁRÓ-GÉPEZET

Hajnalban érkeztem meg a furgonnal. Egész éjjel vezettem, mert a hotelben nem bírtam aludni, hát gondoltam, ennyi erővel tovább is mehetek, úgyhogy épp akkor érkeztem meg a hegyekhez-dombokhoz az idahoi Ketchum és Sun Valley közelébe, ahogy feljött a nap, és most már örültem, hogy a vezetés mellett döntöttem.
Behajtottam a városba, de még csak fel se néztem arra a bizonyos dombra. Attól féltem, hogy ha meglátom, hibát követek el. Nagyon fontos volt, hogy ne nézzek arra a sírra. Legalábbis így éreztem. És csak a megérzésemre támaszkodhattam.
Leparkoltam egy kivénhedt bár előtt, majd gyalog vágtam neki a városnak, szóba elegyedtem emberekkel, beszívtam az édes és tiszta levegőt. Találtam egy fiatal vadászt, de nem ő volt az, ezt pár percnyi beszélgetés után tudtam. Találtam egy vénséges vénembert is, de ő se volt jobb. Aztán ráakadtam egy olyan ötvenéves-forma vadászra, és ő pont megfelelt. Tudott – vagy érzett – mindent, amire szükségem volt.
Meghívtam egy sörre, rengeteg mindenről eszmét cseréltünk, aztán meghívtam még egy sörre, és arra tereltem a szót, hogy mit keresek itt és mit akarok tőle. Hallgattunk egy sort, türelmetlenségemet palástolva vártam, hogy a vadász magától hozza elő a múltat, meséljen arról, azokról a napokról három évvel ezelőtt, arról, ő hogyan vezetett Sun Valley felé akkor, és hogy mit látott és tudott egy férfiról, aki valaha ebben a bárban ült és arról beszélt, hogy kimegy vadászni oda.
Végül a falra meredve, mintha azok volnának a hegyek meg az utak, a vadász megtalálta a helyzethez illő halk hangot, és készen állt mesélni:
– Az az öreg. Ó, az az öreg az úton. Ó, az a szegény öreg.
Vártam.
– Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből azt az öreget az úton – nézett le az italába.
Kortyoltam a sörömből. Nem éreztem jól magam, nagyon öregnek és elhasználtnak éreztem magam.
Amikor a csend túl hosszúra nyúlt, elővettem egy helyi térképet és kiterítettem a faasztalra. A bárban csend honolt. Délelőtt volt, magunkban ültünk odabent.
– Itt látta a legtöbbször? – kérdeztem rá.
– Erre szokott járni – koppintott háromszor a térképre. – Meg erre. Aztán itt vágott át. Szegény öreg. Akartam én mondani neki, hogy ne menjen ki az útra. Nehogy megsérüljön. Egy ilyen embert nem figyelmeztetünk az utakra, meg arra, hogy elüthetik. Ha elütik, hát annyi. Az ő dolga, megyünk tovább. De ő öreg volt.
– Az bizony. – Összehajtottam és zsebre dugtam a térképet.
– Maga is olyan riporterféle?
– Nem egészen.
– Nem akartam egy kalap alá venni velük.
– Nem szükséges bocsánatot kérnie. Maradjunk annyiban, hogy az egyik olvasója vagyok.
– Á, olvasói aztán voltak, mindenféle olvasói. Még én is. Általában kezembe nem fogok könyvet egyik ősztől a másikig. De az övét igen. Talán a Michigan-sztorik tetszettek leginkább. A horgásztörténetek. A horgásztörténetek jók. Nem hinném, hogy valaki is írt volna már így a horgászatról, és nem is fog. Persze a bikaviadalosak is jók. Csak az olyan távoli. A tehenészek közül van, aki szereti; azok egész életükben bikák körül vannak. És a bika mindenhol bika, gondolom én. Ismerek egy tehenészt, aki az öreg spanyol történetei közül a bikásakat negyvenedszer olvassa. Szerintem már maga is meg tudna vívni egy bikával.
– Én úgy gondolom – véltem –, hogy mind éreztük már úgy legalább egyszer életünkben, amikor nagyon fiatalok voltunk és a spanyol bikaviadalos történeteket olvastuk, hogy meg tudnánk csinálni, meg tudnánk vívni a bikával. Vagy legalább ott futni a bika előtt kora reggel, és a futás végén vár a hűs ital meg a csodálatos lány, akivel hétvégére odautaztunk.
Elhallgattam. Halkan felkuncogtam. Ugyanis a hangom akaratlanul is felvette az ő beszédének ritmusát, akár a szája, akár a keze diktálta. A fejemet ingatva hallgattam.
– Volt már fent a sírnál? – kérdezte a vadász, igenlő választ várva.
– Nem.
Ez jól meglepte, bár igyekezett nem mutatni.
– Mind felmennek.
– Ez nem.
Törte a fejét, hogyan tudná udvariasan megkérdezni. – És… miért nem?
– Mert az nem jó sír.
– Egyik se jó sír, ha oda kerül az ember.
– Nem, nem. Van jó sír meg rossz sír, ahogy van jó ideje a halálnak, és rossz ideje.
Erre bólintott. Visszatértem valamihez, amit ismert, vagy amit legalább helyesnek orrontott.
– Igaz, ismertem én olyat, aki tökéletes halált halt – bólogatott. – Az ember érezte, hogy igen, ez az. Az egyik az asztalnál ülve várta a vacsorát, a felesége a konyhában sürgölődött, és amikor bejött a nagy tál levessel, ott találta holtan az asztalnál. Szegény teremtésnek persze rossz volt, de neki nem volt jó így elmenni? Nem betegség, se semmi ilyen, csak ülve várni a vacsorát, amiről sose tudjuk meg, jött vagy nem. Aztán ott volt egy másik barátom. Volt egy öreg kutyája neki. Tizennégy éves. Vak és fáradt jószág volt már. Végül csak elszánta magát, hogy elvigye a telepre elaltatni. Betette a vén, vak, fáradt kutyát az első ülésre. A kutya megnyalta a kezét, csak egyszer. Ő meg pocsékul érezte magát. Elindult a telepre. Odafele a kutya hang nélkül elment, kiszenvedett az első ülésen, mintha tudta volna, és a jobbik utat választotta, magától kilehelte a lelkét, és kész. Erről beszél, nem igaz?
Most rajtam volt a bólintás sora.
– Szóval úgy gondolja, hogy az a sír a hegyen a rossz sír a jó embernek, ugye?
– Nagyjából.
– Maga szerint útközben mindnyájunkat mindenféle sír várja?
– Meglehet.
– És ha előre látnánk az életünket, jobban választanánk? A végén visszanézve azt mondanánk, „A rosseb megette, az volt a hely és az év, nem a másik hely és másik év, hanem csak az az év, csak az a hely”? Ezt mondanánk?
– Mivel utóbb muszáj választanunk, vagy löknek, szerintem igen.
– Szép gondolat – mondta a vadász. – De hányunknak van annyi esze? Sokunknak annyi sütnivalója sincs, hogy otthagyjuk a bulit, ha elfogyott a gin. Tovább lebzselünk.
– Lebzselünk bizony, és nagy kár.
Kértünk még sört.
A vadász felhajtotta a felét, majd megtörölte a száját.
– Na és mihez akar kezdeni a rossz sírokkal?
– Úgy csinálok, mintha nem is lennének, és talán elmúlnak, mint egy rossz álom.
A vadász nevetett egyet. Olyan magányos rikoltás volt.
– Istenemre, maga őrült. De én szeretem hallgatni az őrülteket. Lökje még.
– Nincs tovább.
– Maga a feltámadás meg az élet?
– Nem.
– Azt mondja, jöjj elő Lázár?
– Nem.
– Akkor?
– Én csak, ha kissé későn is, meg akarom választani a jó helyet, jó időt, jó sírt.
– Igya azt az italt. Szüksége lesz rá. Ki az ördög küldte?
– Én küldtem magamat. Meg pár barátom. Mind beszálltunk és kiválasztottuk egyikünket a tízből. Megvettük azt a furgont, amely kint áll, azzal jöttem. Útközben sokat vadásztam és horgásztam, hogy a megfelelő lelkiállapotba kerüljek. Tavaly Kubában jártam. Előző nyáron Spanyolországban. Előtte meg Afrikában. Van min gondolkodnom. Ezért esett rám a választás.
– Mire? Az istenit, mire? – fortyant fel a vadász, a fejét rázva. – Nem tehet semmit. Vége már!
– Jobbára. Jöjjön.
Az ajtóhoz mentem. A vadász csak ült ott. Aztán látta az arcomon a beszédtől gyúlt tüzeket, nyögött egyet, felállt és kijött velem.
A padkára mutattam. Együtt bámultuk az ott parkoló terepjárót.
– Láttam már ilyet – bólogatott –, ilyen terepjárót. Egy filmben. A vízilovakat nem ilyenről vadásszák? Meg az oroszlánokat? Nem ilyenben utazgatják körül Afrikát?
– Jól emlékszik.
– Itt nincs oroszlán. Se víziló, se vízi bölény, semmi.
– Nincs?
Erre már nem válaszolt.
Odamentem és megfogtam a gépezetet.
– Tudja, mi ez?
– Mostantól adom a hülyét. Mi az?
Egy hosszú pillanatig csak simogattam a lökhárítót.
– Egy időgép – mondtam.
Tágra nyitotta a szemét, aztán összehúzta, és belekortyolt a sörbe, amelyet lapátkezében tartott. Bólintott, hogy folytassam.
– Egy időgép – ismételtem.
– Hallottam.
Körbejárta a szafarikocsit, majd az utca közepén megállt, úgy vizsgálta. Nem nézett rám. Teljesen körbejárta, visszalépett a járdára, és a tanksapkára biccentett.
– Milyen gyors?
– Még nem tudom.
– Maga nem tud semmit.
– Ez az első út. Csak akkor fogom tudni, ha vége.
– Mi hajt egy ilyet?
Hallgattam.
– Mit tesz bele?
Mondhattam volna: késő éjjeli olvasást, sok-sok éjszakai olvasást éveken át, szinte pirkadatig, olvasást a havas hegyeken vagy délidőben Pamplonában, olvasást patakpartján vagy csónakban kint a floridai partok közelében. Vagy mondhattam volna: mind erre a Gépre tettük a kezünk, mind gondoltunk rá és megvettük és megérintettük és beleadtuk a szeretetünket és annak emlékét, hogy mit tettek velünk az ő szavai huszonöt-harminc éve. Sok életet, emlékezést és szeretetet tettünk bele, ez a benzin, az üzemanyag vagy nevezzük, ahogy akarjuk; az eső Párizsban, a verőfény Madridban, a hó az Alpok tetején, a fegyverek füstje Tirolban, a Golf-áramlaton megcsillanó fény, a bombák robbanása vagy a vízből kiugró halak robbanása, ez a benzin, az üzemanyag; ezt kellett volna mondanom, ezt gondoltam, de kimondatlanul hagytam.
A vadász mégis megérezhette a gondolataimat, mert hunyorogva nézett, s mivel az erdőben töltött hosszú évek alatt telepatává lett, jól megrágta a gondolataimat.
Aztán odajött és váratlan dolgot művelt. Kinyúlt… és megérintette… a Gépemet.
Rátette a kezét és otthagyta, mintha az életet jelentő pulzusát mérné, és elégedett volt azzal, amit érzett. Sokáig állt ott.
Aztán egy szó nélkül megfordult, rám se nézett, visszament a bárba, és hátát az ajtónak fordítva tovább ivott magában.
Nem akartam megtörni a csendet. Jó pillanatnak tűnt elindulni, megpróbálni.
Beszálltam a terepjáróba, és indítottam.
Milyen benzin? Milyen üzemanyag? Elhajtottam.


Az úttal tartottam, nem néztem se jobbra, se balra, csak hajtottam jó egy órán keresztül, először ebbe az irányba, majd abba, néha másodpercekig lehunyt szemmel, megkockáztatva, hogy letérek és megsebesülök vagy meghalok.
És aztán kicsivel dél előtt, ahogy felhők tolultak a nap elé, hirtelen tudtam, hogy minden rendben.
Felnéztem a hegyoldalra, és kis híján felrikkantottam.
A sír eltűnt.
Akkor egy kis mélyedésbe értem, és előttem az úton egy vastag pulóveres öregember ballagott egymagában.
Lelassítottam a terepjárót, hogy igazodjam lépteihez. Drótkeretes szemüveget viselt, s egy hosszú pillanatig együtt mozogtunk, egymásra se hederítve, majd a nevén szólítottam.
Habozott, de ment tovább.
Utolértem és megint szóltam: – Papa.
Most megállt és várt.
Lefékeztem és csak ültem ott.
– Papa – mondtam.
Odajött és megállt az ajtónál.
– Ismerem magát?
– Nem. De én ismerem magát.
A szemembe nézett, megvizsgálta a szememet és a számat.
– Igen, azt meghiszem.
– Észrevettem az úton. Azt hiszem, egy irányba megyünk. Elvigyem?
– Ilyenkor kellemes sétálni, köszönöm.
– Hadd mondjam el, hová tartok.
Az előbb elindult, de erre megtorpant, és rám se nézve kérdezte: – Hová?
– Messzire.
– Messzinek is hangzik. Nem tudja megkurtítani?
– Nem. Messzire – ismételtem. – Kétezerhatszáz napnyira, plusz-mínusz pár nap meg egy fél délután.
Visszajött és benézett a kocsiba.
– Olyan messzire megy?
– Úgy bizony.
– És milyen irányba? Előre?
– Nem akar előre menni?
Az égre pillantott. – Nem is tudom. Nem biztos, hogy akarok.
– Nem előre – mondtam. – Vissza.
A szeme átszíneződött. Finom változás volt, eltolódás csupán, mint amikor az ember egy felhős napon lép ki a fa árnyékából a fényre.
– Vissza.
– Vissza kétezervalahányszáz napot, és arra még tegyünk rá fél napot, plusz-mínusz egy órát, kölcsönözzünk egy percet, pereljünk ki egy másodpercet.
– Maga aztán tud beszélni – sandított rám.
– Kényszeresen.
– Pocsék író lenne – jelentette ki. – Egy írót se ismertem, aki beszélni is tudott.
– Ez az én albatroszom – feleltem.
– Vissza? – mérlegelte a szót.
– Megfordítom a terepjárót, és visszamegyek az úton.
– Nem mérföldeket, hanem napokat?
– Nem mérföldeket, hanem napokat.
– Ez olyanfajta kocsi?
– Így készítették.
– Akkor maga feltaláló?
– Egy olvasó, aki történetesen feltalál.
– Ha tényleg működik, akkor nem akármilyen jármű ez.
– Szolgálatára.
– És ha odaér, ahová igyekszik – mondta az öreg, kezét az ajtóra tette, és bekönyökölt, majd észrevette, mit csinál, elkapta a kezét és kihúzta magát, úgy folytatta –, akkor hol lesz?
– 1954. január 10-én.
– Az ám a dátum.
– Az bizony. És még inkább az lehet.
Nem mozdult, de a szeme még egy lépést tett a teljes fény felé.
– És azon a napon hol?
– Afrikában.
Hallgatott. A szája nem nyílt ki. A szeme nem forgott.
– Nem messze Nairobitól – tettem hozzá.
Bólintott. Egyszer. Lassan.
– Afrika, nem messze Nairobitól.
Vártam.
– És amikor odaérünk? – kérdezte. – Már ha megyünk?
– Otthagyom magát.
– És aztán?
– Ott marad.
– És aztán?
– Ennyi.
– Ennyi?
– Örökre – mondtam.
Az öreg beszívta a levegőt, kifújta. Végigsimított a leeresztett ablakon.
– Ez a kocsi útközben nem alakul esetleg repülővé?
– Nem tudom.
– Útközben maga nem változik át a pilótámmá?
– Meglehet. Még sose csináltam.
– Mégis hajlandó megpróbálni?
Bólintottam.
– Miért? – hajolt be és nézett egyenesen a szemembe feszülten. – Miért?!
Öreg, nem mondhatom meg, miért, gondoltam. Ne is kérdezd.
Hátrahúzódott, érezte, hogy túl messzire ment.
– Ezt nem mondtam – mondta.
– Ezt nem mondta.
– És amikor kényszerleszállásra kerül a sor, ezúttal kicsit másképp fog landolni?
– Másképp bizony.
– Kicsit keményebben?
– Meglátom, mit tehetek.
– Én kizuhanok a gépből, de maga rendben lesz?
– Van rá esély.
Felnézett a dombra, amelyről hiányzott a sír. Én is felnéztem oda. Talán megérezte a hiányát.
Elnézett az út fölött a hegyekre, és a hegyek mögött a tengerre, és a tenger mögött a kontinensre. – Jó kis nap volt az, amiről beszél.
– A legjobb.
– Jó óra és jó perc.
– Sose volt jobb.
– Érdemes meggondolni.
Keze az ajtón feküdt, nem könyökölt, hanem vizsgált, tapogatózott, remegve, bizonytalanul. A szeme azonban már teljesen kiért az afrikai délután hevébe.
– Igen.
– Igen? – kérdeztem.
– Azt hiszem, magával tartok egy darabon.
Vártam egy szívdobbanásnyit, majd odahajoltam és kinyitottam az ajtót.
Némán beült, csak ült, majd halkan betette az ajtót. Nagyon öregen és nagyon fáradtan ült. Vártam.
– Indítsa be – mondta.
Indítottam.
– Fordítsa meg.
Megfordultam, így arrafele néztünk, amerről jöttünk.
– Ez tényleg olyan kocsi?
– Tényleg olyan kocsi.
Kinézett a tájra, a hegyekre és a távoli házra.
Vártam. A motor dorombolt.
– Ha odaérünk – kezdte –, nem felejt el valamit…?
– Igyekszem.
– Van egy hegy… – kezdte, majd elhallgatott és csak ült ott csendbe zárt szájjal, nem folytatta.
Folytattam én helyette. Van egy hegy Afrikában, Kilimandzsáró a neve, gondoltam. És a hegy nyugati lejtőjén egyszer megtalálták egy leopárd aszott, fagyott tetemét. Soha senki nem tudta megmagyarázni, mit keresett a leopárd abban a magasságban.
Feltesszük magát is arra a lejtőre, gondoltam, a Kilimandzsáróra, a leopárd közelébe, odaírjuk a nevét, és alá, hogy senki nem tudja, mit keresett ilyen magasan, de hát itt van, És odaírjuk a születés és halál idejét, és leballagunk a forró nyári puszta felé, és a sírt attól kezdve szinte csak sötét harcosok, fehér vadászok és a gyors okapik ismerik.
Az öreg a szemét ernyőzve nézte a dombok közt kanyargó utat. Bólintott.
– Menjünk.
– Igen, Papa.
És elindultunk, én a kormánynál nyomtam neki lassan, az öreg meg mellettem, és ahogy leértünk az első dombon, majd felhágtunk a másikra, teljesen előbújt a nap, s a szélnek tűzszaga lett. Robogtunk, akár oroszlán a hosszú fűben. Folyók és patakok csillantak meg. Azt kívántam, bárcsak megállhatnánk egy órára, belegázolnánk a vízbe, és horgásznánk, és a patakparton heverve megsütnénk a halat, és beszélnénk vagy nem beszélnénk. De ha megállunk, talán sosem megyünk tovább. Felpörgettem a motort. Bőgött, akár egy pompás vadállat. Az öreg elvigyorodott.
– Pompás nap lesz! – rikoltotta.
– Pompás bizony.
Ismét úton, gondoltam. Milyen lehet most, amikor eltűnünk? És most, hogy eltűntünk? És most csak az üres út. Sun Valley némán a napfényben. Milyen lehet most, hogy nem vagyunk?
Felnyomtam jó száz fölé.
Mindketten kurjongattunk, akár a gyerekek.
Utána semmiről nem tudok.
– Istenem – így az öreg a vége fele. – Tudja, azt hiszem… repülünk.

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza

Kapcsolódó írás:Ray Bradbury: Fahrenheit 451 (Bárka Színház - 2011. február 26.)