FőképElső fejezet

Lord Cromwell hivatalának megbízásából jártam el Surrey-ben, amikor megérkezett az üzenet. Az egyik parlamenti képviselő a támogatásáért cserébe egy bezárt kolostor földjeit kapta adományként, ám néhány erdő tulajdonlevelének nyoma veszett. Ezek előkerítése nem bizonyult nehéznek, így aztán elfogadtam a képviselő meghívását, hogy töltsek pár napot a családja körében. Élveztem a rövid pihenőt, az utolsó levelek lehullását szemlélve, mielőtt vissza kellett térnem Londonba, a praxisomhoz. Sir Stephen kellemes arányokkal megáldott, új építésű téglaházban élt. Felajánlottam neki, hogy lerajzolom neki, de éppen csak belekezdtem az első vázlatok felskiccelésébe, amikor a lovas megérkezett.
A fiatal férfi egész éjszaka lovagolt Whitehallból, és hajnalra ért a képviselő birtokára. Azonnal felismertem: Lord Cromwell saját hírnökeinek egyike volt, és ez a felismerés rossz előérzettel töltött el, miközben feltörtem a főminiszter pecsétjét a levélen. Az üzenet Grey titkártól érkezett, és arról értesített, hogy Lord Cromwell azonnal látni kíván Westminsterben.
Volt idő, amikor egy találkozó és egy beszélgetés lehetősége patrónusommal – főként jelenlegi pozíciójában – örömmel töltött volna el, de abban az évben már kezdtem elveszíteni a lelkesedésemet. Belefáradtam a politikába, a jogba, az emberek ügyeskedéseibe és különböző ügyleteik vég nélküli összekuszálódásába. Kedvetlenségemet fokozta, hogy Lord Cromwell neve a királyénál is nagyobb félelmet ébresztett mindenfelé. Azt beszélték Londonban, hogy a koldushordák pusztán jöttének hírére szélsebesen szétrebbennek. Fiatal reformátorokként nem ilyen világ megteremtéséről beszélgettünk egymás házában azokon a végtelen vacsorákon át. Egykor hittük, miként Erasmus is, hogy a hit és a könyörületesség elegendő lesz az emberek közötti vallási különbségek elsimítására, de 1537 késő ősze csak lázadást, egyre növekvő számú kivégzést és a szerzetesek földjeiért folytatott kapzsi marakodást hozott.
Azon az őszön kevés eső esett, és az utak még mindig jó állapotban voltak, így – bár fogyatékosságom miatt nem tudok gyorsan lovagolni – már késő délutánra Southwarkba értem. A vidéken eltöltött egy hónap után a zaj és a bűz jó öreg lovamat, Chanceryt éppúgy idegesítette, mint engem. A London Bridge-hez közeledve elfordítottam tekintetem a híd tornyától, amelyen hosszú póznákra tűzve a felségárulásért kivégzettek fejei sorakoztak, a felettük köröző sirályok csípéseinek kiszolgáltatottan. Mindig is kényes természetem volt, még a medvetáncoltatást sem tudtam soha élvezni.
Az impozáns hídon szokás szerint hatalmas embertömeg tolongott, közöttük számos kereskedő gyászruhát öltött Jane királynéért, aki gyermekágyi lázban hunyt el két héttel azelőtt. Az árusok portékájukat a házak alsó szintjén lévő boltjaikból kínálták, amelyeket oly szorosan építettek egymás mellé, hogy úgy látszott, bármelyik pillanatban a folyóba taszíthatják egymást. A felsőbb szinteken nők húzták be a mosott ruhát a nyugaton sötétlő felhők láttán. Ahogy pletykáltak és kiáltoztak egymásnak, egy hatalmas fán károgó varjak melankolikus képét idézték fel bennem.
Felsóhajtottam, és emlékeztettem magam a rám váró kötelességekre. Jelentős részben Lord Cromwell támogatásának köszönhettem, hogy harmincöt évesen virágzó jogi praxissal és egy előkelő, új házzal rendelkeztem. És azzal, hogy neki dolgoztam, egyben a reformáció ügyét is szolgáltam, amely Istennek tetsző cselekedet volt – legalábbis akkor még így hittem. Ennek a mostani ügynek fontosnak kellett lennie, mert általában közvetve, Greyen keresztül jött tőle megbízás. Az addigra főminiszterré és a királynak, mint az egyház fejének helyettesévé emelkedett lorddal két éve nem találkoztam személyesen. Megrántottam a kantárt, és Chanceryt az utazók, az árusok, a zsebtolvajok és leendő udvaroncok sűrű tömegén keresztül London nyüzsgő központjába irányítottam.

Mialatt a Ludgate Hillen haladtam, észrevettem egy almával és körtével csordultig rakott bódét, és leszálltam a lóról, hogy éhségem csillapítására vegyek pár darabot. Miközben Chanceryt is megetettem almával, figyelmem az egyik mellékutcában lévő csoportosulásra terelődött. Nagyjából harmincan beszélgettek izgatottan egy kocsma előtt. Vajon megint egy újabb inas világosodott meg az új angol nyelvű Biblia egy félig megértett olvasása után, és vált prófétává? Ha igen, jobban teszi, ha felkészül a konstábler látogatására.
A tömeg szélén egy-két jólöltözött embert fedeztem fel, köztük William Peppert, a Vagyonügyi Bíróság egyik ügyvédjét, aki egy cifra, hasított zekét viselő fiatalemberrel együtt álldogált. Kíváncsiságomtól vezérelve a macskaköveken feléjük vezettem Chanceryt, gondosan kikerülve a vizelettel teli csatornákat. Amint odaértem, Pepper felém fordult.
– Nocsak, Shardlake! Hiányoltam a bíróságon rohangáló látványodat ebben a tárgyalási időszakban. Merre jártál? – Társa felé intett: – Engedd meg, hogy bemutassam Jonathan Mintlinget, aki frissen végzett az Inns of Courtban. Még egy boldog újonc a Vagyonügyi Bíróságon. Jonathan, bemutatom Matthew Shardlake urat, Anglia bíróságainak legélesebb eszű púposát.
Meghajoltam az ifjú ember felé, figyelmen kívül hagyva Pepper állapotomra tett rosszindulatú megjegyzését. Nemrég felülkerekedtem rajta a tárgyalóteremben, és az ügyvédek nem mulasztanak el egyetlen alkalmat sem a bosszúállásra.
– Mi történik itt? – kérdeztem.
Pepper felnevetett. – Van egy nő odabent, aki állítólag szerzett egy madarat az Indiákról, ami úgy társalog, mint egy született angol. Mindjárt kihozza.
Az utca a kocsma felé lejtett, így magasságbeli hiányosságom ellenére jó rálátást nyertem az épületre. Egy kövér nő tűnt fel a küszöbön, zsírfoltos ruhában, kezében egy háromlábú állványt tartva. Az állvány keresztrúdján a legfurcsább madár egyensúlyozott, amit valaha láttam. A legnagyobb varjúnál is nagyobb volt, rövid, félelmetes horogban végződő csőrrel és ragyogó vörös-arany tollazattal bírt, amely az utca szürkéjéhez képest szinte elkápráztatta a szemet. A tömeg közelebb nyomult.
– Vissza! – visította az öregasszony. – Kihoztam Tabithát, de nem fog megszólalni, ha körülötte lökdösődtök!
– Halljuk beszélni! – kiáltotta valaki.
– Fizessétek meg a fáradozásomat! – kiabálta arcátlanul a banya. – Ha mindannyian dobtok egy negyedpennyst Tabitha lábához, meg fog szólalni.
– Kíváncsi vagyok a trükkre – gúnyolódott Pepper, de csatlakozott a többiekhez, akik érméket hajítottak az állvány lábához. Az öregasszony felszedegette ezeket a sárból, majd a madárhoz fordult: – Tabitha – szólította meg. – Isten óvja Henrik királyt! Nyugodjék békében szegény Jane királynő!
Úgy látszott, a teremtmény rá se hederít, csak pikkelyes lábain toporgott, és üveges tekintettel bámult a tömegre. Majd hirtelen felrikoltott, olyan hangon, mint az öregasszony: – Isten óvja Henrik királyt! Nyugodjék békében Jane királynő! – Az elöl állók önkéntelenül hátrább léptek, és gyors karmozdulatok hullámoztak, ahogy az emberek keresztet vetettek. Pepper füttyentett.
– Mit szólsz ehhez, Shardlake?
– Nem is tudom. Valami trükk van a dologban.
– Még egyszer – kiáltottak a szemtelenebbek. – Még!
– Tabitha, mondd, hogy „halál a pápára, halál a római püspökökre!”.
– Halál a pápára! A római püspökökre! Isten óvja Henrik királyt! – A teremtmény kitárta szárnyait, és az embereknek ijedtükben elakadt a lélegzete. A szárnyakat brutálisan megkurtították; ezekkel soha többé nem fog tudni repülni. A madár begyébe dugta kampós csőrét, és tollászkodni kezdett.
– Gyertek holnap a Szent Pál lépcsőihez – kiabálta a vénasszony –, és többet fogtok hallani. Híreszteljétek el mindenkinek, hogy Tabitha, a beszélő madár az Indiákról, ott lesz délben. Peruból hozták, ahol ilyen madarak százai beszélgetnek a fákon, a fészkekből rakott városaikban! – Azzal felemelte az állványt, felszedegetett pár előzőleg ottfelejtett érmét a földről, majd eltűnt odabent, miközben a madár torz szárnyaival vadul csapdosva próbálta megőrizni egyensúlyát.
A tömeg izgatott mormogások közepette szétoszlott. Pepper és barátja kíséretében visszavezettem Chanceryt a főútra. Pepper szokásos arroganciája semmivé lett.
– Sok csodát hallottam már erről a Peruról, amit a spanyolok hódítottak meg. Mindig úgy gondoltam, hogy ezeknek az Indiákról szóló meséknek a felét sem szabad elhinni, de Miasszonyunkra, ez döbbenetes volt!
– Csak egy trükk! – mondtam. – Nem láttad a madár szemeit? Nem volt bennük semmi értelem. És ahogy abbahagyta a beszédet, elkezdett tollászkodni…
– De beszélt, uram – szólalt meg Mintling. – Mindannyian hallottuk.
– Beszélni anélkül is lehet, hogy értenénk a szavakat. Mi van, ha a madár csak a vénasszony szavaira reagál, pusztán megismétli azokat? Mint ahogy egy kutya is rohan a gazdája hívására. Úgy hallottam, hogy a szajkók képesek ilyesmire.
Elértük a főutat, és megálltunk. Pepper elvigyorodott.
– Nos, az emberek is válaszoltak a templomban a papok latin nyelvű mormogására anélkül, hogy értették volna azt.
Vállat vontam. Az ilyen, latin nyelvű misékkel kapcsolatos vélemények még nem számítottak ortodoxnak, és nem állt szándékomban vallási vitába bocsátkozni. Meghajoltam.
– Attól tartok, el kell búcsúznom tőletek. Találkozóm van Lord Cromwellel Westminsterben.
A fiúra láthatóan nagy benyomást tettek szavaim, míg Pepper megpróbálta hasonló érzéseit elleplezni. Felültem Chanceryre, és visszaindultam a tömegbe. Fanyarul elmosolyodtam. Az ügyvédek a valaha volt legnagyobb pletykafészkek, akiket Isten teremtett, és nem árthat a praxisomnak, ha Pepper megemlíti a bíróságon, hogy személyes találkozóm volt a főminiszterrel. Elégedettségem azonban nem tartott sokáig. Mialatt a Fleet Streeten haladtam, kövér cseppek kezdtek hullani a poros útra, és mire a Temple Barhoz értem, sűrű esőt vert arcomba a szél. Fejemre húztam a köpenyem kámzsáját, és szorosan tartottam, miközben a belelovagoltam a viharba.

Mire elértem a Westminster palotát, az eső már szabályosan ömlött, a szél szakaszos rohamokban csapta rám a vizet. A néhány mellettem elhaladó lovas hozzám hasonlóan köpenyébe burkolózott, és egymásnak kiabálva hangosan szidtuk a felhőszakadást.
A király pár éve elhagyta Westminstert, mikor Whitehallba költözött pompás, új palotájába, és manapság Westminster elsősorban a bíróságoknak adott otthont. Pepper Vagyonügyi Bíróságát nemrég állították fel, az előző évben megszüntetett kisebb rendházak vagyonával kapcsolatos ügyek intézése céljából. Lord Cromwell és egyre növekvő számú hivatalnokainak irodáit is itt helyezték el, így meglehetősen zsúfolt hely lett.
A belső udvar általában fekete ruhás, iratok felett érvelő ügyvédektől hemzsegett, és állami hivatalnokok vitáztak vagy pusmogtak a csendesebb sarkokban. De az eső ma mindenkit bekergetett, majdnem üres volt a tér. Csak néhány sáros, szegényesen öltözött ember tömörült átázva a Vagyonügyi Bíróság ajtajában; a feloszlatott rendek egykori szerzetesei, akik azért jöttek, hogy a törvény által nekik ígért plébániákért folyamodjanak. A szolgálatban lévő hivatalnok bizonyára máshol járt – talán éppen Mintling úr volt az. Egy büszke arckifejezésű idős ember még mindig a ciszterciek csuháját viselte, kámzsájáról csöpögött az esővíz. Lord Cromwell hivatala környékén ilyen ruhát viselni nem sok jót jelentett számára.
Az egykori szerzeteseken általában valamiféle alattomosság érződött, de ez a csoport elborzadt arckifejezéssel nézett a túloldalra, ahol fuvarozók két nagy szekeret pakoltak le, majd felhalmozták a rakományt a fal mentén, miközben átkozták a szemükbe és szájukba csöpögő vizet. Első pillantásra azt hittem, a hivatalok fűtéséhez hozták a fát, de ahogy megálltam Chanceryvel, láttam, hogy üvegfalú dobozokat, fa- és gipszszobrokat, valamint hatalmas, mívesen faragott és gazdagon ékesített fakereszteket rakodtak le. Ezek minden bizonnyal a bezárt kolostorok ereklyéi és képei voltak, amelyek imádatának mi, a reformáció hívei, véget akartunk vetni. Tiszteletre méltó helyeikről kiszakítva, az esőben feltornyozva minden maradék erejüktől megfosztották ezeket a tárgyakat. Elnyomtam a belém nyilalló sajnálatot, és mogorván a volt szerzetesek kis csoportja felé bólintottam, mielőtt Chanceryt a belső kapu felé irányítottam.

Amennyire csak lehetséges volt, az istállóban megszárogattam magam a lovásztól kapott törölközővel, majd beléptem a palotába. Megmutattam Lord Cromwell levelét az őrnek, aki fényesre csiszolt lándzsáját a magasba tartva az előcsarnokból a belső folyosók labirintusába vezetett.
Miután átmentünk egy hatalmas ajtón, amelynél két másik őr strázsált, egy hosszú, keskeny teremben találtam magam, amelyet gyertyák fénye világított meg. Egykoron fogadásokra szolgált, de most teljes hosszában asztalok sorakoztak, mögöttük fekete ruhás hivatalnokokkal, akik óriási levélhalmokat ellenőriztek. Egy idősebb úriember, akinek az évek során minden ujja megfeketedett a tintától, hozzám sietett.
– Shardlake úr? Korán érkeztél. – Kíváncsi voltam, honnan tudja, hogy ki vagyok, aztán rájöttem, hogy valószínűleg szóltak neki, hogy egy púpost várjon.
– Az időjárás szerencsés volt hozzám, egészen mostanáig – néztem végig átázott ruházatomon.
– A főminiszter arra utasított, hogy amint megérkezel, azonnal kísérjelek hozzá.
Miközben végigvezetett a termen, a serényen dolgozó hivatalnokok mellett, a mozgásunktól felkavart levegőtől a gyertyák lángja megrebbent. Csak most jöttem rá, hogy az ellenőrzés milyen kiterjedt hálóját hozta létre a lord. Az egyházi megbízottakat és a helyi magisztrátusokat parancs kötelezte arra, hogy saját besúgóhálózataikra támaszkodva, jelentsenek minden, elégedetlenségről vagy felségárulásról szóló szóbeszédet, amelyek mindegyikét a törvény teljes szigorával vizsgálták ki, évről évre súlyosabb büntetésekkel sújtva az elkövetőket. Az egyházi reformok miatt már volt egy lázadás; egy újabb akár a királyságot is megdöntheti.
A hivatalnok megtorpant a terem végén álló tekintélyes méretű ajtó előtt. Megállított, majd kopogott, és mélyen meghajolva belépett.
– Shardlake úr, milord.

Az előszobával éles ellentétben Lord Cromwell szobája sötétebb volt, csak az asztalon álló gyertyák fénye világított a késő délutáni félhomályban. Míg a legtöbb, magas pozícióba került úr gazdag falikárpitokkal díszítette volna falait, nála a padlótól a mennyezetig szekrények tornyosultak, amelyeket fiókok százai osztottak részekre. A szobában mindenhol jelentésekkel és listákkal megrakott asztalok és székek sorakoztak. A kandallóban fahasábok égtek pattogva a széles rostélyon.
Először nem vettem észre őt. Majd lassan kivettem zömök alakjának körvonalait a szoba távolabbi végében álló íróasztal mögött. Egy dobozt tartott maga előtt, és a tartalmát vizsgálgatta megvető fintorral, miközben széles, keskeny szája lekonyult ívelt álla felé. Így állkapcsa egy nagy medvecsapdára emlékeztetett, ami bármelyik pillanatban kinyílhat, és bárkit eltüntethet egyetlen harapással. Felpillantott, és a nála oly gyakori szeszélyes arckifejezés-váltásainak egyikével elmosolyodott, kezét pedig köszöntésre emelte. Olyan mélyen meghajoltam, ahogy csak tudtam, közben arcom megrándult a hosszú úttól elmerevedett tagjaim miatt.
– Matthew, gyere ide. – Mély, nyers hangja szívélyes volt. – Ügyesen intézkedtél Croydonban. Örömmel hallottam, hogy a Black Grange-bonyodalom megoldódott.
– Köszönöm, milord. – Ahogy közeledtem hozzá, észrevettem, hogy szőrmével borított köntöse alá fekete inget vett fel. Elkapta a pillantásomat.
– Hallottad, hogy meghalt a királynő?
– Igen, milord. Nagyon sajnálom. – Tudtam, hogy Boleyn Anna kivégzése után Lord Cromwell Jane Seymour családjának szerencséjével kötötte össze a magáét.
Felmordult. – A király összezavarodott.
Ránéztem az íróasztalra. Legnagyobb meglepetésemre különböző méretű dobozok hevertek rajta szerteszét. Úgy látszott, valamennyi aranyból és ezüstből készült, és sokat közülük ékkövekkel is díszítettek. Régi, foltos üveg mögött ruha- és csontdarabok hevertek bársonypárnáikon. Rápillantottam arra a ládikára, amelyet még mindig a kezében tartott, és láttam, hogy egy gyermek koponyáját rejti. Mindkét kezével felemelte, és olyan erősen megrázta, hogy néhány kilazult fog csörögni kezdett belül. A főminiszter sötéten elmosolyodott.
– Ezek felkeltik majd az érdeklődésedet. Kifejezetten az én figyelmembe ajánlott ereklyék. – Letette a dobozt az asztalra, és az elejére vésett latin feliratra mutatott. – Nézd csak meg.
– „Barbara sanctissima” – olvastam. Rámeredtem a koponyára, amelyre még rá volt tapadva néhány hajszál.
– Szent Barbara koponyája – mondta Cromwell, megpaskolva a dobozt a tenyerével. – Egy ifjú szűzlányé, akit pogány apja ölt meg még a római korban. A legszentebb relikviák egyike. A leedsi bencés zárdából. – Lehajolt, és felemelt egy ezüstládikát, amelyet opálokkal raktak ki. – És íme, Szent Barbara koponyája, Lancastershire-ből, a Boxgrove apácazárdából. – Nyersen felnevetett. – Azt beszélik, az Indiákon kétfejű sárkányok vannak. Nos, nálunk pedig kétfejű szentek.
– Jézusra. – A koponyákat bámultam. – Kíváncsi lennék, kik lehettek.
Ismét felnevetett és alaposan vállon veregetett. – Hah, ez az én Matthew barátom, aki mindig a választ keresi mindenre. Erre a kutató elmére van most szükségem. A Vagyonügyi Bíróságnak dolgozó embereim Yorkban azt mondják, hogy az aranydoboz római kori. De a többihez hasonlóan a Tower olvasztókemencéjében végzi, míg a koponya a trágyadombon. Az embereknek nem kellene csontokért rajonganiuk.
– Milyen sok van belőlük – néztem ki az ablakon. Az eső még mindig zuhogott, végigverve az udvart, ahol az emberek továbbra is rakodtak. Lord Cromwell átvágott a szobán, és lenézett rájuk. Eltöprengtem azon, hogy noha már főrend volt, és így jogosult a bíborszín használatára, még mindig ugyanúgy öltözött, mint én: fekete köpenyt hordott, és a jogászok, hivatalnokok lapos fekete kalapját viselte. Bár az övé selyembársonyból készült, a köpenyét pedig hódprém díszítette. Észrevettem azt is, hogy hosszú, barna hajába már ősz szálak vegyültek.
– Be kell hozatnom onnan azokat a tárgyakat – mondta. – Száraznak kell lenniük. Ha legközelebb megégettetek egy pápista árulót, azokból is rakatni akarok alá. – Felém fordult, és komoran rám mosolygott. – Akkor majd az emberek látni fogják, hogy attól nem fog kevésbé sikoltozni az eretnek, ha a saját bálványait használják tűzifaként, mi több, Isten sem fogja kioltani a lángokat. – Arckifejezése ismét megváltozott, elkomorodott. – Gyere, ülj le. Dolgunk van. – Helyet foglalt íróasztala mögött, engem pedig ridegen a vele szemben lévő székhez irányított. Arcom megrándult a hátamba nyilalló görcsöktől.
– Fáradtnak tűnsz, Matthew. – Nagy barna szemei engem fürkésztek. Arcához hasonlóan a tekintete is folyton változott, most éppen hidegnek látszott.
– Csak egy kicsit. Hosszú volt az út. – Rápillantottam az iratokkal borított asztalára, némelyiken királyi pecsét csillant meg a gyertyafényben. Néhány kisebb aranydobozt nehezéknek használt.
– Ügyesen megtaláltad azokat az eltűnt tulajdonleveleket – mondta. – Ezek hiányában évekig húzódhatott volna az ügy a kancellárián.
– A kolostor egykori számtartójánál voltak. Magával vitte őket, amikor a rendházat bezárták. A falubéliek nyilván maguknak akarták követelni az erdőt, mint közös földterületet. Sir Richard egy helyi riválisát gyanúsította, de én inkább a számtartónál kezdtem, mert utoljára ő láthatta a tulajdonleveleket.
– Remek. Logikusnak tűnik.
– Kiderítettem, hogy a falu templomának a plébánosa lett. Nagyon hamar beismerte a tettét, és átadta az iratokat.
– A falubéliek lefizették a volt szerzetest, ezt kétségtelen. Az igazságszolgáltatás gondjaira bíztad?
– Nem kapott pénzt. Azt hiszem, csak segíteni akart a falusiakon, akiknek soványak a földjeik. Úgy gondoltam, helyesebb, ha nem kavarom fel jobban a kedélyeket.
Lord Cromwell arckifejezése megkeményedett, ahogy hátradőlt székében. – Bűntettet követett el, Matthew. Vádat kellett volna ellene emeltetned, hogy tanulságul szolgáljon mások számára. Remélem, nem puhultál el. Ezekben az időkben kemény emberek szolgálatára van szükségem, Matthew, kemény emberekére. – Arca hirtelen azzal a haraggal telt meg, amelyet tíz éve láttam rajta, amikor először találkoztunk. – Ez nem Morus Tamás Utópiája, ahol az ártatlan vademberekből álló nemzet csak Isten szavára vár, hogy teljes legyen a boldogsága. Ez egy kemény állam, amit egy hanyatló egyház korrupciója fojtogat.
– Tudom, uram.
– A pápisták minden lehetőséget megragadnak, hogy megakadályozzanak minket a keresztény közjó szolgálatában, és Istenre esküszöm, mindent meg fogok tenni, hogy legyőzzem őket.
– Sajnálom, uram, ha a megítélésem téves volt.
– Egyesek szerint valóban puha lettél, Matthew – felelte csendesen. – Hiányzik belőled a tűz, a heves buzgalom, talán már a lojalitás is.
Lord Cromwell egyik fogása az volt, hogy pislogás nélkül, meredten bámult a másikra, amíg az kényszert nem érzett arra, hogy lesüsse a szemét. Amikor pedig az ember újra felnézett, a kemény, barna szemek még mindig megpróbáltak beléhatolni. Éreztem, ahogy a szívem erősen dobolt. A kétségeimet, fásultságomat megpróbáltam magamnak megtartani, és biztos, hogy senkinek sem beszéltem ezekről.
– Milord, ugyanúgy a pápaság ellen vagyok, mint eddig. – Kimondva ezeket a szavakat, nem tudtam nem gondolni azokra, akik már megadták neki ugyanezt a választ a lojalitásukkal kapcsolatos kihallgatások alatt. Egy pillanatra belém nyilallt a félelem, és próbáltam mélyeket lélegezni, hogy megnyugtassam magam, reménykedve, hogy nem veszi észre. Egy pillanattal később lassan bólintott.
– Van egy, a képességeidre szabott feladatom. A reformáció jövője múlhat rajta. – Előrehajolt, felvett egy kisebb dobozt, és feltartotta azt. A belsejében, egy finoman vésett ezüst hengerben apró, vörös porral teli üvegcse hevert.
– Ez – folytatta halkan – Szent Pantaleon vére, akit a pogányok élve megnyúztak. Devonból. Úgy tartották, hogy a szent napján a vér folyékonnyá válik. Minden évben százak zarándokoltak megnézni a csodát, kezükön-lábukon csúszva, és persze fizetve a kiváltságért. De nézd csak – megfordította a dobozt. – Látod ezt a kis lyukat a hátulján? Egy másik lyuk is volt a falban, ahova ezt felszögelték, és egy szerzetes egy pipettával kis színezett vízcseppeket csöpögtetett a fiolába. És lám, a szent vér, vagyis inkább az égetett ámbra, folyékonnyá válik.
Előrehajoltam, kitapogatva ujjammal a parányi lyukat. – Hallottam már ilyen megtévesztésekről.
– Erről szól a szerzetesség. Megtévesztés, bálványimádás, kapzsiság és titkos hűség a római pápához. – Megfordította az ereklyét, amiben apró vörös kristályok potyogtak alá. – A kolostorok fekélyek a királyság testén, és ki fogom metszeni őket.
– A kezdő lépések megtörténtek. A kisebb rendek már feloszlottak.
– Épphogy csak megkarcoltuk a felszínt. Viszont behozott némi pénzt a kincstárba, éppen elegendőt ahhoz, hogy feléledjen a király étvágya, és sorra kerítse a nagyokat is, ahol az igazi vagyon található. Kétszáz rendház a királyság vagyonának egyhatodát birtokolja.
– Valóban ilyen sokat?
Bólintott. – Ó, igen. Azonban a múlt téli lázadás után, amikor az a húszezer lázadó tábort vert északon a kolostoraikat visszakövetelve, óvatosan kell haladnom. A király nem akarja kikényszeríteni a többi rendházból a tevékenységük feladását, és igaza van. Önkéntes feladást akarok, Matthew.
– De bizonyos vagyok benne, hogy ők soha…
Szárazon mosolygott. – Több módon is meg lehet ölni egy disznót. Most figyelj rám jól, ez az információ titkos. – Előrehajolt, halkan és feszesen beszélt.
– Amikor a szerzetesrendeket ellenőriztettem két éve, gondoskodtam arról, hogy bármi, ami a vesztüket jelentheti, alaposan dokumentálásra kerüljön. – A falak mentén húzódó fiókok felé intett fejével. – Minden ott van; szodómia, paráználkodás, felségsértő prédikációk, titokban eladott vagyontárgyak. És egyre több informátorom van a kolostorokban is. – Komoran elmosolyodott. – Legalább tucatnyi apátot kivégeztethettem volna Tyburnben, de kivártam az időmet, fokoztam a nyomást, új, szigorúbb intézkedéseket hoztam, amelyeket követniük kellett. Elértem, hogy féljenek tőlem. – Megint elmosolyodott, majd hirtelen feldobta a relikviát a levegőbe, elkapta, és ismét letette a papírjai közé.
– Meggyőztem a királyt, engedje meg nekem, hogy kiválasszak egy tucatnyi rendházat, amelyekre külön nyomást gyakorolhatok. Az utóbbi két hétben válogatott embereket küldtem ki, hogy ajánlják fel az apátoknak a választási lehetőséget a vádemelés és a tevékenység önkéntes feladása között. Utóbbi esetben a mindenkit megillető kegydíjjal, különösen csinos összegekkel az apátoknak. Elmentek Lewesbe, ahol felségsértő a prédikáció, Tichfieldbe, ahol az apát válogatott információkat küldött szerzetestársairól; majd Peterborough-ba. Ha csak néhányukat rá tudom kényszeríteni a tevékenységük önkéntes feladására, a többiek megértik, hogy vége a játéknak, és csendben követik a példájukat. Kiemelt figyelemmel követtem a tárgyalásokat, és minden rendben zajlott. Egészen tegnapig. – Felemelt egy levelet az íróasztaláról. – Hallottál már valaha Scarnsea monostoráról?
– Nem hallottam, milord.
– Nem is csoda. Bencés rendház, egy régi, eliszaposodott, Csatorna-parti kikötőnél Kent és Sussex határán. A bűn hosszú múltra tekint vissza azon a helyen, és a helyi békebíró szerint, aki a mi emberünk, az apát olcsón kiárusítja a földjeiket. Robin Singletont küldtem oda múlt héten, hogy nézze meg, mit tud ebből kihozni.
– Ismerem Singletont – mondtam –, volt már az ellenfelem a bíróságon. Erős, határozott ember. – Haboztam egy kicsit. – Noha talán nem a legkiválóbb ügyvéd.
– Nem, valóban nem, de most a határozottságára volt szükségem. Kevés konkrét bizonyíték állt rendelkezésre, és látni akartam, hogy mit tud belőlük kikényszeríteni. Adtam mellé egy kánonjogászt segítségül, egy öreg cambridge-i reformátort, Lawrence Goodhapst. – A papírjai közt keresgélt, majd átnyújtott egy levelet. – Ez tegnap reggel jött tőle.
A levelet nehézkes kéz írta, egy főkönyvből kiszakított oldalra.

Milord,

Sietve írom és küldöm ezt a levelet egy városi fiúval, mert itt senkiben sem merek megbízni. Singleton uramat aljas módon meggyilkolták a monostor kellős közepén, a lehető legszörnyűbb módon. Ma reggel találták meg a konyhában, egy vértócsában fekve, levágott fejjel. Bizonyosan Lordságod valamely ádáz ellensége művelte, de itt mindenki tagad. A templomot megszentségtelenítették, és a Bűnbánó Tolvaj Szent Relikviája véres szögeivel együtt eltűnt. Tájékoztattam Copynger bírót, és teljes hallgatásra utasítottuk az apátot. Rettegünk a következményektől, ha ez a hír kijut innen.
Kérem Lordságodat, hogy küldj segítséget, és mondd meg, mit tegyek.

Lawrence Goodhaps

– Egy meggyilkolt megbízott?
– Úgy tűnik. Az öregember pedig halálosan retteg.
– De ha egy szerzetes követte volna el, az a monostor biztos végzetét jelentené.
Cromwell bólintott. – Tudom. Ez valami megszállott, valami kolostorba zárt őrült lehet, aki jobban gyűlöl bennünket, mint amennyire fél tőlünk. De ugye látod a következményeket? Precedenst akarok teremteni a kolostorok bezárásával. Az angol jog és az angol eljárások precedensen alapulnak.
– És ez egészen más precedenst teremtene.
– Pontosan. A király tekintélyére sújtottak le, szó szerint. A jó öreg Goodhaps a lehető legjobbat cselekedte azzal, hogy hallgatásra utasított mindenkit. Gondold csak el, ha a történet elterjedne, milyen ötleteket adna a fanatikusoknak és a holdkórosoknak az ország valamennyi rendházában.
– A király tud róla?
Ismét erősen rám meredt. – Ha megmondanám neki, az földindulást okozna. Valószínűleg katonákat küldene oda, és felköttetné az apátot a templomtoronyra. És ez a terveim végét jelentené. Nem, ezt gyorsan és titokban kell megoldani.
Kezdtem látni, hová akar kilyukadni. Megmozdultam a székben, mert a hátam ismét fájni kezdett.
– Azt akarom, hogy odamenj, Matthew. Azonnal. Teljes jogkörrel ruházlak fel, mint a főminiszter nevében eljáró megbízottat. Bárkinek parancsokat adhatsz, és bármihez hozzáférhetsz.
– Nem lenne megfelelőbb ez a feladat egy tapasztaltabb megbízottnak, milord? Soha nem volt hivatalos dolgom szerzetesekkel.
– De ők tanítottak. Ismered a módszereiket. A megbízottaim félelmetes emberek, de nem a fortélyaikról híresek, és ebben az ügyben tapintatosan kell eljárni. Copynger bíróban megbízhatsz. Bár soha nem találkoztam vele, de leveleztünk, és elkötelezett híve a reformációnak. A városban senki más nem tudhat semmit. Szerencsére Singletonnak nem volt családja, így rokonok nem fognak zaklatni.
Mély lélegzetet vettem. – Mit tudunk a monostorról?
Kinyitott egy tekintélyes méretű könyvet. Felismertem a Compertát, a két évvel ezelőtti vizitáció során ellenőrzött kolostorokról készített jelentést, amelynek fontosabb részeit a parlamentben is felolvasták.
– Erős normann alapok, jól ellátva földekkel és pompás épületekkel. Jelenleg csak harminc szerzetes él ott, és nem kevesebb, mint hatvan szolga. Jól élnek, tipikus bencések. A látogatók szerint a templom botrányosan túldíszített, tele van gipszszobrokkal, és náluk van, vagy volt, a Bűnbánó Tolvaj állítólagos relikviája, akit a mi Urunkkal együtt feszítettek keresztre. Egy kéz egy darab fára szegezve, ami állítólag a keresztjének egy darabja. Úgy tűnik, messziről is jönnek emberek emiatt; állítólag meggyógyítja a nyomorékokat. – Akaratlanul is a torz hátamra pillantott, mint általában az emberek, ha nyomorékokról esik szó.
– Feltehetőleg erre az ereklyére utalt Goodhaps.
– Igen. A vizitáció során egy egész sereg szodomitát találtak Scarnsea-ben, ahogy az az ilyen koszos kutyaólakban lenni szokott. A régi perjelt, aki az egyik főbűnös volt, eltávolították. Az új törvény a szodómiát halállal bünteti, úgyhogy ezzel nyomást lehet gyakorolni rájuk. Azt akartam, hogy Singleton derítse ki, miként állunk ebben a tekintetben, a Copynger által írt birtokeladásokkal együtt.
Egy pillanatra eltöprengtem. – Bonyolult összefüggések ezek. Bonyolultak.
Lord Cromwell bólintott. – Valóban. Ezért van szükségem egy okos emberre. A megbízólevelet a házadba küldettem, a Comperta releváns részeivel együtt. Azt akarom, hogy holnap a lehető legkorábban indulj útnak. Goodhaps három napja írta a levelet, és legalább még háromba telik, amíg odautazol. A Weald az év ezen időszakában többnyire ingoványos.
– Egészen máig száraz volt ez az ősz. Talán két nap alatt is megjárom.
– Remek. Ne vigyél magaddal szolgákat, és Mark Poer kivételével senkinek ne beszélj róla. Még mindig nálad lakik?
– Igen. Távollétemben ő igazgatja az ügyeimet.
– Azt akarom, hogy kísérjen el téged. Úgy tudom, jó eszű, és talán nem árt egy pár erős kar melléd.
– De milord, a küldetés veszélyes lehet. És… őszintén szólva, Markban nem buzog olyan nagy vallásos hév, hogy megértse, mi forog kockán.
– Nem is kell neki, amíg lojális, és azt teszi, amit mondasz neki. És ez talán segíthet neki visszajutni a bírósági munkába is a kis botránya után.
– Mark ostoba volt. Tudnia kellett volna, hogy az ő társadalmi helyzetében nem bonyolódhat kapcsolatba egy lovag lányával – sóhajtottam. – De még nagyon fiatal.
Lord Cromwell felmordult. – Ha a király tudomást szerzett volna arról, hogy mit tett, biztosan megkorbácsoltatja. Feléd is kevés hálát mutatott, miután te találtál neki munkát.
– Családi kötelezettség volt, milord, fontos kötelezettség.
– Ha véghezviszi veled ezt a küldetést, megkérhetem Richet, hogy vegye vissza a tisztviselői állásába, amelyet a te kérésedre találtam neki – tette hozzá élesen.
– Hálásan köszönöm, milord.
– Most Hampton Courtba megyek, meg kell győznöm a királyt, hogy térjen vissza teendőihez. Matthew, gondoskodj róla, hogy semmi ne szivárogjon ki, ellenőrizd a monostorból kimenő leveleket.
Felállt, megkerülte az íróasztalt, kezét a vállamra tette, miközben én is felemelkedtem. Ez nála a jóindulat jele volt.
– Találd meg a bűnöst mielőbb, de lehetőleg csendben. – Mosolygott, majd hátranyúlt és átadott egy kis aranydobozt. Ebben is egy üvegcse volt, kis gömbölyded formájú, amelyben egy adag sűrű, halvány folyadék csapódott az üvegnek. – Mellesleg mit gondolsz erről? Talán rájössz a titkára, nekem nem sikerült.
– Mi ez?
– A bilsoni zárdában állt négyszáz évig. Állítólag Szűz Mária teje.
Undorral nyögtem egyet. Cromwell nevetett.
– Ami leginkább elképeszt engem, hogy vajon miként képzelték el azt, amint valaki tejet szerez Szűz Máriától? De nézd, valószínűleg mostanság kicserélték, mert még mindig folyékony. Azt hittem, ennek a hátulján is van egy kis lyuk, mint a másikon, de úgy látszik, zárt. – Átadott nekem egy nagyítóüveget és megvizsgáltam a ládikát, kis lyukat keresve a felületen, de nem találtam semmit. Megnyomkodtam és megböködtem, titkos reteszt kutatva, majd megráztam a fejem.
– Nem tudok rájönni. Tényleg teljesen zártnak látszik.
– Kár. Meg akartam mutatni a királynak, bizonyára szórakoztatta volna. – Az ajtóhoz kísért, és a kezét még mindig a vállamon tartva nyitotta ki, hogy a tisztviselők láthassák mekkora kegyben állok Cromwellnél. Elhagyva a szobát, pillantásom a két vigyorgó koponyára tévedt, amelyek szemürege körül a gyertyafény játszott. Mivel a lord keze még rajtam nyugodott, el kellett fojtanom a rám törő borzongást.

A Kiadó engedélyével.