Főkép

Díszlettervező: Tamás Gábor
Jelmeztervező: Benedek Mari
Asszisztens: Matók Szilvia, Pass Andrea
A képeket Dusa Gábor készítette.

A démon gyermekei.
A címből a laikus rögtön egy középszerű tudományos-fantasztikus regényre asszociálna, amely tündököl egy ideig, majd eltűnik a süllyesztőben.
De nem, ez valami egészen más. Pintér Béla legújabb szürreális víziója a világról. Pontosabban annak csak egy szeletéről, az emberi kapcsolatokról.

A darab szerkezete egyszerű, a történet szövése lineáris, az alaptörténet pedig - a gyakorlottabb Pintér Béla-rajongónak - egészen átlátható: egy deviáns család különleges eseményének kellős közepén találjuk magunkat a kezdetekkor.
A távol-keleti elemekkel átszőtt mese középpontjában Yamamoto Kovács Mónika és Zoltán eljegyzése áll, a történések szűk családi körben zajlanak.

Az eljegyzésen jelen vannak a jegyesek, Árpád, a menyasszony kissé különc testvére, Zoltán, a vőlegény szülei - Lajos, a volt kommunista, most éppen alkoholista szerepben tetszelgő ijesztő öregúr, és felesége, Erzsébet, ismertebb nevén Baba szán.
A darabban néhány komikus jelenet erejéig feltűnik még Mónika édesapja, Yamamoto Kovács Géza is, aki egy szánalmas rabság köteleit viseli magán saját otthonában.

A darabban a központi helyet azonban az édesanya, Yamamoto Kovácsné Faragó Zsuzsa, a fennkölt modorú, cinikus és megkeseredett professzor foglalja el. Természete zsarnoki, megnyilvánulásai lealacsonyítóak, szándékai aljasak.
Gyermekeit terrorban tartja, férjét megalázott rabszolgaként rendeli alá saját akaratának.

A nyomasztó alaphangulat tehát adott - és az eljegyzés körülményei egyre csak bonyolódnak.

Már a kezdetek kezdetén fény derül a vőlegény, Zoltán és édesapjának tragikus viszonyára, amely két évvel az eljegyzés előtt, a választásokkor romlott meg véglegesen. Lajos, a megrögzött kommunista a Japán Szocialista Pártra adta voksát - és ezzel kivívta fia végtelen ellenszenvét.

Ez a konfliktus azonban, a történetben egyedüli módon, megoldódott. Viszont Yamamoto Kovács Zsuzsa fellépésével az indulatok ismét forrni kezdtek, a család különös szokásai pedig egyre groteszkebbé váltak.

Itt van példának a fiatalabb gyermek, Árpika. Naponta egy meghatározott mennyiségű marihuána-adagot juttat a szervezetébe édesanyja felszólítására. Az anya a 17 éves fiút csodagyerekként kezeli, ragaszkodik hozzá, testét-lelkét mérgezi.

A másik gyermek Mónika, a „kukifób, de nimfomán” lány, aki nagydarab, csúnyácska, szorongó lélek. Édesanyja fő céltáblája ő, aki éppen kiszakadni készül a fullasztó családi légkörből.
Csakhogy Y. Kovács Zsuzsa pontosan ez ellen igyekszik tenni: minden mondata, amelyet a vőlegényhez intéz, csak egy-egy csapás a lány becsületén. Igyekszik elválasztani a szerelmeseket egymástól, hogy saját lelkének romlottságát továbbra is kiélhesse Mónikán.

A negyedig japán-környezetben játszódó történet során sok-sok olyan kiszólás történik, ami leleplezi a néző előtt az egész játékot: a darabnak semmi köze nincs Japánhoz, a hét szereplő mindegyike ízig-vérig magyar.
A kommunista-alkoholista, a zsarnok, a szorongó lány, a fiatalodni akaró öregasszony és a drogfüggő mitugrász. A magyar valóság szereplői egy keleti történetbe ágyazva - Pintér Béla legújabb mesterfogása.

A zene, a fények, a díszlet és a jelmezek mind-mind híven tükrözik ezt a hangulatot: Tamás Gábor díszlete kopár, fekete tér, narancssárgás derengésben, a háttér pedig finoman kékbe átmenő fényjáték. Az egyetlen, elárvult tárgyi dísz egy virágnak aligha mondható, kiszáradt és levéltelen ,,növény” a sarokban.

A színpadkép szigorú hangulatát némileg megtörik Benedek Mari mulatságos jelmezei, amelyek úgy állnak minden szereplőn, mintha szabhatatlan zsákvásznakat öltöttek volna magukra.
Egyedül Pintér Béla - vagyis a zsarnoki asszony jelmeze üt el a többiekétől: virágmintás zöld ruhában, legyezővel és csigákba csavart hajjal játssza végig az előadást.

A látvány részét alkotó zenészek pedig rajzfilmfigura-hatású, japán stílusú álarcokat viselnek, hogy ezzel is hangsúlyozzák a történet „antijapán” mondanivalóját. A viccek is erre az abszurditásra lettek kihegyezve, hiszen Japánban aligha létezik kölyök-szaké a mi gyerekpezsgőnk mintájára…

A történet zsúfolt, poénokkal teli, a régebbi előadások elemeiből összeválogatott egyedülálló alkotás.
Az emberi kapcsolatok sokféle rétegződése jelenik meg benne, szinte minden másodpercben valami más, valami újabb idegtépő bolondság esik meg a szereplőkkel. Felsorolhatatlanul sok ötlet és színfolt alkotja a darabot, amely a társulat egyik legkülönlegesebb munkája.

Kegyetlen szülők és borzasztó gyerekek rangadójára kerül sor ebben a rövidke előadásban, a Műegyetem tetején.
A vég - vagyis Zsuzsa halála nem mindennapi és egyben nagyon kacagtató is: japán-szörnyfigura maszkban, Zoltán ajándékában - kergetik az öngyilkosságba édesanyjukat a tönkretett gyermekek, hogy aztán a rendőrséggel - az oszló hulla összetéveszthetetlen szaga ellenére - elhitessék: az asszony bizony nyom nélkül eltűnt „kétezerkettő nyarán, augusztus hó hetedik napján.”

A szokásos pintérbélás elemeket összevegyítő alkotás tehát ismét nem mindennapi élményt nyújt. Elgondolkodtat, felkavar, nyomaszt - mindenkit, aki megnézi. Az emberi kapcsolatok széles skáláját zongorázza végig, kibont egy évtizedek óta húzódó családi drámát, és eljuttat odáig, hogy a darab kétharmadában, lélekben már mi is együtt skandálhassuk az őrjöngő gyerekekkel: ,,Rossz, rossz, rossz, rossz anya vagy!”