FőképHasonló cipőben járok, mint a szerző. Nem kell irigykedni, nem vadászni megyek a világ túlsó felébe, és földbirtokosi elképzeléseim sincsenek. Csupán az írásaink indításához való viszonyunkban hasonlítunk egymásra – magyarán mindketten ezt tartjuk a legnehezebb lépésnek.
Mintha egy roppant kőajtót kellene kinyitni, amely mögött egy kényelmes folyosó rejtezik. Ha már átléptél a küszöbön, nincs semmi gond, de alaposan megizzadsz, mire odáig eljutsz.

Miután a legnehezebbnek tartott első húsz oldalon túljutott, már nem lehet megállítani az írót. Ellenállhatatlan kényszertől hajtva, mindent (de tényleg mindent) megoszt velünk, amit vadászexpedíciója alatt látott, hallott és tapasztalt.
Ennek köszönhetően jóval többet kapunk, mintha csak a nagyvadak becserkészésének beszámolóját írta volna meg. A korábban megjelent kötetekkel ellentétben terjedelemre is ez a kötet hízott legvastagabbra.

Ehhez a kötetlen, szabadon csapongó elbeszélői stílushoz ideális hátteret nyújt Alaszka. A zord északi tájat benépesítő indiánok, és az őket kiszorító fehérek számtalan történetet osztanak meg velünk. A hajóskapitánytól kezdve az aranyásóig mindenkinek jut pár oldal, ahol kedvére elmondhatja kalandjait, legyen az mulatságos vagy hajmeresztő.

Széchenyi két vadásztársával 1935 nyárutóján érkezett meg Alaszkába egy kis cserkelésre, trófeagyűjtésre. Az előirányzott nagyvadak (karibu, feketemedve, jávorszarvas, kecske) egymástól távol élnek, ezért a két hónapos expedíció alatt szinte folyamatosan utazni kényszerültek.
A szerencse kegyes volt hozzájuk – főként Széchenyihez –, akinek minden áhított vadat sikerült puskavégre kapnia. Az időjárás viszont egyáltalán nem kedvezett a vadászoknak. Az itt előforduló összes viharfajta (a szemerkélő esőtől a havazásig) tiszteletét tette körükben.

Legdurvább kalandjuk egy lakatlan szigeten esett meg, ahol hét napig rostokoltak hajóra várva. Az esővel dúsított szélvihar sátorba parancsolta őket. Az adott időszak naplóbejegyzései – érthető módon – nem túl vidám hangulatról számolnak be.

A hivatalos megítélés szerint Széchenyi művei nagyban hasonlítanak a nemes vörösborra. A múló évek csak nemesebbé érlelik a tartalmat. Ha ez így megy tovább, hamarosan már nem a nagyvadak becserkészésének izgalma köti le az olvasót, hanem a nyelvezet és a stílus, amely elővezeti a történéseket.

Akár egy régimódi évkönyv, mindenki talál benne magának való olvasmányt. Nincsenek benne gyenge részek, amin nem is csodálkozhatunk, hiszen Széchenyi egyszerűen csak beszámol mindenről, ami a szeme elé került. Közvetlen hangnemben, hihetetlen nagyságú szókincs birtokában, élvezetesen.