FőképNem gondoltam volna, hogy lesz folytatása a Joanne Harris számára világsikert hozó, 1999-ben megjelent Csokoládé című regénynek. Annak ellenére sem, hogy a könyv számos kérdést nyitva hagyott.
Valahogy ez a folytatásosdi nem illett Harris-hez, még ha nyilván szó sincs olyan baromságokról, mint például a „Csokoládé újra lecsap”, „A bonbon bosszúja”, vagy „A nugát fia”. S az is hamar kiderül, hogy ez nem is szimpla folytatás.

A Csokoládé eseményei óta négy év telt el. A főszereplő Vianne Rocher, és kislánya már maga mögött hagyta Lansquenet-t, meg úgy általában a vidéki Franciaországot. Most Párizsban, a turisták által olyannyira kedvelt Montmartre-on laknak. Ennél is fontosabb azonban, hogy nevet és életvitelt is váltottak.

Vianne-t most Yanne Charbonneau-nak, az immáron 11 éves Anouk-ot Annie-nak hívják, s bár most is egy chocolaterie-ben laknak, Vianne/Yanne már nem készít varázslatos csokoládékölteményeket, sőt, minden erejével azon van, hogy végre békén hagyja őket a Változás Szele, és letelepedhessenek, megállapodhassanak.
Hogy átlagembernek látsszanak, hogy befogadják őket, hogy végre ugyanolyanok legyenek, mint mindenki más – s nem mások, nem különlegesek.

Márpedig Yanne-nak van még egy lánya, az alig 4 éves Rosette, aki még nem beszél, és egyébként is furcsa egy kisgyerek – már a „normálisak” szempontjából.
Gondolom, nem árulok el titkot, ha azt mondom, Roux az apja, a Csokoládé<-ban megismert szabadelvű folyami ember, akivel akkor Vianne heves románcba kezdett – és aki aztán eltűnt...
S persze ő is újra felbukkan e kötet oldalain.

Yanne és Anouk mellett még egy harmadik mesélőnk is akad, ez esetben a legfontosabb, Zozie de l’Alba, akiről már a könyv elején kiderül, hogy sötét alak – mégis ő lesz az, aki felvirágoztatja Yanne csokoládéüzletét, aki mozgásba lendíti az eseményeket, aki újra feléleszti a csöndes biztonságra vágyó nő igazi énjét – és aki pont olyan, mint amilyen Vianne volt...

Zozie roppant komplex szereplő. Kedvére váltogatja személyiségeit, ahogy épp érdekei diktálják, de jóval több, mint szélhámos kalandor. Személyében oly’ sűrű, sötét és kaotikus mágia kerül a történetbe, ami jóval túlmutat holmi kisebb-nagyobb csaláson.

Nem csupán Vianne és általában az emberek sötét oldalának, titkolt vágyainak tükörképe, de valami mérhetetlenül gonosz, az emberi szíveket felfaló entitás is ő, szinte archetipikus karakter, a legősibb mítoszok és mesék ártó szelleme, halálfigurája, ki éhezi s gyűlölködő irigységgel vadássza az emberi életet...

Nem mellesleg olyasmi hangulat érkezik vele a regénybe, ami Ray Bradbury: Gonosz lélek közeleg című művét juttatja eszembe (és ez dicséret).

Rajtuk kívül a Montmartre érintett részének néhány lakója is felbukkan a regény lapjain, de senki ne várjon az Amélie csodálatos élete című filmre emlékeztető figurákat. Inkább néhány ügyes ecsetvonással kifestett bábuk ők Zozie játszmájában (avagy Harris stílusos, ám néhol kissé bő lére eresztett történetszövésében).
Különféle embertípusok megtestesítői, akikre elsősorban a közösségi szellem megteremtése miatt van szükség, meg hogy az olvasó érzékelhesse, Zozie bűbája mily’ erős.

Még a módos Thierry, akitől az üzletet bérli Yanne, és akihez hozzá szándékozik menni, mivel tőle remél biztonságos hátteret gyermekei számára, még ő is csak egy sztereotípiákból felépített szereplő. (Még ha megannyi bestseller akad is, melynek főszereplője megközelítőleg sem ily’ kidolgozott.)

Ám Zozie és Yanne/Vianne önmagukban is épp eléggé izgalmas karakterek, s kettejük kapcsolata nem várt fordulatokban gazdag, nagy csatává fejlődik a könyv végére. Mely csatának nem csupán Yanne kilétének lelepleződése a tétje – Zozie ugyanis „szemet vet” Anoukra, aki (akárcsak Rosette) rendkívül tehetséges a mágia terén.

Anouk narrációjával az iskolai beilleszkedés nehézségei, a felnőtté válás apró, fájdalmas lépései is megjelennek a regényben.
És az anya és gyermeke közti kapcsolat is, amiről Joanne Harris első kézből tud írni, hiszen Anoukkal kb. egy korú Anouchka nevű lánya.
Mindazonáltal Anouk fejezetei nem mindig tűnnek hitelesnek. Tudom, hogy egy 11 éves lány, pláne ilyen képességekkel és háttérrel, fogalmazhat meglepően jól és rétegzetten, de mégsem mindig úgy írta meg Harris, hogy Anouk hangja, szavai valódinak tűnjenek.

Ami a mágiát, Joanne Harris egyik kedvenc témáját illeti, itt Vianne „családi” varázslatát állítja szembe Zozie sajátos rendszerével, amire a legnagyobb hatással az azték és maja mítoszok és mágia voltak.
Mindez ad némi ijesztően idegen, de egzotikus ízt az egésznek, amellett, hogy a csokoládé amúgy is abból a kultúrkörből származik. S természetesen az étkek most is varázslatosak, de közel sincs akkora szerepük, mint a Csokoládé-ban.

Megkockáztatom, a Csokoládécipő-ben (melynek eredeti címe Nyalókacipő, Zozie számos extravagáns lábbelijének egyike, egy ragyogó vörös magas sarkú nyomán) a történet mintegy másodlagos.
Persze, végig lehet izgulni, hogy mi lesz kedvenceinkkel, hogy sikerül-e a felszínen káprázatos, belül pedig romlott és gonosz Zozie-nak elrabolnia Yanne és szerettei életét.

És az sem mellékes, hogy Zozie felderíti Vianne múltját is, ami még az első részhez is ad némi plusz ízt (ráadásul az Ötnegyed narancsfőszereplője is felbukkan benne egy mellékszálban).
Ám mindez csak a fonál, amire Harris a mondanivalóját felfűzhette.

Pl. arról, hogy az embernek vállalnia kell önmagát, még ha ez kiközösítést, meg nem értést von is maga után.
Arról, hogy a felnőttek micsoda hazugságokra képesek, s még inkább, hogy mi mindent meg nem tesz egy szülő a gyermekéért.
Arról, hogy a gonosz számtalan formát ölthet, épp úgy lehet egy vakbuzgó pap (ahogy a Csokoládéban), mint valaki, akiről azt hiszed, a legjobb barátod.

Arról, hogy az van, amiben hiszel, és hogy ez néha nem elég, meg hogy épp így létezhet a mágia is, de az okkult humbugnál erősebb lehet az ember és ember közt meglévő kölcsönhatás, és hogy a szimbólumoknak ereje, hatalma van – és így tovább.

Túl a könyv majd’ 550 oldalán, most sem érzem úgy, hogy elkerülhetetlen volt a megírása. Ám annak ellenére, hogy találni benne apróbb logikai hibákat, és itt-ott eltúlzott csomagolást (noha jól tudom, s Harris-szel vallom, hogy nem csak a csokoládé számít, de az is, mibe teszik bele), és hogy a könyv közbeni fordító váltás nem tett jót a magyar kiadásnak, a legkevésbé sem bántam meg, hogy elolvastam.

Tálcán kínálja magát a hasonlat, hogy olyan ez a regény, mint a sűrű, gazdag, megannyi ízt-aromát-illatot hordozó étcsokoládé: különleges és varázsos, egyben veszélyes és bódító. De mégsem annyira, mint az első rész (ami egyébként jóval sötétebb és mélyebb volt, mint a belőle készült, ám szintén imádnivaló film).

Kapcsolódó írás:Bor, mámor, Provance (film)