FőképAz élet természetes és mégis abszurd, megfoghatatlan velejárója, amelynek tükrében, közelségében cselekedeteink, érzéseink, félelmeink egy csapásra elveszthetik értelmüket, vagy éppen új jelentésre tehetnek szert.
Rettegünk tőle, jobban, mint bármitől, küzdünk ellene mindenféle formában, bizonyos esetekben talán vágyuk is rá, megint máskor ösztönszerűen késleltetjük. De bármit is teszünk, idővel megkerülhetetlen, elkerülhetetlen.

Hogyan alakíthatjuk mégis életfelfogásunkat oly módon, hogy bármikor is érne minket a vég, felkészülten, addigi sorsunkkal elégedetten fogadjuk a halált?

Singer Magdolna Polcz Alaine írónővel, pszichológussal folytatott utolsó életrajzi beszélgetéseit köti csokorba a Partitúra című könyv.

Címe beszédes: Alaine legfontosabb életfilozófiáját takarja, miszerint az ember egy előre megírt sorskönyv, szereposztás szerint játssza végig élete színdarabját. Sorsunk mozaikjai tökéletesen egymáshoz illeszkedve alkotják a teljes képet.
Érdemes kivárni, nem feladni, hiszen soha sem tudhatjuk melyik fénylő üvegdarab segít minket hozzá a végső megértéshez.

A Partitúra csodálatos mélységben tárja elénk Alaine 86 évének nehéz magánéleti és szakmai küzdelmeit, csalódásait, súlyos megrázkódtatásait, elképzelhetetlen fizikai és lelki szenvedéseit, egy olyan életet, amely nemhogy egy, de 10 embernek is sok lenne.
Az olvasó már a rettenetes megpróbáltatások nyomon követésébe is beleborzong, ésszel felfogni azokat azonban szinte lehetetlen.

Még hihetetlenebb, hogy mindemellett Alaine nemhogy képes elviselni az őt ért kínzásokat, kudarcokat, betegségeket, hanem felülemelkedve azokon természetesnek tekinti őket, és életét mások, beteg és haldokló gyermekek megsegítésének szenteli.
Teszi ezt a lehető legvidámabban, élvezve, értékelve az élet apró szépségeit, örömeit, tevékenyen, élete utolsó pillanatáig önmegvalósító módon.

Íme valaki, aki ismerte a szegénységet, a háborúkat, a művészi alkotás nehézségeit, a háziasszonyi lét mindennapjait, aki talán mindent látott, és mégis ember maradt a javából: optimista, alázatos, és mégis, sorsát határozottan alakító, céltudatos egyén.

A Partitúra egyben izgalmas látleletet ad a pszichológusi szakma magyarországi múltbeli társadalmi elfogadottságáról, különböző irányzatainak fejlődéséről, amelynek alakításában Alaine maga is kreatív szerepet vállalt.

Picit talán elkeserítő azok számára, akik ma ezen a területen tevékenykednek, hogy abban az országban, ahol az alkoholisták, és öngyilkosok száma Európa szinten az előkelő első öt hely valamelyikét rendszerint elfoglalja, még mindig kétkedve kezelik a lassan egy évszázadra visszatekintő pszichoterápia módszertanát, és a lehető leghátborzongatóbb mellékhatásokat okozó gyógyszeres kezelést részesítik előnyben.

Változott valami Alaine fiatalkora óta? Fejlődünk? No, de miben?

A Partitúra talán pont ebben segíti olvasóit: az egyéni boldogulás, önmegvalósítás receptjének megtalálásában, a hagyományos kelet-európai pesszimizmus legyőzésében, az elkerülhetetlen elfogadásában.

Kapcsolódó írás:Polcz Alaine: Macskaregény