Elisabetta Gnone: Fairy Oak 1. – Az ikrek titka
Írta: Galgóczi Móni | 2008. 01. 09.
Elisabetta Gnone 1965. április 13-án született Genovában. Karrierje során közreműködött a „Bambi”, a „Minni & co.”, a „La Sirenetta” (Kis hableány), valamint a „Winnie the Pooh” (Micimackó) című hetilapok megalkotásában.
Ám ezek egyike sem volt önálló alkotás. Legalábbis nem a szó legszorosabb értelmében. Az általa megálmodott, később világhíressé vált „W.I.T.C.H.” sorozat viszont már igen.
Ám Elisabetta nem elégedett meg azzal, amit eddig elért. Nem ült a babérjain, nem várta, hogy a jogdíjakból majd szépen eléldegél, hanem újra munkához látott. És dolgozott. Évekig. Hiszen nem csupán egyetlen történet, hanem mindjárt egy trilógia kívánkozott ki belőle.
Ehhez viszont némi alaposság szükségeltetik. Hiszen meg kell alkotni a „világot”, annak minden élő- és élettelen, csodás- és nem csodás szereplőjével együtt. Ám nem elég megalkotni őket, életet is kell lehelni beléjük.
A Fairy Oak trilógiával Elisabetta Gnone ezt a feladatot maradéktalanul teljesítette is. Persze csak ha figyelembe vesszük azt a közel sem elhanyagolható tényt, hogy a sorozat 8 éves kortól ajánlott.
De lássuk, mitől is olyan különleges ez a könyv.
Először is már a külalakja megragadja az ember gyerekének figyelmét: szép színes védőborító, rajta a címben szereplő ikrekkel, akik már megjelenésükben is sejtetik, hogy közel sem lesz minden annyira sima, egyszerű és kiszámítható. Ám az is előre sejthető, hogy bármi is lapul a kötetben, az varázslatos lesz.
Ezt az érzést csak tovább fokozza, ha valaki valamiféle kíváncsiságtól (vagy bármi mástól) vezérelve leveszi a védőborítót: amit ugyanis alatta találunk, az olyan érzéseket vált ki belőlünk, mintha varázskönyvet tartanánk a kezünkben. Varázskönyvet, mellyel nem árt óvatosan bánni.
Varázskönyvet, melyben színes- és fekete-fehér illusztrációk segítik az eligazodást, az alkalmas pillanatokban pedig oldják a felgyülemlett feszültséget. Néha már-már ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy nekiálljak kiszínezni a rajzokat.
És akkor még nem beszéltem arról a nosztalgikus hangulatról, ami eluralkodott rajtam annak boldog tudatában, hogy a tündérmesék nem mentek ki a divatból. Hogy a mesék csodás világában mindig akadnak barátok és példaképek, akik bebizonyítják: bátorsággal és őszinteséggel le lehet győzni a gonoszt. Hogy a béke és harmónia megéri a harcot, hogy összefogással szinte bármi megoldható.
Természetesen a Fairy Oak trilógiát inkább a lányok fogják szeretni, már csak azért is, mert főszerelője két kislány. Két kislány, akik nem éppen véletlenül még ikrek is. Mi több, mágikus képességekkel rendelkező boszorkányok.
Aki csak egy kicsit is ismeri a tündérmesék dramaturgiáját, eszközeit és figuráit, tudja, mi következik ez után. Éppen ezért nem is terhelnék vele senkit.
Mindenki döntse el saját vérmérséklete szerint, kíván-e belépni a mesék birodalmába: az egyetlen helyre, ahol a jó és a rossz még egyértelműen különválik. Ahol a természet, valamint az ott élő emberek és mesebeli lények tökéletes egyetértésben képesek élni.
Ám ezek egyike sem volt önálló alkotás. Legalábbis nem a szó legszorosabb értelmében. Az általa megálmodott, később világhíressé vált „W.I.T.C.H.” sorozat viszont már igen.
Ám Elisabetta nem elégedett meg azzal, amit eddig elért. Nem ült a babérjain, nem várta, hogy a jogdíjakból majd szépen eléldegél, hanem újra munkához látott. És dolgozott. Évekig. Hiszen nem csupán egyetlen történet, hanem mindjárt egy trilógia kívánkozott ki belőle.
Ehhez viszont némi alaposság szükségeltetik. Hiszen meg kell alkotni a „világot”, annak minden élő- és élettelen, csodás- és nem csodás szereplőjével együtt. Ám nem elég megalkotni őket, életet is kell lehelni beléjük.
A Fairy Oak trilógiával Elisabetta Gnone ezt a feladatot maradéktalanul teljesítette is. Persze csak ha figyelembe vesszük azt a közel sem elhanyagolható tényt, hogy a sorozat 8 éves kortól ajánlott.
De lássuk, mitől is olyan különleges ez a könyv.
Először is már a külalakja megragadja az ember gyerekének figyelmét: szép színes védőborító, rajta a címben szereplő ikrekkel, akik már megjelenésükben is sejtetik, hogy közel sem lesz minden annyira sima, egyszerű és kiszámítható. Ám az is előre sejthető, hogy bármi is lapul a kötetben, az varázslatos lesz.
Ezt az érzést csak tovább fokozza, ha valaki valamiféle kíváncsiságtól (vagy bármi mástól) vezérelve leveszi a védőborítót: amit ugyanis alatta találunk, az olyan érzéseket vált ki belőlünk, mintha varázskönyvet tartanánk a kezünkben. Varázskönyvet, mellyel nem árt óvatosan bánni.
Varázskönyvet, melyben színes- és fekete-fehér illusztrációk segítik az eligazodást, az alkalmas pillanatokban pedig oldják a felgyülemlett feszültséget. Néha már-már ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy nekiálljak kiszínezni a rajzokat.
És akkor még nem beszéltem arról a nosztalgikus hangulatról, ami eluralkodott rajtam annak boldog tudatában, hogy a tündérmesék nem mentek ki a divatból. Hogy a mesék csodás világában mindig akadnak barátok és példaképek, akik bebizonyítják: bátorsággal és őszinteséggel le lehet győzni a gonoszt. Hogy a béke és harmónia megéri a harcot, hogy összefogással szinte bármi megoldható.
Természetesen a Fairy Oak trilógiát inkább a lányok fogják szeretni, már csak azért is, mert főszerelője két kislány. Két kislány, akik nem éppen véletlenül még ikrek is. Mi több, mágikus képességekkel rendelkező boszorkányok.
Aki csak egy kicsit is ismeri a tündérmesék dramaturgiáját, eszközeit és figuráit, tudja, mi következik ez után. Éppen ezért nem is terhelnék vele senkit.
Mindenki döntse el saját vérmérséklete szerint, kíván-e belépni a mesék birodalmába: az egyetlen helyre, ahol a jó és a rossz még egyértelműen különválik. Ahol a természet, valamint az ott élő emberek és mesebeli lények tökéletes egyetértésben képesek élni.