FőképMikor vettél utoljára képeskönyvet a kezedbe? Négy, öt, esetleg hatévesen, mikor még minden olyan egyszerűnek tűnt, csupa játéknak és szeretetnek?
Magadra hagytak, hogy tévé helyett lapozgasd a vidám és tanulságos rajzokat?

Netán gyermeket vártok, és már előre keresed, mit is fogsz neki megmutatni, megtanítani a világból?
Vagy nagyszülőként, mivel kisnyugdíjas lévén újra nem futja, a padláson megbújó mesék után kutatsz, hátha ott találod még gyermekkorod klasszikusait, neveket, melyek szemedbe könnyet csalnak?
Vajon tényleg csak kicsiknek valók a színes képek, melyek nem vásárlásra, hanem rácsodálkozásra buzdítanak?

A Küszöbgyakorlatok alkotói biztosan nem így gondolják. Ők is tudják, hogy az ember nem veszítette el a csodára való igényét, csak a kínálat oly silány, hogy nem tehet mást, be kell érje puszta szórakozással és öncsalással.
Ezért születhetett meg a világ körüli útra termett ‘Evocation 23’, a virági szépség táblaképeinek gyűjteménye, mely megjárta Európát és az Egyesült Államokat is.

Büky Dorottya huszonhárom természetfotója megigéz, és érzéki gyönyört ígér befogadójának, amit Feldmár András angol haikui és Tandori Dezső fordítása hangolnak szolid erotikáról nemes egyesülésre.
Ennek az egységnek a megtapasztalását pedig Roczkov Radmila igényes munkájának köszönhetjük. A versek és a képek megfelelő, visszafogott környezetbe ültetése fűződik a nevéhez, mely a szemlélődőt a virágok bensőséges, földközeli templomába vezeti be.

A képek a befogadót teljes odaadásra és csodálkozó felismerésre késztetik: az emberi szexualitáson és az állatok ösztönös vágyán túl a növényeknek is megvan a maguk dús bujasága.
A színek orgiája az emberiség előtti kor misztikus párválasztási kézikönyvét fedi fel, ahol minden árnyalatnak, minden görbületnek jelentése van.

Azonban amit a szemünk lát, és a gép felvesz, csak töredéke a méhek és rovarok által érzékelt, számunkra idegen színeknek, melyek nektárról mesélnek, és gyönyörteljes lakomával kecsegtetnek.

Büky Dorottya páratlan érzékenységgel fényképez, szinte magam is érzem, hogy virágok után hajolgatva feloldódom a tájban. Ott van minden, amit a Földön gyönyörnek hívnak. Hívogató, szeméremteljes szirmok, akár a nagyajkak. Apró, érzékeny bimbók, amiket a harmat simít végig.
Minden rúzsnál vörösebb csészelevelek - a Földanya szoknyája éppen hullóban. Porzók, bibék, tölcsérek - Priaposz ég felé tekintő, enyhülésre váró ujjai, amint úticéljuk iránt kutatnak; Freya istenasszony pihés otthonai a skandináv dombvidékeken; a szálló és zsongó sokaság pillanatnyi oázisai, örökké szent szajhák.

A szemlélődő elől elrejtőző színeket, e valódi szentséget szavakkal varázsolja elő Feldmár András és Tandori Dezső. Harmatcseppnyi versek ezek, melyek megülnek a fényképszirmokon, és egy pontba sűrítik az érzékletek sugarait.

Ahogy a szem is két külön képet lát, a másodperc töredékével később tudatosítva az alázatosabbik szem látványát, úgy a két versfordítás is apró különbségekre hívja fel az ember figyelmét egy-egy szó átalakulásával, meg-, vagy elhagyásával.

Mégis, a két látásmód egyetlen képpé áll össze, melyen keresztül a természet beavató rítusán esünk át mi is. Ezt a rítust pedig nem pótolhatja semmi.