FőképEurópában rendre ürülnek ki a templomok. A spiritualitást, még ha valódi igény is van rá, az egyszeri ember egyre inkább maga intézi, elfordul a nagy egyházaktól, és kisebb csoportokban keresi üdvét, vagy egymagában kutat megnyugvás és a mindennapi csodák iránt a vallás berkein belül.
Csakhogy most nem vallásszociológiai felmérést szeretnék közzétenni, hanem egy regényt ajánlanék az olvasó figyelmébe.

Azért emlegettem mégis a templomok kongó ürességét, mert Arturo Pérez-Reverte kötete egy sevillai templom sorsa körül forog.
A Nuestra Senora de las Lágrimas, azaz a Könnyező Miasszonyunk temploma egy romos, lebontásra ítélt épület, amit egy kis gyülekezetnek is aligha mondható néhány ember látogat lelki békéje és túlvilági üdve érdekében.

Az ingatlanspekulánsok már meg is jelentek a színen terepfelmérés és más hasonló előkészületek okán, amikor a krimi nagyszerű hagyományainak megfelelően előkerül néhány hulla. Mindegyikük baleset áldozata, de úgy tűnik, mintha a templom önvédelemből gyilkolta volna meg őket.

Mindez valószínűleg a sevillai egyházmegye hatáskörén belül maradt volna, ha egy hacker nem kopogtatott volna be a Pápa saját számítógépébe, hogy ugyan tessenek már megvédeni az Úr Házát, mikor a Cartujano bank képében a kufárok méregetik azt.
Ezért repül a Vatikánból Sevillába Lorenzo Quart, a film noir detektívek pápai különkiadása.

Sevillában már ott várja a Vatikánnal szemben igen ellenséges megyéspüspök, és a Nra. Sra. de las Lágrimas eltökélten konzervatív papja, Don Príamo Ferro, aki mise után legszívesebben a csillagvizsgálóban mereng az emberi nem jelentéktelen voltáról a hideg csillagok közt.
Ebbéli szerencséjét annak köszönheti, hogy Sevilla egyik legősibb nemesi famíliáját, a Nuevo Estremo hercegi családot is a Könnyező Miasszonyunk hívei közt tudhatja. Már csak kettejük szövetsége tartja egyben a romos templomépületet.

A Nuevo Estremo hercegei ugyanis addig védő kart nyújtanak feléje, amíg a templomban miséznek a család egy régen elhunyt hölgytagjáért, Carlotta Brunerért, aki a legendás Xaloc kapitányba bolondult bele, a szó legszorosabb értelmében.
Mára már csak Cruz Bruner és lánya, Macarena maradtak meg a nemesi vérvonalból, és ők sem lesznek elegek a templom megmentéséhez, ha nem derül ki, ki áll a gyilkosságok hátterében.

Pérez-Reverte apróbb gyengeségekkel ugyan, de kiváló regényt írt. Kevés olyan városról tudok, melynek meglátogatásához nem az utazási irodák színes prospektusai, hanem olvasmányaim hozták meg a kedvemet.
Ezek közé tartozik P-R Sevillája, mert olyan érzékletesen képes leírni a szerző ezt az élettel teli déli várost, hogy alig várom már, hogy csomagolhassak.

Egy pillanatra sincs meg az érzés, hogy kartonból kivágott díszletek között forognak a szereplők: a szökőkutak, sikátorok, a lokálok esti énekesei, a történelem alatt roskadozó templom mind-mind segítenek túlélni a sevillai hőséget, ami a könyv lapjairól is sugárzik.

Azonban van egy-két dolog, ami kifejezetten zavart. Itt van például a jellemábrázolás trükkös kérdése.
Egyfelől Pérez-Reverte szereplői árnyalt karakterek, ugyanakkor például a törtető bankár és a közmondásosan szadista főnöke, vagy a lecsúszott és ügyetlen háromfős bűnbanda, akik a Cartujano bank „alkalmazásában” állnak, olykor fájdalmasan ügyetlenek vagy erőltetettek.

Aztán Lorenzo Quart cölibátussal való harca is kiszámítható vereséggel ér véget, ő maga meg a végzet spanyol nagyasszonyának karjaiban köt ki.
Ez a fix kettes meccs azonban, szintén a film noir szabályainak engedelmeskedve, nem lehet több egyetlen éjszakánál, és az utána következő, kapcsolatról való filozofálásnak sincsen sokkal több síkja, mint a papírnak, amire írták.

A leírásokon kívül a regény egyik fénypontja Quart és Don Príamo Ferro beszélgetései a papi létről, a vallás közösségformáló erejéről, és ennek helyéről a társadalomban. Mert valójában ezek mellett teszi le a könyv is a garast. Egy-egy kis közösség elveszítése is mindig fájdalom a társasnak született emberi lény számára.

És noha én a magam szkeptikus-naturalista szempontjából olvastam a könyvet, Pérez-Revertének sikerült megértetnie velem, hogy akad emberi arca is a hitnek, nem csak a médiában gyakran feltűnő szélsőséges, fundamentalista arca az egyetlen, illetve, hogy a törékeny emberiség miért is olyan hajlamos ehhez hasonló közösségeket kiépíteni túlélésének érdekében.

Mindennek fényében, bár szívből ajánlom mindenkinek, különösen ott a helye a kötetnek azon emberek polcán, akik nem csak az útikönyveikből, vagy személyes tapasztalataik alapján, hanem az irodalom felől is szeretnék megismerni Sevilla városát.
Továbbá legalább ilyen lelkesedéssel szeretném azok kezébe nyomni a regényt, akik érdeklődnek a vallás pszichológiája iránt, és több oldal véleményét is szívesen meghallgatják.