Főkép

Paul Auster azon alkotók egyike, akik történeteiket nem egyszerűen mesélik, hanem megélik: gyakorlatilag tetszőlegesen kiválasztott regényét olvasva lüktet a sorokból a személyesség, ill. az a fajta letaglózó erejű átélés, ami egyértelművé teszi, hogy a brooklyni szerző az írás idejére szabályszerűen eggyé válik főhősével.

Akár az idén húsz éves debütálás, a New York trilógia c. kötet Üvegvárosának Daniel Quinnjére, akár a 2005-ös Brooklyni balgaságok Nathan Glass-ára gondolunk, nehéz nem érezni, mennyire kötődnek a figurák szülőatyjukhoz – és a teremtő-teremtett kapcsolat a legfrissebb munkában minden eddiginél szorosabb vizsgálat alá kerül.

A nemes egyszerűséggel Mr. Blank (Üres Úr) névre keresztelt idős úr a könyv első oldalán számára ismeretlen szobában ébred, nem tudja, ki ő, hogyan, és miért került ide; helyzetén ráadásul sem ő, sem pedig a helységbe időnként megérkező emberek (az ápolónővér, a nyomozó, a védőügyvéd) nem tudnak segíteni. Az íróasztalon heverő kéziratköteg, a fényképhalom, valamint a férfi fejében uralkodó káosz sem könnyít a helyzeten; persze korántsem biztos, hogy a szituációból egyáltalán van menekvés, hogy léteznek-e megnyugtató válaszok.

A terjedelmében eddig legrövidebb Auster-könyv (valójában kisregény) szinte katalógusszerűen hordoz minden, a szerzőre jellemző kézjegyet: legyen szó magáról az írásról (és a hozzá kapcsolódó megszállottságról), mint központi motívumról, vagy az író által szintén kedvelt intertextuális (szövegközi utalgatásokkal dolgozó) játékról, esetleg a hősön egyre jobban eluralkodó identitásválságról. Csakhogy a legtöbb regényét átható introvertáltság ezúttal egészen új módon nyilvánul meg. A korábbi (narrátor-) figurákhoz hasonlóan Mr. Blank esetében is a karakter belső világa az, ami középpontba kerül, de a hőst jellemző, fájdalommal vegyes zavartság ezúttal minden eddiginél eltérőbb természetű: olyan, ami gyakorlatilag csakis Paul Auster sajátja.

A hagyományos értelemben vett történetet nélkülöző írás tehát nem a Brooklyni balgaságokban észlelt, valamelyest könnyedebb hangvételt folytatja, de azért olyan ólomsúlyú élménynek sem nevezhető, mint a legtöbb korábbi regény; inkább, személyessége ellenére egyfajta megfigyelő, vizsgálódó karaktere van: Mr. Blank alakján bemutatva Auster megoszt az olvasóval egy végtelenül egyéni állapotot, melyen változtatni senki sem tud.

A fülszöveg könnyedén elárulja a kisregény titkát, pedig hálásabb azt magunktól felfedezni; a poén lelövése nélkül mindössze talán annyit érdemes elmondani, hogy az aktuális írás száz százalékig belterjes, vagyis a megértéshez feltétlenül ajánlott az életmű (minél teljesebb) ismerete. Annál is inkább érdemes az Utazások a szkriptóriumbant az ismerkedés végére hagyni, mert ha nem is korszakváltó munka, mindenképpen rendhagyó állomás a szerző pályáján – ezek után a legizgalmasabb annak kivárása lesz, hogy Auster miként bővíti tovább személyes, az olvasó előtt egyre nyitottabb világát.