Főkép

Melyben Tudomást Szerzünk Falva Falváról És A Kilencévente Ott Történő Különös Dolgokról

**

Volt egyszer egy fiatalember, ki Szíve Vágyát áhította elnyerni.
S noha kezdet gyanánt ez még nem elég egy regényhez (hiszen a fiatalemberekről szóló történetek mind hasonlóképp kezdődnek, amióta világ a világ), sok minden szokatlan is volt ebben a fiatalemberben meg abban, ami vele történt, olyannyira, hogy még ő maga sem tudta a nagyját.
A mese, mint sok más mese, Falvában kezdődik.
Falva falu ma ugyanott áll, ahogy hatszáz éve már: egy gránitplatón egy kis erdő közepén. Falva házai szürke kőből készült, szögletes és vén építmények, a sötét palatetőkön magas kémények meredeznek; a házak a köves talaj minden centijét kihasználva dőlnek egymáshoz, úgy is építették őket, egyiket a másikhoz, s némelyik oldalában bozót vagy fa nő.
Falvából egyetlen út vezet ki, egy kacskaringós, meredek ösvény, melyet az erdőben kisebb-nagyobb sziklák szegélyeznek. Ha elég messzire követjük, egész ki az erdőből, a csapás igazi úttá öblösödik, aszfaltozott úttá; még tovább követve pedig még tovább szélesedik, autók és teherautók töltik meg, melyek szakadatlan folyamban áramlanak egyik városból a másikba. Végül aztán az út Londonig is elvisz, de az már egy egész éjszakai kocsiút.
Falva lakói szófukar népek, két jól elkülöníthető típusba sorolhatók: a helyi falvabéliek, akik olyan szürkék, magasak és testesek, mint a gránit, amire a város épült; és a többiek, akik az évek során leltek otthonra Falvában.
Falvától nyugatra az erdő terül el; délre egy megtévesztően nyugodt tó, melyet a Falva mögötti, északi dombokból érkező patakok táplálnak. A dombság legelőin birkák legelnek. Keletre szintén erdőség található.
Kelet felől közvetlen Falva mellett áll a magas, szürke fal, melyről a helység a nevét kapta. A fal vénséges vén, durván faragott, szögletes gránittömbökből épült, s az erdőből emelkedik ki, és vissza is fut az erdőbe.
A falban csupán egyetlen rés van, egy majd’ hat láb széles nyílás a falutól kicsit északra.
A lyukon keresztül egy nagy zöld rétet látni; a rét mögött egy patakot; a patak mögött fákat. A fák között a távolban időről időre alakok-árnyak mozognak. Hatalmas alakok, furcsa alakok, és apró, fénylő micsodák, melyek csillognak-hunyorognak, majd eltűnnek. Habár a rét tökéletes legelő, soha egyetlen falvai sem legeltetett még a fal túlsó oldalán. És nem termesztettek ott semmit.
Ehelyett több száz, sőt talán több ezer éve, hogy egy-egy őr posztol a nyílás két oldalán, és mindenki nagyon igyekezik nem is gondolni a túlnanra.
Még ma is két falvabeli áll a nyílás két oldalán nyolc órás váltásban éjjel-nappal. Vaskos dorong a fegyverük. A nyílás belső felén van az őrhelyük.
Leginkább az a dolguk, hogy ne engedjék ki a gyerekeket a rétre és azon túl. Néha el kell tanácsolniuk egy-egy magányos kószálót, vagy a faluba érkezett, ritka-ritka látogatót.
A gyerekek elhessegetésére elegendő a dorong puszta látványa. A vándorokkal és látogatókkal szemben már invenciózusabbak, s először frissen ültetett fűről, vagy egy elszabadult, veszélyes bikáról mesélnek, majd ha ez nem elegendő, csak akkor folyamodnak testi erőszakhoz.
Nagyon-nagyon ritkán olyasvalaki érkezik Falvába, aki tudja, mit akar, s az ilyet néha átengedik a túloldalra. Van a tekintetükben valami; aki egyszer látta, az azonnal felismeri.
A falvaiak nem tudnak róla, hogy a huszadik században bármit is átcsempésztek volna a falon, és roppant büszkék erre.
Az őrség csak kilencévente egyszer pihen, május elsején, amikor is vásárt tartanak a fal mögötti réten.

A következő események sok évvel ezelőtt történtek. Viktória királynő ült Anglia trónján, de még nem a windsori fekete ruhás özvegyként: az orcája majd’ kicsattant az egészségtől, lépte ruganyos volt, s Lord Melbourne-nek nem is kellett ürügyet keresnie, hogy megdorgálja az ifjú királynőt szelességéért. Viktória még nem ment férjhez, holott fülig szerelmes volt.
Mr. Charles Dickens folytatásokban kezdte közölni a Twist Olivért; Mr. Draper elkészítette az első fényképet a Holdról, melyen hideg papírra fagyasztotta annak sápadt orcáját; Mr. Morse a világ elé tárta, hogyan lehet fémvezetékekkel üzenetet továbbítani.
Ha varázslatról vagy tündékről beszéltünk volna előttük, lenézően mosolyognak, kivéve talán a még fiatal, szakálltalan Mr. Dickenst, aki sóvárogva nézett volna ránk.
Azon a tavaszon sokan érkeztek a Brit-szigetekre. Egyesével-kettesével jöttek Doverbe, Londonba vagy Liverpoolba: különféle nyelvet beszélő férfiak és nők, bőrük sápadt, mint a papír, vagy sötét, mint a vulkanikus kőzet, bőrük fahéjszínű. Egész április az ő érkezésükről szólt, vonattal, lóval, cirkuszkocsival vagy társzekérrel utaztak, és sokan gyalog.
Akkoriban Dunstan Thorn tizennyolc éves volt, és cseppet sem romantikus alkat.
Mogyoróbarna haja volt, és mogyoróbarna szeme, és mogyoróbarna szeplői. Középmagasnak lehetett mondani, a beszédjét meg akadozónak. A mosollyal nem fukarkodott, szinte belülről világlott az arca tőle, és amikor apja legelőjén álmodozott, arról merengett, hogy elhagyja Falva falvát az összes kiszámíthatatlan bájával együtt, s elmegy Londonba, Edinburgh-ba, Dublinba, vagy valamelyik nagyvárosba, ahol semmi nem attól függ, merről fúj a szél. Apja földjén dolgozott, minden tulajdona egy kis házacska volt egy félreesőbb helyen, amit a szüleitől kapott.
Áprilisban elkezdtek érkezni a látogatók Falvába a vásárra, és Dunstan Thorn mogorván tekintett rájuk. Mr. Bromios fogadója, a Hetedik szarka általában üres szobái hetekkel korábban megteltek, sőt az idegenek már magánházaknál vettek ki szobát, s a szállásért furcsa pénzekkel, gyógyfüvekkel és fűszerekkel fizettek, néha akár még drágakővel is. A vásár közeledtével az izgatott várakozás egyre fokozódott. Az emberek mind korábban ébredtek, számolták a napokat, számolták a perceket. A falnál álló őrök nyugtalanul, idegesen feszengtek. A rét szélén a fák között alakok és árnyak mozogtak.
A Hetedik szarkában Bridget Comfrey, akit emberemlékezet óta a legnagyobb szépségnek tartottak, nézeteltérést provokált ki Tommy Forester – akivel előző évben sétálni látták – és egy hatalmas, sötét szemű férfi között, akinek volt egy apró, csicsergő majma. A férfi nemigen beszélt angolul, de igencsak kifejezően mosolygott, ahányszor Bridget arra ment.
A söntésben a törzsvendégek kényelmetlen közelségben voltak kénytelen ülni a látogatókhoz, s így vigasztalták magukat: – Kilencévente csak egyszer.
– Azt mondják, annak idején minden évben tartottak vásárt a nyár közepén.
– Kérdezzük meg Mr. Bromiost. Ő tudni fogja.
Mr. Bromios magas volt, a bőre olajbarna; fekete haja göndör fürtökben bodorodott, szeme zölden hunyorgott. Ahogy a falu lányai felnőtt korba értek, mind felfigyeltek Mr. Bromiosra, ő azonban nem viszonozta ezt a kitüntető figyelmet. Állítólag ő maga is látogatóként érkezett a faluba sok-sok éve, s itt ragadt; a bora bizony jó, értettek egyet a helyiek.
Hangos vita tört ki a söröző külső részében Tommy Forester és a sötét szemű férfi között, akit a jelek szerint Alum Beynek hívtak.
– Állítsák meg őket! Az ég szerelmére, állítsák meg őket! – kiáltotta Bridget. – Kimennek megverekedni értem! – És kedvesen csóválta a fejét, az olajlámpák fénye pedig megcsillant tökéletes aranyfürtjein.
Senki nem mozdult, hogy megállítsa a két férfit, viszont jó páran, falusiak és látogatók egyaránt kimentek, hogy végignézzék a tusát.
Tommy Forester levette az ingjét, és felemelte ökleit. Az idegen nevetett, kiköpött, majd megragadta Tommy jobb karját, és úgy megrántotta, hogy Tommy elhasalt. Csakhogy kemény legény volt, felkecmergett és nekirontott az idegennek. Sikerült bevinnie egy nem túl pontos ütést, de aztán megint a földön találta magát, arccal a sárban, s az eséstől kiszaladt belőle a szufla. Alum Bey pedig kuncogva ráült, és mondott valamit arabusul.
A harc ilyen gyorsan, ilyen egyszerűen véget ért.
Alum Bey akkor leszállt Tommy Foresterről, peckesen odament Bridget Comfreyhoz, és csillogó fogait kivillantva meghajolt előtte.
Bridget azonban rá sem hederítve Tommyhoz szaladt: – Jaj, mit tett veled, édesem? – kérdezte. A kötényével törölte le az arcát, és mindenféle becéző szavakkal halmozta el.
Alum Bey a nézőkkel együtt visszament az ivóba, s amikor Tommy bejött, nagylelkűen vett neki egy üveggel Mr. Bromios borából. Egyikük sem volt biztos benne, ki nyert, ki vesztett.
Dunstan Thorn aznap este nem henyélt a Hetedik szarkában; ő gyakorlatias fickó volt, aki hat hónapja már egy hasonlóan gyakorlatias fiatal hölgynek, Daisy Hempstocknak tette a szépet. Szép estéken kettesben sétáltak a faluban, a vetésforgóról, az időjárásról és más fontos kérdésekről diskuráltak; s eme séták alkalmával – melyekre mindig elkísérte őket Daisy anyja és húga, akik egészséges hat lépés távolságban ballagtak mögöttük – a két fiatal időről időre szerelmetesen nézett össze.
Hempstockék ajtajához érve Dunstan rendre megállt, meghajolt és elbúcsúzott.
Daisy Hempstock pedig bement a házukba, levette a főkötőjét, és azt rendre így sóhajtott fel: – Bárcsak Mister Thorn elhatározná már magát és megkérne végre. Papának biztosan nem lenne ellene kifogása.
– Valóban, biztosan nem – felelte Daisy anyja ezen az estén, mint más ilyen estéken is, majd levette saját főkötőjét és kesztyűjét, s bevezette lányait a szalonba, ahol most egy igen hosszú fekete szakállú, igen magas úriember ült a holmiját vizsgálva. Daisy, az anyja és húga udvariasan biccentett az úriembernek (aki néhány napja érkezett, s csak pár szót tudott angolul). Az ideiglenes albérlő felállt és meghajolt, majd folytatta a fából készült holmik válogatását, rendezgetését és fényezését.

Az április fagyos volt, s angol tavaszhoz illőn kínosan szeszélyes.
A látogatók délről érkeztek a keskeny erdei úton, s megtöltöttek minden szabad szobát, tehénistállóban és pajtában húzták meg magukat. Egyesek színes sátrakat állítottak fel, mások saját társzekérrel érkeztek, melyet hatalmas szürke lovak vagy kicsi, göthös pónik húztak.
Az erdő talaját csillagvirág-szőnyeg fedte. Április 29-én reggel Dunstan Thornra került az őrség sora a falnál Tommy Foresterrel. Elfoglalták hát helyüket a nyílás két oldalán és vártak.
Dunstan sokszor állt már őrt, de eddig nem kellett mást tennie, mint ott állni és hébe-hóba elhessegetni a lurkókat.
Ezen a napon fontos személyiségnek érezte magát; keményen fogta a dorongját, s ahogy egy-egy látogató odajött a réshez, ő vagy Tommy azt mondták neki: – Holnap, holnap. Ma még senki nem megy át, jóuram.
S az idegenek visszakoztak, s hátrébbról lestek át a lyukon a közönséges rétre, a szokványos fákra itt-ott a réten, és az unalomig ismert erdőre mögötte. Néhányan megpróbáltak beszédbe elegyedni Dunstannel vagy Tommyval, ám az őrstátusukra büszke fiatalemberek nem hajlottak a szócséplésre, csak felszegték a fejüket, összeszorították a szájukat, és úgy általában nagyon fontos ember benyomását keltették.
Délben Daisy Hempstock kis fazékban krumplival sütött húst hozott mindkettőjüknek, Bridget Comfrey pedig egy-egy korsó fűszeres sört.
Szürkületkor aztán két másik jó erőben lévő fiatalember érkezett leváltani őket, kezükben lámpával, Tommy és Dunstan pedig elballagott Mr. Bromioshoz, ahol az őrszolgálat ellátásáért a legjobb sörből kaptak – márpedig az ő legjobb söre igencsak nemes nedű volt. Az ivó, mely hihetetlenül zsúfolt lett, szinte zsongott az izgalomtól. Tele volt látogatókkal a világ minden tájáról, legalábbis így tűnt Dunstannek, akinek a Falva falvát körülölelő erdőn túl erősen összemosódtak a távolságok, ezért aztán a szomszéd asztalnál ülő fekete cilinderes, magas úriembert, aki egészen Londonból utazott ide, ugyanolyan áhítattal méregette, mint a magasabb, ébenfekete úriembert a fehér köntösben, aki az előbbivel vacsorázott. Dunstan tisztában volt vele, hogy faragatlanság bámulni, s hogy mint Falva lakójának, minden joga megvan, hogy felsőbbrendűnek érezze magát az összes idegennél. Csakhogy érezte a levegőben az ismeretlen illatokat, hallotta a száz nyelven diskuráló férfiakat és nőket, és bizony szégyentelenül tátotta a száját.
A fekete cilinderes észrevette a bámész Dunstant, és odaintette: – Szereted a pudingot, fiam? – kérdezte bemutatkozás helyett. – Mutanabbit elhívták, itt meg annyi puding van, amivel egy ember el se bír.
A puding ínycsiklandón gőzölgött a tányéron. Dunstan bólintott.
– Hát akkor láss neki bátran – mondta újdonsült barátja, s adott neki egy tiszta porcelántányért meg egy kanalat. Dunstannek sem kellett több, rögvest nekilátott a puding habzsolásának.
– Szóval, fiam – mondta a cilinderes Dunstannek, amikor a tányérjuk úgy kiürült, hogy annál üresebb már nemigen lehetett volna –, azt mondják, nemcsak hogy a fogadóban nem maradt kiadó szoba, de az egész falu elkelt.
– Valóban? – kérdezte Dunstan csöppet sem meglepve.
– Bezony – mondta a cilinderes. – És azon gondolkodtam, nem tudnál-é esetleg egy házat, ahol még van üres szoba?
– Már az összes szobát kiadták – vont vállat Dunstan. – Emlékszem, amikor kilencéves voltam, apám egy hétre kiküldött aludni a tehénistállóba, a szobámat meg kiadta egy keleti hölgynek, a családjának meg a szolgáinak. Köszönetképpen kaptam egy papírsárkányt. Sokat reptettem is a réten, de aztán elszakadt a zsinórja, és elrepült az égbe.
– Most hol laksz? – érdeklődött a cilinderes úr.
– Van egy kisházam apám földjének szélén – felelte Dunstan. – A pásztorunké volt, de két éve augusztus elején meghalt, és a szüleim nekem adták.
– Vigyél oda – mondta a cilinderes úr, és Dunstannek eszébe sem jutott nemet mondani.
A fényes tavaszi hold magasan állt, az éjszaka kristálytiszta volt. A faluból lesétáltak az erdőig, majd el a Thorn család birtoka mellett (ahol a cilinderes úrra ráhozta a frászt egy réten alvó tehén, ami egyszer csak felhorkant álmában), mígnem elérték Dunstan házát.
Egyetlen szoba volt benne, abban meg egy kandalló.
– Tetszik – bólintott az idegen. – Nos, Dunstan Thorn, kiveszem kelmedtől három napra.
– Mennyit ad érte?
– Egy arany fontsterlinget, egy ezüst hatpennyst, egy rézpennyt és egy friss, fényes negyedpennyst.
Egy arany fontsterling két éjszakáért igencsak tisztes ár volt, főleg olyan időkben, amikor egy béres egy jó évben tizenöt fontot ha remélhetett. Dunstan azonban mégis habozott.
– Ha a vásárra jött, akkor maga is csodákkal kereskedik – mondta a férfinak.
– Szóval csodát szeretnél? – Az idegen újra körbenézett Dunstan egyszobás kisházában. Esni kezdett, finoman kopogott fejük fölött a zsúptetőn. – Hát legyen – mondta a magas úriember kissé mogorván –, egy csoda rendel. Holnap elnyered Szíved Vágyát. Itt a pénz – mondta és könnyed mozdulattal előhúzta Dunstan füle mögül.
Dunstan odakoccantotta az ajtó vasszögéhez, nem tündearany-e, majd mélyen meghajolt az úriember előtt, és kilépett az esőbe. A pénzt a zsebkendőjébe bugyolálta.
Már zuhogó esőben ment át az istállóba, felmászott a szénapadlásra, és hamarosan álomba merült.
Éjjel tudatában volt a mennydörgésnek és villámlásnak, noha nem ébredt fel, és hajnalban is csak arra, hogy valaki véletlen a lábára lép.
– Hoppá – mondta egy hang. – Mellnézést kérek.
– Ki az? Ki van itt? – pattant fel Dunstan szeme.
– Csak én – nyugtatta meg a hang. – A vásárra jöttem. Egy odvas fában akartam tölteni az éjszakát, de a villám kidöntötte, széjjelrepítette, mint egy tojást, kettébe roppantotta, mint egy ágast, és az eső becsurgott a nyakamba, és be akart jutni a csomagomba, márpedig van ott, aminek száraznak kell maradni, mint a puskapor, és vigyáztam is rája egész úton, pedig nedves voltam, mint a… a…
– Víz? – segített Dunstan.
– Az bizony – folytatta a hang a sötétben –, és arra gondoltam, nem maradhatnék-e a fedele alatt. Nem vagyok nagy, nem zavarom csöppet se.
– Csak többet ne lépjen rám – sóhajtott Dunstan.
Ebben a pillanatban villám világította meg az istállót, és a fényben Dunstan kicsi, szőrös valamit látott a sarokban, ami nagy, lelógó kalapot viselt. Aztán megint sötét lett.
– Remélem, nem zavargatom – mondta a hang, ami most, hogy Dunstan belegondolt, bizony szőrösen hangzott.
– Nem, dehogy – felelte Dunstan, aki nagyon fáradt volt.
– Akkor jó – mondta a szőrös hang –, mert nem szeretném zavargatni.
– Kérem, hadd aludjak. Kérem.
Szortyogó hang hallatszott, majd halk horkolás.
Dunstan átfordult a szalmában. Az illető, bárki-bármi volt is, pukkantott egyet, vakaródzott kicsit, majd folytatta a horkolást.
Dunstan hallgatta az istálló tetején kopogó esőt, és Daisy Hempstockra gondolt, és gondolatban kart karba öltve sétáltak, hat lépésre mögöttük pedig egy magas, cilinderes férfi kísérte őket, meg egy kicsi, szőrös lény, akinek arcát Dunstan nem látta. Szíve Vágyáért mentek…

Napfény csiklandozta arcát. Az istálló üres volt. Felkelt, megmosta az arcát, és átment a nagyházhoz.
A legjobb kabátját vette fel, meg a legjobb ingét, meg a legjobb bricseszét. Csizmájáról zsebkésével lekaparta a sarat. Aztán bement a konyhába, megcsókolta az anyját, majd leült és megevett egy jókora szelet házi kenyeret, amit frissen köpült vajjal kent meg.
Aztán zsebében a szép vasárnapi zsebkendőjébe csavart pénzzel átvágott Falva falván és köszönt az őröknek a kapunál.
A nyíláson át látta, hogy a réten tarka sátrakat emelnek, pultokat állítanak fel, színpompás zászlók lobognak és emberek sürgölődnek.
– Délig nem engedünk át senkit – közölte vele az őr.
Dunstan vállat vont, és ment az ivóba, ahol aztán azon tűnődött, mit is vegyen félretett pénzén (a fényes félkoronáson, no meg a szerencsehozó hatpennysen, aminek a közepébe lyukat ütött és a nyakában hordta bőrszíjon), és a zsebkendőbe csavart pluszpénzen. Pillanatnyilag teljesen kiment a fejéből, hogy az éjjel mást is ígértek neki. Ahogy delet ütött az óra, Dunstan elindult a fal felé, idegesen, mintha a létező legeslegnagyobb tabut szegné meg. Aztán észrevette, hogy a cilinderes úriember megy mellette, aki biccentett neki.
– Á, a főbérlőm. Hogy vagyunk ma, jóuram?
– Remekül – felelte Dunstan.
– Tarts velem – ajánlotta a magas férfi. – Menjünk együtt.
Átvágtak a réten a sátrak felé.
– Jártál már itt? – érdeklődött a magas férfi.
– Az ezelőttin, kilenc éve – mondta Dunstan. – De még kölyök voltam.
– Nos, ne felejts el udvarias lenni – tanácsolta a lakó. – Ne felejtsd el, hogy vendég vagy. Most pedig megkapod tőlem a lakbér utolsó részletét, amivel még tartozom. Mert esküt tettem. És az ajándékom tartós lesz. A tiéd, az elsőszülöttjéé, és az ő elsőszülöttjéé… Ez az ajándék addig tart, amíg én élek.
– És mi lenne az, uram?
– A Szíved Vágya, hát már nem is emlékszel? – nézett rá a cilinderes úriember. – A Szíved Vágya.
Dunstan enyhén meghajolt, és mentek tovább a vásárba.
– Szemet! Itt a szem! Új szemet a régi helyett! – kiabálta egy apró nő egy asztalnál, amin üvegekben és befőttes üvegekben mindenféle-fajta és színű szem volt.
– Zeneszerszámok a világ minden tájáról!
– Egypennys nóta! Kétpennys dal! Hárompennys zsoltár!
– Próbálja ki szerencséjét! Jöjjön közelebb! Feleljen meg egy egyszerű találós kérdésre, és nyerjen egy szélvirágot!
– Nemhervadó levendula! Csillagvirág ruha!
– Palackozott álmokat tessék! Egy shilling palackja!
– Éjkabát! Alkonykabát! Estkabát!
– Szerencsekard! Erőpálca! Öröklétgyűrű! Kecskártya! Ide, ide, jöjjenek!
– Kenőcsök, olajok, bájitalok, csodaszerek!
Dunstan megállt egy pult előtt, amit apró kristálydíszek borítottak; a parányi állatfigurákat nézte, azon tűnődve, vegyen-e egyet Daisy Hempstocknak. Felvett egy kristálymacskát, ami nem volt nagyobb, mint a hüvelykujja. A macska bölcsen rákacsintott, mire Dunstan döbbenten elejtette, ám a figura a levegőben korrigált és talpra érkezett, mint egy igazi macska, majd odasétált a pult sarkába, és nyugodtan nekilátott mosdani.
Dunstan továbbment. A vásárban alig lehetett lépni, az összes idegen, aki az előző hetekben Falvába érkezett, itt volt, és kilátogatott Falva sok lakója is. Mr. Bromios borstandot állított fel, ahol bort meg péksüteményt árult a falusiaknak, akik gyakran kísértésbe estek a Falván túlról érkezett árusok portékáitól, ám nagyszüleiktől tudták, akik meg az ő nagyszüleiktől hallották, hogy nagyon-nagyon veszélyes tündeétket enni, tündegyümölcsöt enni, tündevizet inni és tündebort kortyolni.
A Falván túli népek kilencévente rendre felállították standjaikat meg bódéikat, s a rét egy napra és egy éjszakára Tündevásárnak adott otthont, s kilencévente egy nap és egy éjszaka a két nép között árucsere bonyolódott.
Árultak csodákat; elképzelhetetlen, megálmodhatatlan dolgokat (ugyan mire használhat az ember, töprengett Dunstan, viharral töltött tojáshéjat?). Rázta zsebkendőbe kötött pénzét, valami kicsi, olcsó holmit keresett, amivel meglepheti Daisyt.
A vásár zsivajában halk csilingelést hallott. Arrafelé indult.
Elment egy stand mellett, ahol öt hatalmas férfi táncolt panaszos zenére, amit egy gyászos képű feketemedve játszott verklin; egy másik sátor mellett, ahol egy kopaszodó férfi színes kimonóban porcelántányérokat tört össze és dobott bele egy lángoló edénybe, amiből színes füst gomolygott.
A csilingelés egyre erősödött.
Dunstan odaért a pulthoz, és azt kellett látnia, hogy nincs ott senki. Virágokkal volt borítva: csillagvirág, gyűszűvirág, vadjácint, nárcisz, és ibolya, liliom, apró, karmazsinszín gyepűrózsa, halovány hóvirág, kék nefelejcs és rengeteg más virág, amiket fel sem ismert. Mindegyiket üvegből vagy kristályból fújták vagy faragták, de tökéletesen élőnek tűntek. És halkan csilingeltek, akár távoli üvegcsengettyűk.
– Hahó? – nézett körül Dunstan.
– Szép jó napot ezen a vásárnapon! – kászálódott le a stand mögött álló karavánról a tulajdonos, s szélesen rámosolygott, sötét arcában felvillantva fehér fogait. Dunstan azonnal látta, hogy Falon Túli, látta a szeméből és a göndör fekete haja alól kikandikáló füléből. Szeme mély ibolyaszín volt, füle pedig talán mint egy macskáé, enyhén csúcsos, s finom, fekete szőrrel borított. Gyönyörű teremtmény volt.
Dunstan felvett egy virágot a pultról.
– Nagyon szép – mondta. Ibolya volt, csilingelt-dalolt a kezében, olyan hangot adott, mint amikor az ember nedves ujjal finoman megdörgöli a borospohár száját. – Mennyibe kerül?
A leányzó vállat vont. Csodálatos mozdulat volt.
– Az árát sose az elején beszéljük meg – felelte. – Talán sokkal több, mint amit kész érte fizetni, aztán elmegy, és mindketten szegényebbek leszünk. Beszéljünk róla általánosabban.
Dunstan elgondolkodott. A fekete cilinderes úriember éppen ekkor haladt el mellettük.
– Tessék – mormolta az albérlője. – Az adósságomat törlesztettem.
Dunstan megrázta a fejét, mintha egy álmot akarna kihessegetni belőle, és a lányra nézett:
– Honnét származnak ezek a virágok?
– A Calamon-hegy oldalán van egy üvegvirág-liget – mosolygott az titokzatosan. – Az odavezető út roppant veszélyes, a visszaút még inkább.
– És mire jók?
– A virágok felhasználása és szerepe főleg dekoratív és szórakoztató célú. Örömet okoznak, megfelelő ajándék a szeretett személynek tisztelet és szeretet jeleként, hangjuk pedig kellemes a fülnek. Ráadásul szemet gyönyörködtető, ahogy megcsillan rajtuk a fény. – A fénybe tartott egy csillagvirágot. Dunstan nem tudta nem észrevenni, hogy a tiszta kristályon áttűző napfény színe fakóbb a lány szemének színénél.
– Értem – mondta.
– Használják még varázsigékhez és rontásokhoz. Ha uraságod varázsló…
Dunstan a fejét rázta. Volt valami rendkívül figyelemre méltó a fiatal hölgyeményben.
– Ó. Mindenesetre csodálatosak – mosolyodott el újra a lány.
A rendkívül figyelemre méltó dolog egy vékony ezüstlánc volt, ami a lány csuklójától a bokájáig futott, onnét pedig hátra a színesre festett cirkuszkocsihoz.
Dunstan szóba is hozta.
– A lánc? – vonta fel szemöldökét a leányzó. – A standhoz köt. A boszorkány rabszolgája vagyok, akié a stand. Sok éve fogott el, ahogy éppen a vízesésnél játszottam apám földjén, fent a hegyekben. Egy szép béka alakját öltve incselkedett velem, az utolsó pillanatban mindig elugrott, addig csalt, míg el nem hagytam apám földjét, akkor visszavette igazi alakját és beledugott a zsákjába.
– És örökre a szolgája lett?
– Nem örökre – mosolygott a tündelány. – Visszanyerem a szabadságom azon a napon, amikor a hold elveszti a lányát, és ha ez azon a héten történik, amikor találkozik két hétfő. Én türelemmel várom. Közben pedig teszem, amit mond, és álmodom. Szóval vesz tőlem virágot, fiatalúr?
– Dunstan a nevem.
– Szent Dunstanről? Őszinte név – mosolygott huncutul a lány. – Hol van a vasfogója, Dunstan úrfi? Az orránál kapja el az ördögöt?
– És magát hogy hívják? – kérdezte a vörösre piruló Dunstan.
– Nekem már nincsen nevem. Rabszolga vagyok, a nevemet elvették. Úgy szólítanak, hogy „hé te!” vagy „lány!” vagy „szurtoska!” vagy más hasonló neveken.
Dunstan látta, a selyemköntös hogyan feszül a lány testén, látta az elegáns domborulatokat, magán érezte az ibolyaszín szempárt. Nagyot nyelt.
Zsebébe nyúlt, és elővette a zsebkendőt. Képtelen volt a lányt nézni. A pénzt az asztalra öntötte.
– Talán erre elég – vett fel egy hófehér hóvirágot.
– Mi itt nem fogadunk el pénzt – tolta vissza az érméket a lány.
– Nem? Hát akkor micsodát?
Dunstan mostanra igencsak összezavarodott, már csak virágot akart venni… kinek is… Daisynek, Daisy Hempsotcknak… megvenni a virágot és elmenni, mert őszintén szólva az ifjú hölgy jelenlétében rendkívül feszengett.
– Elfogadom a haja színét – mondta a lány –, vagy minden emlékének színét három éves kora előttről. Elfogadom a bal füle hallását, nem az egészet, csak annyit, hogy ne tudja élvezni a zenét, érteni a folyó suttogását vagy a szél susogását.
Dunstan a fejét rázta.
– Vagy egy csókot – mondta a lány. – Egy csókot ide az arcomra.
– Azt jószívvel megfizetem! – Azzal Dunstan a csengő-bongó kristályvirágok között áthajolt a pulton, és szűzies csókot lehelt a finom orcára. Megcsapta a lány mámorító, varázslatos illata, megtöltötte fejét, mellkasát és elméjét.
– Tessék – adta neki a lány a hóvirágot. Dunstan pedig elvette, s keze hirtelen óriási és otromba volt, nem olyan kicsi és tökéletes, mint a tündelányé. – Találkozunk itt, Dunstan Thorn, ma este, amikor a hold lemegy. Gyere ide és huhogj, mint a kisbagoly. Tudsz úgy?
Dunstan bólintott és eltámolygott. Meg sem kellett kérdeznie, honnét tudja a teljes nevét, egyszerűen elvette más dolgokkal, például a szívével együtt, amikor megcsókolta.
A hóvirág csilingelt a kezében.

– Nahát, Dunstan Thorn – így Daisy Hempstock, amikor a fiú találkozott vele Mr. Bromios sátránál. A lány a családjával és Dunstan családjával üldögélt itt, nagy barna kolbászt evett és barnasört ivott. – Mi történt?
– Ajándékot hoztam – motyogta Dunstan, és felé nyújtotta a csilingelő hóvirágot, ami valósággal szikrázott a délutáni napfényben. A lány elvette, homlokráncolva, kolbászzsíros ujjal. Dunstan hirtelen sugallatra odahajolt és Daisy anyja, apja és húga előtt, Bridget Comfrey, Mr. Bromios és mindenki előtt arcon csókolta.
A felháborodás elképzelhető, ám Mr. Hempstock, aki nem hiába élt ötvenhét éve Tündefölde és Túlnan határán, felkiáltott: – Elég már! Nézzétek a szemét. Nem látjátok, hogy szegény fiú teljesen összezavarodott? Megigézték, én mondom. Hé, Tommy Forester! Gyer’ ide gyorsan! Vidd vissza Dunstan Thornt a faluba, és tartsd szemmel. Hagyd aludni, ha akar, vagy beszélni, ha azt akar…
Tommy kivezette Dunstant a vásárból, vissza a faluba.
– No, no, Daisy – simogatta lánya haját az anyja –, csak egy kis tündeérintés. Nem kell ennyire magadra venni. – Azzal csipkés keszkenőt húzott elő méretes kebléből, és megtörölgette lánya arcát, melyet hirtelen könnyek borítottak el.
Daisy felnézett anyjára, megfogta a zsebkendőt, és belefújta az orrát. Mrs. Hempstock némi értetlenséggel látta, hogy Daisy mosolyog a könnyek alatt.
– De anyám, Dunstan megcsókolt! – rebegte Daisy Hempstock, és a kristály hóvirágot főkötője elejére tűzte, ahol az csak úgy csillogott-ragyogott.
Mr. Hempstock és Dunstan apja némi keresgélés után megtalálták a standot, ahol a kristályvirágokat árulták, csakhogy ott egy idős asszony kofáskodott egy egzotikus, gyönyörű szép madár társaságában, melyet ezüstlánc kötött az ülőrúdjához. Az öregasszonnyal nem lehetett szót érteni; amikor megpróbálták megtudakolni tőle, mi történhetett Dunstannel, csak a portékái értékéről kárált, meg hogy egyet csak úgy elvesztett, és hogy ez micsoda hálátlanság, és hogy milyen szomorú idők ezek manapság, és hogy milyen semmirekellők a mai szolgák.

Az üres faluban (mert ki maradt volna ott Tündevásár idején?) Dunstant a Hetedik szarkába kísérték és leültették egy padra. Állát a tenyerébe hajtotta, csak nézett, ki tudja, hová, s időről időre hatalmasat sóhajtott, mint a szél.
Tommy Forester próbált a lelkére beszélni: – Fel a fejjel, pajtás! Ez az, lássak egy mosolyt, jó? Nem kérsz enni? Vagy inni? Nem? Szavamra, fura képet vágsz, Dunstan, öreg haver… – ám mivel semmiféle választ nem kapott, Tommy is elkezdett ácsingózni a vásár iránt, ahol ebben a szent pillanatban (dörgölte pelyhedző állát) a szép Bridgetet biztos egy hatalmas, tiszteletet parancsoló úriember kísérgeti egzotikus ruhában, csacsogó majommal a vállán. Így hát miután megbizonyosodott róla, hogy barátja jó helyen van az ivóban, Tommy visszament a kapuhoz.
Amint kilépett a rétre, igazi zsibvásárba csöppent: bábműsorok, zsonglőrök, táncoló állatok, mindenféle-fajta eladó és elcserélhető portékák.
Később, szürkületkor aztán másféle emberek jöttek elő. Egy rikkancs úgy kiabálta a híreket, mintha modern főcímeket olvasna – Viharerőd urának rejtélyes betegsége!, A Tűzdomb elvonult a Dene-erődig!, A Garamond uradalom egyetlen örököse röfögő malaccá változott! –, és egy érméért taglalta is őket.
A nap lenyugodott, hatalmas tavaszi hold ült ki az égre. Hideg szél lebbent. A kereskedők visszavonultak sátraikba; a látogatókat suttogó hangok invitálták különféle csodák megtekintésére bizonyos összeg ellenében.
S ahogy a hold lejjebb ereszkedett az égen, Dunstan Thorn lépett ki Falva macskaköves utcáira. Elhaladt sok vigadozó – látogató vagy idegen – mellett, noha őt kevesen vették észre.
Átsurrant a kapun, s közben keresztülvillant elméjén a gondolat, ahogy annak idején az apjáén is, hogy mi lenne, ha körbemenne a tetején, hiszen olyan széles. Mármint a fal.
Át a lyukon, ki a rétre, és azon az éjszakán, életében először, Dunstanben felötlött, hogy továbbmegy, át a réten, keresztül a patakon, és be az erdőbe. Feszengett ettől a gondolattól, mintha hívatlan látogatót kéne megvendégelnie. Majd célját elérve félretolta ezt a gondolatot, mint aki egy más elfoglaltságra hivatkozva kimenti magát a vendégnél, és magára hagyja.
A hold lemenőben volt.
Dunstan szájához emelte két kezét és huhogott. Nem érkezett válasz; az ég mély színt öltött – talán kéket, esetleg bíbort, de semmiképp nem feketét –, s jobban tele volt szórva csillagokkal, mint azt várná az ember.
Még egyszer huhogott.
– Ez minden, csak nem kisbagoly – rótta meg egy szigorú hang, közvetlen a füle mellett. – Talán hóbagoly, esetleg gyöngybagoly. Ha a fülemet bedugnák egy ággal, talán fülesbagolynak hinném. De nem kisbagoly.
Dunstan vállat vont és elmosolyodott. Kissé együgyűen. A tündelány leült mellé. Teljesen megrészegítette: belélegezte, bőre pórusain keresztül érezte. A lány közel hajolt.
– Azt hiszed, hogy elvarázsoltalak, Dunstan?
– Nem tudom.
A lány nevetett: köveken bugyborékoló tiszta vízfolyás.
– Nem varázsoltalak el, szépfiú, szépfiú. – A lány hanyatt feküdt a fűben és felnézett az égre. – A csillagaid milyenek?
Dunstan leheveredett mellé a hűvös fűre, és ő is felnézett az éjszakai égre. Tényleg furcsák voltak a csillagok: talán több lett bennük a szín, mert parányi ékkövekként szikráztak; talán a számuk változott, talán a konstellációjuk; valami különös és csodálatos történt. No persze…
Egymás mellett fekve bámulták az eget.
– Mit akarsz az élettől? – kérdezte a tündeleány.
– Nem tudom – ismerte be. – Azt hiszem, téged.
– Én a szabadságomat.
Dunstan megfogta az ezüstláncot, mely a lány csuklójától a bokájáig futott, aztán a fűben veszett el. Megrántotta. Erősebb volt, mint amilyennek látszott.
– Az ezüstbe macskasóhajt, halpikkelyt és holdfényt kevertek – magyarázta a lány. – Törhetetlen, amíg a varázsige feltétele be nem teljesül.
– Aha – feküdt vissza a fűbe Dunstan.
– Nem zavarna, mert hosszú lánc, csak a tudat bosszant. És apám földje hiányzik. Na persze a boszorkány se a legjobb úrnő…
Elhallgatott. Dunstan fölébe hajolt és megérintette az arcát. Kezére nedves, forró valami csöppent.
– Te sírsz.
A lány nem felelt. Dunstan magához húzta és ormótlanul nagy kezével törölgette az arcát. Mindhiába. Ekkor a zokogó arc fölé hajolt, és lassan, mivel fogalma sem volt, hogy az adott körülmények között helyesen cselekszik-e, lassan megcsókolta a lángoló ajkakat.
A lány szája pillanatnyi habozás után szétnyílt, nyelve Dunstan szájába csusszant, aki a különös csillagok alatt ekkor teljesen, végérvényesen elveszett.
Csókolózott már a falusi lányokkal, de tovább még nem ment.
Keze megtalálta a selyemruha alatt a kis melleket, finoman megérintette a kemény bimbókat. A lány erősen kapaszkodott belé, mintha fuldokolna, kapkodva gombolta az ingét, a nadrágját.
Olyan kicsi volt, Dunstan attól félt, hogy összenyomja. Pedig nem. A lány vonaglott-mozgott alatta, zihált és rángott, kezével vezette őt.
Száz égő csókkal borította Dunstan arcát és mellkasát, majd ő került fölül, meglovagolta, lihegve és nevetve, izzadtan és nyirkosan, mint egy ponty, Dunstan pedig alul mozgott, a feje megtelt a lánnyal, és csakis vele, s ha tudta volna a nevét, hangosan azt kiáltja.
Miután befejezték, Dunstan ki akarta húzni, de a lány magában tartotta őt, lábával átfogta, s olyan erősen szorította magához, mintha mindketten ugyanazt a helyet foglalnák el a világegyetemben, mintha egyetlen erőteljes, örvénylő pillanatra egy személy lennének, aki ad és kap, miközben a csillagok szépen elfakultak a pirkadó égen.
Aztán egymás mellett feküdtek.
A tündelány megigazította selyemköntösét, így újra illően elfedte magát. Dunstan sajnálkozva húzta fel a bricseszét. Megszorította a lány kis kezét.
Az izzadság megszáradt Dunstan bőrén; kissé fázott, de remekül érezte magát.
Most, ahogy az ég világosodott, már látta is őt. Körülöttük állatok mozgolódtak, lovak dobogtak, ébredező madarak csalogatták a hajnalt, s a vásártéren itt-ott a sátrakban is kezdtek mocorogni az emberek.
– Most menj – mondta a lány halkan, és kissé sajnálkozva nézett rá; szeme ibolyaszíne olyan árnyalatot öltött, akár a napot tükröző pehelyfelhők magasan a hajnali égen. És gyengéden szájon csókolta, szederízű szájjal, majd felállt és visszament a cirkuszkocsihoz.
Dunstan kábán és magányosan ballagott keresztül a vásártéren, sokkal idősebbnek érezte magát tizennyolc évesnél.
Visszatért az istállóba, levette a csizmáját, és elaludt. Csak akkor ébredt fel, amikor a nap már magasan állt az égen.
A vásár másnap véget ért, Dunstan már vissza se ment többet. Az idegenek eltávoztak, s Falva élete visszatért a megszokott kerékvágásba, ami talán kevésbé volt szokásos, mint a legtöbb falu élete (főleg ha a szél rossz irányból fújt), de mindent összevetve azért elég szokásos volt.

Két héttel a vásár után Tommy Forester feleségül kérte Bridget Comfreyt, aki igent mondott. Egy hétre rá egyik délelőtt Mrs. Hempstock látogatta meg Mrs. Thornt. A szalonban teáztak.
– Nagyon szerencsés az a Forester fiú – jegyezte meg Mrs. Hempstock.
– Az bizony – bólintott Mrs. Thorn. – Vegyen még egy süteményt, kedvesem. Biztosan Daisy lesz a nyoszolyólány.
– Nagyon remélem. Már ha megéri azt a napot.
Mrs. Thorn ijedten nézett fel.
– Csak nem beteg, Mrs. Hempstock? Mondja, hogy nem!
– Nem eszik, Mrs. Thorn. Elsorvad. Csak egy korty vizet iszik olykor.
– Istenem!
– Múlt este – folytatta Mrs. Hempstock – végre rájöttem, miért. A maga Dunstanje miatt.
– Dunstan? Csak nem…? – Mrs. Thorn a szája elé kapta kezét.
– Jaj, nem – rázta fejét türelmetlenül Mrs. Hempstock, és ajkát biggyesztette. – Semmi olyasmiről nincs szó. Ellenkezőleg. Dunstan kerüli. Napok óta nem találkoztak. Daisy a fejébe vette, hogy Dunstan már nem érdeklődik iránta. Csak szorongatja azt a hóvirágot, amit tőle kapott, és zokog.
Mrs. Thorn a dobozból teát kanalazott a kannába, majd arra forró vizet töltött.
– Őszintén szólva mi is aggódunk kicsit Dunstan miatt, az apja meg én. Ábrándozik. Nincs rá jobb szó. A munkával nem halad. Thorney szerint meg kell állapodnia. Ha megállapodna, Thorney az egész nyugati kaszálót nekiadná.
– Hempstock se nézné rossz szemmel, ha a mi Daisynk boldog lenne – bólogatott komolyan Mrs. Hempstock. – Egy birkanyájat biztos adna neki.
Hempstockék nyája híres volt a környéken: vastag bundájú, intelligens állatok (már birkához mérten), kacskaringós szarvval és éles patával. Mrs. Hempstock és Mrs. Thorn kortyolgatták a teát. A megállapodás megköttetett.
Dunstan Thorn júniusban vette el Daisy Hempstockot, s ha a vőlegény kicsit szórakozottnak tűnt is, a menyasszony olyan ragyogó és szépséges volt, amilyen menyasszony csak lehet.
Mögöttük a két örömapa a házról beszélt, melyet a nyugati kaszálón húznak fel az újházasoknak. Az örömanyák egyetértettek abban, hogy Daisy csodálatosan néz ki, és milyen kár, hogy Dunstan nem engedte neki viselni a hóvirágot, amit pedig ő vett a vásárban áprilisban.
És itt búcsúzunk el tőlük, a rózsaszín, skarlát, sárga és fehér rózsaszirmok esőjében.
Vagyis majdnem.
Dunstan kisházában éltek, míg a házuk készült, méghozzá elég boldogan; s a birkaőrzés, terelés, nyírás mindennapi teendői lassan kikoptatták Dunstan szeméből az ábrándos csillogást.
Előbb ősz jött, majd tél. Február végén történt, a birkák ellése idején, amikor a világ fagyos volt, csípős szél süvített végig a láp fölött, keresztül a lombjavesztett erdőn, amikor jeges eső hullt az ólomszín égből, csak szitált és szitált, mintha sose akarna elállni, ekkor történt, egy este, hat órakor, miután lement a nap és besötétedett az ég, hogy egy vesszőkosarat toltak át a nyíláson a falnál. Az őrök először észre se vették. Végül is másfelé néztek, a falu felé, meg sötét is volt, esett, s teljesen lefoglalta őket, hogy egy helyben toporogtak és komoran, sóvárogva nézték a falu fényeit.
Aztán éles sírás hallatszott.
Ekkor néztek le és ekkor látták meg a kosarat a lábuknál. A kosárban egy csomag volt, beolajozott selyem- és gyapjútakarók halma, melyből felül egy vörös, bömbölő arc kandikált ki, összehúzott szempárral és nyitott, hangos-éhes szájjal.
A takaróra pedig ezüsttűvel egy pergamendarabot tűztek, melyre elegáns kézírással, bár kissé régies betűkkel a következő szavakat írták:

Tristran Thorn

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írások:Tükörálarc (film)
Csillagpor (film)